Dr. Literáty Zoltán
református lelkész

Adventi ünnepek és hétköznapok

Kárpátalján, az Ungvári járáshoz tartozó, magyarok lakta, Gálocson született. Ebben a kis faluban töltötte a gyermekkorát, ahol iskola után, a leckeírást követően szívesen rúgta a bőrt a hasonló korú srácokkal. Bár – mint minden focizni szerető kisgyermeknek – megfordult a fejében, ám végül mégsem futballista, hanem lelkipásztor lett, itt Magyarországon. Az Érdligeti Református Egyházközséget vezeti, de közben a Károli Gáspár Református Egyetemen Hittudományi Karán is oktat. Dr. Literáty Zoltánnal beszélgettünk.

- Mikor került Kárpátaljáról Magyarországra?

 

- Tizenöt éves voltam, amikor 1992-ben a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Csengeren, egy állami gimnázium, református osztályában kezdtem meg a középiskolai tanulmányaimat, s itt is érettségiztem egy olyan osztályban, ahova az iskola és a helyi református egyházközség szervezésében mindenki Kárpátaljáról érkezett. Ezt követően a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karára felvételiztem.

 

-Ez tudatos folyamat volt? Már gyermekkorában lelkésznek készült?

 

-Ha úgy vesszük, tizenöt évesen valójában még gyerek az ember, én pedig ekkor tértem meg egy nyári ifjúsági táborban, s ez után kerültem a csengeri gimnáziumba, ahol tulajdonképpen eldőlt, merre indulok tovább. De a végleges elhatározás pro forma 18 évesen született meg bennem, azaz mondhatni felnőtt koromban. Így miután leérettségiztem, a budapesti teológiára iratkoztam be.

 

- Ha jól sejtem, nem sokat hallott Érdről, amikor idekerült.

 

-Nem, előbb hét és fél évig beosztott lelkész voltam Budapesten, a Szilágyi Dezső téren. Érdre önálló lelkipásztorként kerültem. 2010 végén választott meg a gyülekezet és a következő év elejétől, azaz 2011 januárjától, ide s tova nyolc éve álltam szolgálatba.

 

- Milyen érzés volt ismét új környezetbe kerülni?

 

- Ilyen a lelkészek élete. Ahogy említette, nem ismertem Érdet, semmit nem tudtam a városról, hiszen korábban nem jártam itt. Az első élményem az volt, hogy eltévedtem, nehezen találtam meg a Duna utcát. De, miután ideköltöztünk a családommal, hamar beilleszkedtünk. Három gyermekünkkel együtt öten jöttünk 2011-ben, de azóta hatra nőtt a családunk létszáma. A lányaink 14 és 12 évesek, a fiúk pedig kilenc és hat évesek lesznek nemsokára.

 

- A felesége is kárpátaljai?

 

- Nem, ő Budapesten született, de a gyökerei Felvidékhez kötik, ahol lelkész volt a nagypapája. Érdekes, hogy az én őseim is és a feleségem felmenői is Kapos környéki falvakból származtak. Ők bizonyosan nem sejtették, hogy utódaik egy szép napon összetalálkoznak majd. Az én dédszüleim kelet felé mozdultak néhány falut, így jutottak a mostani Ukrajna területére, a feleségem nagypapája meg Rimaszombat, azaz Nyugat felé, hogy sok esztendővel később, mi meg Budapesten találkozzunk Zsuzsival, aki ugyancsak lelkipásztornak készült a Károli egyetemen, ráadásul egy évfolyamra is jártunk.

 

- Ma pedig együtt szolgálnak az érdligeti református gyülekezetben.

 

- Ez így van. A feleségem a kisiskolások hitoktatásával foglalkozik a gyülekezeten túl az Érdligeti Általános Iskolában is, ugyanakkor a családon belüli gyermekneveléssel járó teendők is főként az ő vállát nyomják, hiszen engem igen gyakran lefoglalnak a hivatali ügyek, a gyülekezet alkalmai és az egyetemi oktatás.

 

- Milyen fejlődésen ment át az Érdligeti közösség, amióta önök átvették?

 

- Ami azt illeti, a változás, – talán mondhatom, hogy a fejlődés – állandó folyamat nálunk. Igyekszünk megtenni minden tőlünk telhetőt, hogy a gyülekezet tagjai otthonosan érezzék itt magukat. Ennek érdekében közösségi tereket teremtettünk a templomhoz tartozó épületeinkben. Ez az, ami nyolc éve tart apró lépésekben.

