Kilenc éve dolgozik az érdi szociális szférában. Melyik részlegnél kezdte?
A hajléktalan-ellátásban, aztán a családok átmeneti otthonában folytattam, amelynek vezetője lettem. Ez a terület közelebb áll hozzám.
Nem lehet könnyű feladat az otthon vezetése, hiszen ide azok érkeznek, akik valamilyen súlyos krízishelyzetbe kerültek. Milyen tulajdonságok, képességek kellenek ahhoz, hogy jól működjön egy ilyen intézmény?
Nagyfokú empátia, terhelhetőség, segíteni akarás, a problémák komplex átlátása, ez így együtt. Persze, csapatmunka, egyedül nem bírnám. Kell a jó háttér, a társak megtartó ereje, összefogása. Az, hogy mi jól működünk, nem egy ember érdeme.
Ez nem egy apartmanház, ahová a bajbajutott családok egy időre beköltözhetnek, tehát nem csupán szállást kell biztosítani a számukra, hanem segíteni kell az életük újraépítésében is.
Az az első, hogy feltérképezzük, milyen problémák miatt kerültek ide. Lakhatási gondok, bántalmazás, életvezetési vagy egészségügyi gondok…
Van, hogy egy család több krízist megél egyszerre. Mi abban segítünk, hogy könnyebben éljék túl ezeket, és meg tudják tenni azokat a lépéseket, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy javulni tudjon a komfort- és biztonságérzetük, és egyáltalán képesnek érezzék magukat a helyzetük jobbá tételéhez.
Amikor mélyen vagyunk, úgy érezzük, hogy bizonyos feladatokat képtelenek vagyunk megoldani.
És segítséggel képesek vagyunk rá?
Igen. A krízishelyzetben lévő családokat erősíteni kell a szerepeikben: a nő, a férfi, az anya, az apa és a gyermek szerepében. Ezért jó, hogy a csapatunkban vannak férfiak is.
Korábban beköltözött hozzánk egy család, az édesapa gyógyíthatatlan beteg volt, a gyerekek még kicsik, az anyuka nem tudott elmenni dolgozni, az apukát is ápolnia kellett, így a család anyagi forrásai lényegesen megcsappantak. A mi feladatunk az volt, hogy az apukát − aki depressziós volt, feleslegesnek és hasznavehetetlennek érezte magát − erősítsük abban, hogy ő így is teljes értékű ember, és betegen is tiszteletre méltó.
Miután az édesapa meghalt, az özvegyének sikerült eladnia az adóssággal megterhelt házukat, és venni egy kisebbet, így tőlünk a saját otthonába mehetett haza. Abban segítettünk a kollégáimmal, hogy lelkileg tudja magát tartani a gyász nehéz időszakában. Mi voltunk a támaszai, hozzánk mindig fordulhatott segítségért.
Hogy ez az érzés kialakult benne, az nagyon komoly támogatói munka eredménye volt. Egyébként az ügyintézésben volt külső segítsége is, és ezért nagyon hálásak vagyunk.
Nehéz elnyerni az ügyfelek bizalmát?
Nem könnyű megélni azt, hogy a saját életem után − amikor azt csinálok, amit akarok − bekerülök egy olyan rendszerbe, ahol szabályok kötnek, és ahol el kell mondanom a gondjaimat egy vadidegen embernek.
Senki sem szeret teljesen kinyílni idegenek előtt. Nem beszélve arról, hogy a problémánkat megfogalmazni eleve nagyon nehéz.
Élt nálunk egy házaspár két gyerekkel. Bedőlt a lakáshitelük. Egyrészt gyászolták az elveszett vagyonukat, másrészt az elveszített munkájukat és a hitüket, hogy ezek után vajon képesek-e valamit tenni magukért, és valaha talpra tudnak-e állni.
Ezt megfogalmazni nem egyszerű dolog. Mi kívülről csupán azt láttuk, hogy megrekedtek a volt életük elsiratásában, nagyon sokat kellett erősíteni őket ahhoz, hogy el tudják mondani, mit éreznek valójában. Két-három hónapba is beletelt, míg megnyíltak előttünk.
Ezt a munkát, ha papíron nem is, de fejben biztos hazaviszi az ember.
Igen, ezek az emberi történetek megérintenek, és van, hogy több napon keresztül ezen gondolkozunk. De meg lehet, és meg is kell oldani, hogy a saját életünket is menedzseljük. Meg kell tanulni, hol a határ.
Ha itt kilépünk a kapun, nem visszük magunkkal a családotthon gondjait, és ha otthonról ide érkezünk, nem hozzuk be a magánéleti problémákat. Ez persze nem mindig sikerül, hiszen emberből vagyunk, de mindenképp meg kell próbálni különválasztani a kettőt.
Az idei tavasz plusz nehézségeket is hozott: a Komplex Szociális Intézmény hónapokon keresztül szállásolt el ukrajnai menekülteket, ön koordinálta az ezzel kapcsolatos feladatokat. Miből álltak a teendői?
