22_03_29_erdmost_nincskep

Vonzások és választások

22_03_29_erdmost_nincskep

Vonzások és választások

Egy kárpátaljai kis faluban élt gyermekkorában, sok nyelvű környezetben nőtt fel, talán nem véletlen, hogy egyetem után az idegenforgalomban helyezkedett el, és bejárta a volt Szovjetunió köztársaságait. Aztán jött egy magyar fiú, a szerelem, a házasság; Budapestre, majd Érdre költözött, ahol több mint egy évtizede dolgozik a testvérvárosi kapcsolatok fejlesztésén, és az uniós pályázati lehetőségek felkutatásán. Baracskayné Komonyi Angelával, az Érd Városáért Kitüntetés Külkapcsolati Tagozata Díj idei kitüntetettjével beszélgettünk.

Érdfm 101.3 – Hallgasd bárhol! Bármikor!

HIRDETÉS

– Egy kis kárpátaljai faluból indult…
– Igen, Sislócon éltem iskolás koromig. Ez az apró falu zárt csücske volt a világnak, határ menti zóna, folyamatos ellenőrzésekkel. Ugyanakkor nagyon boldogan teltek az első éveim, közel a természethez. Egy család kivételével mindenki magyar volt, így csak magyar szót hallottam. Mikor iskolás korú lettem, Ungvárra költöztünk, és a szüleim orosz iskolába írattak.

– Mert abban az időben Ukrajnában az orosz volt a hivatalos nyelv?
– Igen, de a Szovjetunióban minden köztársaságnak megvolt a második hivatalos nyelve is – így az ukrán is annak számított. Az megint más, hogy melyik nyelvet használták: mi, magyarok, a magyart, a szlovákok a szlovákot. Nem volt ebből probléma.

– Nem korlátozták a nyelvhasználatot? 
– Úgy nem, mint ahogy gondolnánk, de elvárás volt, hogy az ember megismerje annak az országnak a nyelvét, ahol él. Édesanyám például nem tudott oroszul – ő Magyarországon tanult, pedagógusnak készült, de miután lezárták a határt, nem tudta tovább folytatni a tanulmányait a Szovjetunióban, mivel nem beszélte az oroszt. Így aztán szabás-varrással foglalkozott. Édesapám, aki pénzügyi vonalon dolgozott, beszélt oroszul, szlovákul és csehül is, mivel az a terület egy bizonyos ideig Csehszlovákiához tartozott – a határ menti kis településekkel ez gyakran megesik, az ott élők akaratától függetlenül.

– Hány országnak lett így állampolgára az édesapja?
– Magyar, csehszlovák és szovjet. Ukrán már nem volt, mert azt nem élhette meg. Visszatérve a gyermekkoromra, azért adtak engem orosz iskolába, hogy megtanuljam a nyelvet. Először csak néztem körbe, hogy milyen nyelven beszélnek körülöttem, de ahogy tanultuk az ábécét, úgy tanultam meg én is oroszul. Másodiktól már ukránul is tanultam. Az egyetemen is két hivatalos nyelv volt; a tanártól függött, hogy melyiket használta.

– Milyen szakon végzett?
– Az Ungvári Állami Egyetem angol nyelv és irodalom tanár szakán végeztem, majd Moszkvában az Idegenforgalmi Továbbképző Intézetben felsőfokú idegenforgalmi végzettséget szereztem. Idegenvezetőként helyezkedtem el, a Szovjetunió tizenöt köztársaságát bejártam, megismerkedtem népükkel, kultúrájukkal. Ez egy közel tíz éves, csodálatos időszak volt az életemben. Minden kultúrának van egy sajátossága, és az a szép, ha megőrzik azt, hiszen így leszünk sokszínűek. Érdemes megemlíteni, hogy mikor a Kaukázusban vagy Közép-Ázsiában jártam, ott megkülönböztetett figyelemmel fogadták a magyar csoportokat, mert ők tisztában voltak azzal a kötelékkel, ami a magyarok és a Közép-ázsiaiak között van. 