 

- Úgy tudom, számos szabadidős programot is szerveznek a családoknak és a gyermekeknek egyaránt. Ezeket is szívesen látogatják?

 

- Fontosnak tartjuk, hogy e téren is nyitottak legyünk, mert úgy lehet egy összetartó közösséget teremteni, ha a tagok egymással egyre szorosabb kapcsolatban vannak. Néhány többgyermekes család jár a közösségünkbe, akik szívesen töltik együtt az idejüket a hasonlóképpen gondolkodó fiatal szülőkkel, így a gyerekek között is barátságok szövődnek a közös kirándulások és táborozások alkalmával. Karácsony előtt kézműves foglalkozásokat tartunk. Természetesen a gyülekezeti alkalmaink, mint a bibliaóra, ifjúsági óra, konfirmációs óra, házi csoport, férfikör és a többi kötött rendben zajlanak, amelyeknek korosztályra bontva megvan a pontos rendje. Az alternatív programok viszont elsősorban a közösséget szolgálják és közelebb hozzák egymáshoz a gyülekezet tagjait.

 

- Mit oszt meg szívesen, akár a saját gyermekkorából a mai fiatalokkal?

 

- Mint említettem, a kisebbekkel a feleségem foglalkozik, én pedig főként a kamaszoknak és a fiataloknak tartok foglalkozásokat. Ha generációk találkoznak, óhatatlanul szóba kerül, hogy mi felnőttek, mit és miként éltünk meg, amikor annyi évesek voltunk, mint ők most. Legfőképpen a saját gyermekeimnek szoktam mesélni azokról az időkről, amikor én voltam tíz év körüli. Mondanom sem kell, hogy mennyire más volt akkor az élet a Szovjetunió felbomlása körül. Sokszor elmondom nekik, hogy hálásak lehetünk, hogy nem kell nélkülöznünk, de úgy vélem, azt senki sem garantálhatja, hogy ez mindig így is marad. Éppen ezért, meg kell tanulnunk úgy élni, hogy ha szűkösebb évek jönnének, – amit természetesen nem kívánok senki számára, – képesek legyünk akkor is hálával élni.

 

- Talán túlságosan elkényeztettük a gyermekeinket?

 

-Magam is sokat gondolkodtam ezen, de úgy látom, a mostani nemzedéket nem lehet és nem is kell visszavinni az évtizedekkel ezelőtti korba! Azóta sok minden változott, javult az életszínvonal, tágultak a lehetőségek, ezért nekünk felnőtteknek kell odafigyelnünk arra, hogy a jelen korban mi válik a gyerekeink hasznára és mi az, ami inkább káros. A családon belül például vannak bizonyos határok, amelyeket igyekszünk tartatni akkor is, ha ezzel bizonyos értelemben „kilógunk a sorból”. Hogy egyet említsek: a mi gyermekeinknek nincs okostelefonjuk, és azt gondolom, hogy a 14 év alatti gyermekeknek nincs is rá szükségük!

 

- Elfogadják-e, hiszen olyan környezetben kell ezzel megbékélniük, amelyben ők a kivételek?

 

-Elfogadják, mert nincs belőle állandó perpatvar, de időről-időre azért csak-csak előkerül a téma egy-egy beszélgetésben vagy utalásban. Tudom, hogy a nagylányom már egy ideje szeretne okostelefont. Természetesen megértem a vágyait. Én meg igyekszem elmondani, hogy miért nem tartom még aktuálisnak a kérdést. A lényeg, hogy tudunk róla beszélgetni. Természetesen van telefonjuk, kapcsolatba tudunk egymással lépni.

 

- Nagycsaládot terveztek a feleségével?

 

-Hogyne, gyakran mondogattuk, hogy saját focicsapatunk lesz, de csak a vicc kedvéért. Most, hogy négy gyermekünk van, úgy véljük, annyival ajándékozott meg minket Isten, amennyit fel kell nevelnünk. Ezt hálával és jó szívvel tesszük. Külön hálásak vagyunk Neki, hogy négy egészséges gyermekünk van.

 

- Családapaként a gyülekezet vezetése mellett oktat is azon az egyetemen, amelyen a diplomáját szerezte. Jut ideje mindenre?

 

- Az egyetemi elfoglaltság egy teljes napot vesz el a hétből, ilyenkor kissé át kell szervezni a teendőket, ugyanis én szoktam hozni-vinni a gyerekeket az óvodába, iskolába. Nem jut sok időm sajnos a családra. Ami pedig jut, azt nem átlagos idősávban töltöm velük. Ugyanis az „átlag” édesapák többsége az esti órákban együtt lehet a családjával, én viszont – a gyülekezeti elfoglaltságaim okán – ezt nem mindig tehetem meg. Ehelyett reggel és délután szoktam velük találkozni, beszélgetni.

