1956-erd-02-erdvarosikonyvtar_1

Ilyen volt Érd az ’56-os forradalom napjaiban

1956-erd-02-erdvarosikonyvtar_1

Ilyen volt Érd az ’56-os forradalom napjaiban

A főváros közelsége miatt sokan érintettek voltak az érdiek közül is.

A forradalom napjait, illetve az érdi történéseket idézte fel Stencinger Norbert történész a Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 2006. évi 15. számában. Ebből közlünk most részleteket, rövidítve.

A forradalom első érdi áldozata K. Imre volt, aki 23-án a Rádió épületénél a tűzpárbaj során életét vesztette. K. Imre a Rádió épületéhez kirendelt sorállományú karhatalmistaként vett részt a harcokban, ekkor lakhelyén még teljes béke honolt.

Másnap hajnalban Székesfehérvár irányából szovjet tankok vonultak át Érden,  Budapestre tartottak. Ekkor történt, hogy Bojó Simon – aki lovaskocsijával minden reggel begyűjtötte a friss kenyereket a környékbeli pékségekből, és a boltokba szállította – két harckocsi között akart kifordulni a főútra, ám ez nem sikerült. A tank felborította a kocsit, ő maga majdnem a lánctalpak alá esett.

Csak a keze sérült meg, de ez is végzetesnek bizonyult: a Tétényi úti kórházba vitték, ahol a nagy kavarodásban úgy gondolták, Bojó Simont már ellátták, kapott vakcinát vérmérgezés ellen, de nem így történt. Sebe folyamatosan romlott, karja amputációja sem segített, és november 4-én életét vesztette.

Október 25-én a forradalmárokkal szimpatizáló érdiek barikádot emeltek az Alsó utca végén, a 6-os és a 70-es út közös szakaszán, hogy a szovjet tankok közlekedését megakadályozzák. Akkoriban a múzeum épülete volt a Tanácsháza, az előtte lévő teret pedig nyugatról egy épület zárta le, amelyben gyógyszertár működött.

A téren több száz ember gyűlt össze a barikád körül. Az Alsó utcával szemben, a mai emeletes ház helyén akkor még szabad terület volt, amit a főúttól embermagasságú sövény választott el. Az akadály, amit építettek, körülbelül 80 centi magas volt, és 12 óra körül már állt.

Ekkor két tank érkezett a főváros felől, és a barikád előtt megállt. A szemtanúk elmondása alapján a legénység barátságos volt. Megpróbáltak kommunikálni az érdiekkel, ám ekkor váratlan esemény történt: egy ismeretlen, valószínűleg nem helyi férfi lövéseket adott le a tankra az Alsó utca sarkán álló ház kertjéből.

A harckocsi személyzete nem sérült meg, de azonnal visszaültek a tankokba. Az első páncélos hátratolatott, és először a barikádot lőtték (a kövekből szilánkok, repeszek repültek szét), majd az ácsorgó, nézelődő emberek feje fölé adtak le géppisztollyal egy sorozatot, hogy szétzavarják őket.

Egy halálos áldozata lett az eseménynek: Firtelmeister Sándort egy repeszdarab pont a homlokán találta el, amikor a sövény mögött próbált elbújni. Azonnal meghalt.

firtelmeister2_211023
Firtelmeister Sándor sírja a Tárnoki úti temetőben (Fotó: ÉrdMost archív)

Feszült hangulatban

A sajnálatos esemény tovább növelte a feszültséget a településen. A már említett gyógyszertár épületének ablakából Gévay Nándor intézett beszédet az összegyűlt, majd kétszáz fős tömeghez. Felolvasta az egyetemisták tizenhat pontját, majd mindenkit a törvényesség és a rend megőrzésére szólított fel.

Ennek érdekében még aznap délután megalakították a Nemzetőrséget. Ez nem volt egyszerű, hiszen olyan embereket kellett találniuk, akikben megbízhattak annyira, hogy fegyvert adjanak a kezükbe. A korábbi rendőrséggel a Nemzetőrség a forradalom során mindvégig együttműködött: a rendvédelmi szerv fegyvereket bocsátott a Nemzetőrség rendelkezésére, hogy feladatát ellássa.

Erre szükség is volt, mivel a feszültség egyre nőtt: a Tanácsháza előtt lévő tömeget – amelynek egy része fegyvert követelt, hogy harcoljon – este tíz órára sikerült szétoszlatni. Október 26-án tovább növelték a Nemzetőrség létszámát, és több vezetőt is kineveztek. Nehéz éjszakájuk volt, hiszen a rendőrség épületét több támadás érte lőfegyverek reményében.

Október 28-án megválasztották az új Nemzeti Bizottmányt, amelyben már nem kaptak szerepet a kommunista községvezetők, mint az ideiglenes bizottmányban, és vezetője Gévay Nándor lett, aki felemelte a Nemzetőrség létszámát, és fegyvereket hozatott számukra.

A rendőrség együtt járőrözött a nemzetőrökkel: két civil ruhás karszalagos forradalmár és egy egyenruhás alkotott egy járőrt. A község főbb középületei előtt állandó őrségek voltak, és minden kerületben mozgó járőrök vigyázták a rendet.