– Ezek szerint magyar csoportokat vezetett?
– Általában igen. Moszkvában kevés volt a magyar nyelvű idegenvezető. De vittem cseh, szlovák, angol és amerikai turistákat is.

– Beszél csehül és szlovákul is?
– Igen, az édesapám révén. Sőt, lengyelül is megtanultam, ugyanis lengyel csoportot is kellett vezetnem. Persze, nem szinkrontolmács szinten beszélem ezeket a nyelveket – mert azzal is foglalkoztam, angolul, hiszen azt tanultam az egyetemen. Oroszul és ukránul, mint ahogy azt már említettem, anyanyelvi szinten beszélek. Egyébként minden út, amit vezettem, nagyon szép, nagyon egyedi volt. Szívesen emlékszem vissza azokra az utakra is, ahol bizony a két ország referensei nem hangolták össze kellőképp a programot, és nekem, az idegenvezetőnek kellett megoldanom a helyzetet. Sok emberrel találkoztam, az egyszerű parasztnénitől minisztériumok, követségek munkatársaiig, ez is csodálatos volt. 

– Kedvenc úti cél?
– Imádtam dolgozni Leningrádban, azaz Szentpétervárott, mert az európai város volt, közelebb állt hozzám, a kárpátaljaihoz. De nagyon szerettem a balti városokat is, és megcsodáltam az ősi orosz településeket is, amelyek visszarepítettek az időben. Szibéria, a Bajkál-tó is gyönyörű volt nyáron, az egyedi halállományával. A három kaukázusi köztársaság is csodálatos: Grúzia és Örményország keresztény, Azerbajdzsán pedig muszlim ország, mindháromnak megvan a maga vonzása. Hatalmas élmény volt, mikor a grúz hadiúton mentünk végig a Kaukázuson. Mikor először mentem Grúziába, meglepődtem, hogy a szembejövő férfiak magasak és világos szeműek voltak, mint nagyapám, pedig az ázsiaiakat feketének képzeljük. Egyébként nemcsak turista-, hanem szakmai csoportokat is vezettem, megismerkedtem a különböző vízi erőművekkel, az autóiparral, a mezőgazdasággal. Ezekből a témákból persze fel kellett készülni – erre éjszakák mentek el. De megérte a befektetés. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ezeket az élményeket, ezt a munkát adta nekem. Pedig édesapám nagyon ellene volt, hogy Moszkvába menjek tanulni, fél évig vitatkoztunk, és végül ő adta be a derekát.

– Kedvenc orosz étel?
– A borscs, amit orosz recept szerint csinálok. De ahány köztársaságban jártam, annyiféle speciális étellel találkoztam.

– Legemlékezetesebb út?
– Elküldtek egy dnyeperi hajóútra, amit nagyon nem szívesen vállaltam, mert három hónapig dolgoztam előtte folyamatosan, így aztán elfáradtam, szerettem volna pár napig pihenni, hiszen amikor úton voltam, napi 12-16 órát dolgoztam. A csoport Kijevbe érkezett repülővel, végigmentünk a Dnyeperen, és utána Budapestre repültek a vendégek. Volt az utasok közt egy fiatalember, aki elvileg nem az én csoporhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpgba került volna, de a reptéren, ahol a fogadásuknál sürögtem-forogtam, kinézett magának, leállította a buszt, és átkérte magát arra, ahol én vezettem a csoportot. Engem rögtön megragadott a pillantása: kék szeme volt, de nagyon melegen nézett… Egy alkalommal, mikor a csoporttal sétáltunk, virágot árultak mellettünk. Átfutott a fejemen: ha kapok tőle virágot, ő lesz a kiválasztottam. Így is lett – egy szálat abból a rózsacsokorból a mai napig őrzök, lepréselve, azzal a verssel, amit nekem írt. Ahogy ő is eltette emlékbe azt a papírhajót, amit a hajóúton hajtogattam. 