Meg kellett oldani az elszállolásukat, élelmezésüket, az iskoláztatást. Itt nem csupán a kisebbekről, hanem az egyetemistákról is szó volt, hiszen nagyon sok orvostanhallgató, mérnök, közgazdász diák érkezett hozzánk.
A családok esetében pedig munkahelyet, iskolát, óvodát kellett keresnünk. Komplex családgondozást végeztünk, ami azért volt nehéz, mert a háború traumáján átesett emberek nagyon bizalmatlanok voltak. Ezt kellett átváltani egy olyan együttműködő kapcsolattá, ami a továbblépést segítette.
Van-e valamilyen utókövetés, jelentkeztek-e azóta azok a menekültek, akik hosszabb-rövidebb időt Érden töltöttek?
Lakott nálunk egy diákcsoport, ők küldtek egy nagyon kedves lapot. A többiek nem jeleztek vissza, de tudjuk, hogy az egyetemisták közül ki hova ment tovább (az ELTE kollégiumába, esetleg külföldre).
A családok közül többeknek sikerült albérletet szerezni. Érden tudtommal senki nem telepedett meg, de három családnak Martonvásárban találtunk albérletet. Volt, aki Németországba, Olaszországba ment, vagy visszatért Ukrajnába.
Annak idején az Érdi Újságnak készítettem egy riportot, és megszólalt a cikkben egy nagypapa, aki a feleségével, illetve a fiával és annak családjával keresett Magyarországon megélhetést. Velük mi történt?
Törökszentmiklóson találtak munkát − ott volt ismeretségük, az ő hívására mentek −, a mezőgazdaságban dolgozik a család. Lakást kaptak, és a gyerekek iskoláztatása is megoldott.
Ez akkor sikertörténet, de gondolom, voltak nehéz helyzetek is.
Igen. Vártunk egy négytagú családot, két fiatal fiút és a szüleiket. Egyszer csak jött a telefon: az egyik fiút kiemelték, vitték katonának. Aztán a következő értesítés: nem jönnek, mert már nincs értelme… Nem tudom, mi történt, de borzasztó érzés volt.
Még egy megrázó eseményre emlékszem, egy magyarul nem beszélő, ukrán asszonyhoz kapcsolódik. Mikor megérkezett, és odaléptem hozzá, elkezdett hátrálni. Láttam a félelmet és a feszültséget a szemében, a testtartásában.
Beszélni nem tudtam vele, hát a két kezemmel formáltam egy szívet, és odamutattam. Ekkor sírva fakadt, feloldódott és megölelt. Egy ilyen pici jel is milyen sokat jelent.
Úgy hallottam, hogy Mammának szólították a menekültek.
A nigériai fiatalok kezdték el mondogatni, hogy Mamma. Többször elismételtem nekik a nevemet, mégis, egy tizenhét éves nigériai fiatalember csak így szólított, és rajtam ragadt. Aztán átvették a családok is.
Hogy mit is érezhettek ezek az emberek, azt csak akkor értettem meg, amikor egy nigériai fiatal azt írta nekem angolul: „Az én istenem áldjon meg azért a gondoskodásért, amit irányomba tettél. Nem tudom ezt neked eléggé megköszönni.”
Ez volt életem legnagyobb ajándéka. Ekkor értettem meg, micsoda hatalmas dolog az, amikor másoknak szeretet adunk. És azt is megtapasztalhattam, milyen, amikor összeér a segítők lelke, és mindenki odateszi, amit csak tud, és összhangban dolgozik az egész csapat.
Mikor megkaptam ezt a városi díjat, fantasztikus érzés volt, de tudtam: ez nem csak engem, hanem a munkatársaimat is illeti. Erre a munkára egyedül egy ember nem képes: kell egy csapat, amelynek tagjai segítik egymást, és kellenek a vezetők is, akik meglátják benned, hogy mire vagy alkalmas, és olyan feladatokat osztanak rád.
Nagyon hálás vagyok mindenkinek, hogy olyan munkát tudok végezni, amivel kiérdemelhettem ezt a díjat. Hatfős csapat vagyunk: az összetartásunknak köszönhető, hogy a klienseket és egymást is segíteni tudjuk. És a Szociális Gondozó Központ összes munkatársa ilyen.
Most másfajta kihívások várnak Önre, illetve a csapatára: hamarosan költöznek.
1998 óta ad helyet a Nyírfa utcai épület a családotthonnak. Nem könnyű a búcsú, de tudjuk, a Topoly utcában sokkal jobb körülmények várnak. Hat családunk van, huszonegy ember. Már összecsomagoltunk, odaát megvannak az új bútorok, várjuk, hogy megérkezzenek az engedélyek és költözhessünk.
Megvannak a terveink, hogy díszítjük, tesszük lakályossá az új helyet. Azt szeretnénk, ha úgy éreznék a családok, nem egy intézménybe, hanem valódi otthonba mennek haza a nap végén, és hogy egyáltalán szeressenek hazamenni.