Az Ercsi és Balatoni főutak biztosítására az Ercsi Műszaki Dandárparancsnokságtól kértek segítséget, akik kiküldtek egy tisztet tizenhat-húsz emberrel. Ők ellenőrizték az utat és biztosították a forgalmat.

Az állandó átmenő forgalom miatt nagyon nehéz volt a rend fenntartása: az ellenőrzések során sok kiszabadult köztörvényes bűnözővel találkoztak, amint azok hazafelé tartottak. Nagyobb gondot jelentettek a fővárosból menekülő korábbi ÁVH-s vezetők, akik közül többet elfogtak az igazoltatásuk során. Sorsuk bizonytalan volt – talán szerencsésebb, hogy elfogták őket, mert így megmenekültek a forradalmárok haragjától.

Később az elfogott tiszteket a fővárosba szállították, a Markó utcai börtönbe és a XI. kerületi kapitányságra.

Bázis a Duna fölött

Ófalu fölött, a Kastélydombon ekkoriban nyolc légvédelmi ágyút tartalmazó bázis volt, amelyet magyar katonák őriztek A forradalom kitörése után a katonák a helyükön maradtak. Ezt tudták a Duna túlpartján lévő tököli reptéren tartózkodó szovjet katonák is, és egy este századnyi katona átkelt a folyón és szétkergette a magyar őrséget.

Többen bemenekültek a házak közé. Akinek nem sikerült, az fogságba esett, és a szovjetek magukkal vitték. A gazdátlanul hagyott ágyúkat a fővárosból érkező forradalmárok fel szerették volna használni, de nem tudták elvinni őket. Erre kitalálták, hogy majd a helyszínről lőnek velük, de ezt a helyi gazdák megakadályozták, féltették a települést a megtorlástól.

A környékbeliek egyébként széthordták a bázison maradt fegyvereket, sok ifjú rejtegetett puskát, pisztolyt a következő esztendőben. Az objektumhoz tartozó lőszerraktárt a szovjetek felgyújtották.

Nemcsak Ófaluban és a mai városközpontban, hanem Érdligeten is zajlottak események: hogy megakadályozzák a szovjet csapatok áthaladását, eltorlaszolták a 70-es utat a vasúti töltésnél.

Az Érdliget és Diósd között található Kopasz-hegyen szintén légvédelmi üteg állomásozott, amelyet elhagytak a katonák. A környékbeliek széthordták a fegyvereket, és még sokáig elhagyatott volt az egykori bázis, amely így a gyerekek kedvelt játszóhelye lett.

A megtorlás

November 4-én megindult a szovjet csapatok inváziója a főváros irányába. A Székesfehérvár felől érkezőknek településünkön kellett átmenniük, ami komoly veszélyt jelentett. A Nemzetőrség vezetői parancsba adták, hogy a lakosság semmiféle atrocitással ne provokálja az átvonuló páncélosokat.

Néhány napon belül a szovjet csapatok Érdet is megszállták, fegyverek után kutattak – a szemtanúk szerint barátságosan viselkedtek.

A forradalom leverése után igyekeztek a régi-új vezetők újraindítani az életet. A Nemzeti Bizottmány és a Nemzetőrség helyi vezetőinek köszönhetően Érden nem voltak komoly harcok, ennek ellenére a forradalom helyi vezetőit bíróság elé állították.

Bifkovics József volt az elsőrendű, Riedlinger Tibor a másodrendű, Dzobai István a harmad-, Rózsa Attila a negyedrendű vádlott. 1957. szeptember 20-án hirdettek ítéletet: a Nemzetőrség egykori parancsnoka két év börtönbüntetést, helyettese két év hat hónap, Dzobai István négy év, Rózsa Attila két év hat hónap letöltendő szabadságvesztést kapott.

Az ügyvédek fellebbeztek, és az 1958. márciusi ítélet szerint az első- és másodrendű vádlott büntetését egy évre mérsékelték. Riedlinger Tibor felesége elmondta: azért volt az enyhítés, mivel magas rangú volt ÁVH-s és szovjet tisztek igazolták a vádlottak ártatlanságát a másodfokú tárgyaláson.

Gévay Nándort, a Nemzeti Bizottmány vezetőjét veréssel és lelki terrorral bírták rá, hogy elismerje, amivel hamisan vádolták. Kistarcsára került, ahol mostoha körülmények között élt. Az utolsó két hónapot Tökölön töltötte, 1957 karácsonyán szabadult.

A büntetések letöltése után még nagyon sokáig zaklatták az egykori vezetőket, családtagjaikkal együtt. Pedig nem voltak bűnösök, csak azt cselekedték, amit a lelkiismeretük diktált. Végül 1991-ben rehabilitálták őket, minden érdi lakos nagyon sokat köszönhet nekik.

 

 

 

Fotók: Csuka Zoltán Városi Könyvtár

További cikkeink

További cikkeink

Facebook

Facebook
Twitter
LinkedIn
Pinterest
Reddit
Telegram
WhatsApp
Email