 

- Jól gondolom, hogy a gyülekezet tagjai mintaként tekintenek önökre? Példát kell mutatniuk viselkedésből, életvitelből. Nem kényelmetlen ez néha?

 

- Igen, természetes módon elvárják tőlünk, hogy jó példával járjunk elől. Egyelőre nincs ezzel különösebb gondunk, hiszen mindkét nagylányunk jól érzi magát a gyülekezetben és amibe tudnak, aktívan bekapcsolódnak és azt is látom, ezt szívesen, a saját döntésükből és nem szülői elvárás miatt teszik. Bár a kérdés jogos, hiszen a gyerekek nem maguk választották ezt az életmódot, így kapták. Elképzelhető, hogy a későbbiek folyamán némi ellenállással is szembe kell néznünk, s hogy miként fogok majd kezelni egy ilyen helyzetet, azt jelen pillanatban még nem tudom, de eddig mindig sikerült megbirkóznunk a nehezebb helyzetekkel is.

 

- Küszöbön a karácsony, önök hogyan készülnek az ünnepekre?

 

- Kissé kiábrándítóan hangzik, de így van: nálunk az év végi hetek az életünk legterheltebb időszaka. Különösen az utolsó egy hétben van legtöbb elfoglaltságunk, így az egész család számára igen zsúfoltak ezek a napok. Folyamatosan készülnöm kell az istentiszteletekre, miközben nyilván – mint mindenki más – én is több időt szeretnék eltölteni a családommal. Nekünk mégis a karácsonyi készülődés és maga a karácsony a legszorgosabb időszaka az életünknek. Nálunk nem arról szólnak az ünnepek, hogy „otthagyunk kaszát és kapát” és elutazunk pihenni a családdal, hanem ellenkezőleg: alkalmakat, foglalkozásokat szervezünk a gyülekezet tagjainak és istentiszteletekre várjuk őket. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a lelkészi élet „fordított élet”, hiszen amíg az átlagos családok a karácsony hetében, vagy a hétvégeken szabadok és együtt lehetnek a gyerekeikkel, addig a lelkészcsaládok ekkor a legelfoglaltabbak. Természetesen, nem panaszként említem ezt. Ez együtt jár a lelkészi létformával és hivatással. Persze, családon belül nálunk is kialakult egy kisebb rituálé, ami minden évben megtörténik: fenyőfát díszítünk, együtt vacsorázunk és az est fénypontja az ajándékozás. Nyilván a fiúk számára ez utóbbi a legizgalmasabb, hiszen ők a fiatalabbak és a legizgatottabbak is szenteste. Mi meg örülünk, hogyha egy kicsit is, de együtt lehetünk.

 

- Az ajándékok személyre szólóak, sikerül teljesíteni a kívánságokat?

 

- Meg szoktuk kérdezni a gyerekeket, mire vágynak. Tavaly felülmúltuk a várakozásokat, mert a fiúkat sikerült képzeletükön felül meglepni egy fél szobát betöltő elektromos vasúti rendszerrel. Erre nem számítottak, így mondanom sem kell, mekkora volt az öröm! Azóta is előkerül időnként és örömmel játszanak vele. Minden kívánságukat sajnos nem tudjuk teljesíteni.

 

- Semmit sem tudott a városról, amikor átvette az Érdligeti Református Egyházközség vezetését. Azóta sikerült megkedvelniük?

 

- Igen, beilleszkedtünk, amit elsősorban a gyülekezeti tagoknak köszönhetünk. A közösség hamar elfogadott minket, jól érezzük itt magunkat. Igaz, a városnak főként azt a részét ismerjük, amelyben élünk és dolgozunk. A távolabb eső településrészeken még ma is könnyen eltévednék, hiszen óriási területen fekszik Érd és mivel keveset mozgok a városban, még nem ismerem ki magam mindenhol, viszont alapvetően szeretünk itt élni, mert kedves emberek vesznek körül bennünket. Értékes baráti kapcsolataink vannak, otthonunk lett ez a város, s bár nem itt születtünk, mára mégis a sajátunknak érezzük.Az egyik gyermekem néhány hete fogalmazta meg, hogy ő Érden fog élni, ha majd felnőtt lesz. Hogy így lesz-e, azt nem tudom, de mindenesetre a gyerekek őszinték.

Forrás
Érdi Újság