– Hogy folytatódhatott a szerelem két fiatal között, úgy, hogy az egyik Ungváron, a másik Budapesten élt, ráadásul az egyik folyton utazott?
– A férjem minden két hétben eljött Ungvárra. A lányunk, Angela is ott született, addigra már összeházasodtunk. Ez pont abban az időszakban történt, már Gorbacsov idején, mikor szigorították a jogszabályokat: például előírták, hogy turistával nem lehet házasságot kötni, a diplomát pedig nem lehet kihozni az országból. Akkoriban még úgy volt, hogy az útlevelet nem tarthattuk magunknál, külön ki kellett kérni, ha utazni akartunk valahová. Márpedig mi szerettünk volna Magyarországra jönni, mivel a férjem nem beszélt oroszul, nem tudott volna kint állást találni, meg aztán Magyarországon a légkör is enyhébb volt. A hivatalnok közölte, csak akkor adja ki az útlevelemet, ha leadom a diplomámat az Ungvári Egyetemen, ahol angol tanári szakon végeztem. Szerencsére mielőtt leadtam, tudtam róla hiteles másolatot készíttetni… Volt még egy incidens: a lányom odakint született, szovjet állampolgár volt. A kijevi magyar követségen kértem a magyar állampolgárságát. Így kaphatott hazatérő magyar állampolgári igazolást, és ő is átléphette a határt.

– Ön később szerezte meg a magyar állampolgárságot?
– Igen. Fantasztikus volt: olyan megható volt a ceremónia, hogy az eskütételnél sírtam. Figyelmeztettek, hogyha nem mondom végig az esküt, nem kapom meg az állampolgárságot, így muszáj volt összeszedni magamat… Most az emberek könnyebben megkapják a magyar állampolgárságot, mint akkoriban, de ehhez kellett a 2001-es státusztörvény is, illetve a kettős állampolgárság bevezetése, amelynek előkészítésén akkoriban a Határon Túli Magyarok Hivatalában dolgoztunk. Ezen kívül több Tárcaközi Szakértői Munkacsoportban is részt vettem: Ifjúsági Turisztikai, Nemzetközi Fejlesztési, Humanitárius Segélykoordináció Bizottság.

– Mikor átköltözött, Budapesten élt a család?
– Igen. Itthon is az idegenforgalomban kezdtem dolgozni, a cseh, a szlovák, bolgár, lengyel referatúra tartozott hozzám. Akkor már nem vezettem csoportokat, hanem utakat szerveztem, és csak a kezdő vagy a záró csoporttal mentem el, hogy összegezzem a tapasztalatokat. Közben felsőfokú külkereskedelmi tanulmányokat is végeztem, dolgoztam is ezen a területen, de csak amolyan másodállásként. Ebben az időben indultak el az önálló utazási irodák, és azon is munkálkodtam, hogy fellendüljön a belföldi turizmus.

– Nem szeretett volna saját utazási irodát nyitni?
– Nem. Bár vállalkozó szellemű vagyok, a tudásom, tapasztalahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg meglett volna hozzá, mindig a köz javára szerettem volna dolgozni. Ekkortájt került a látóterembe az Európai Unió. Kíváncsi voltam, hogyan is működik ez a világ, ahol minden a demokráciáról, a jogállamiságról szólt – akkoriban még rózsaszínben láttuk az EU világát, no meg a tagországoknak juttatott támogatások mértékét. Jelentkeztem tehát a BIGIS – Nemzetközi Diplomáciai Tanulmányok Intézetének EU-szakértő képzésére, ami annyira gyerekcipőben járt még itthon, hogy magyarul nem voltak anyagok, csak angolul, mi fordítottunk könyvekből fejezeteket, és adtuk tovább sokszorosítva. Nagyon érdekes volt ez a hároméves képzés, ami több területre is kiterjedt, a regionális politikától a biztonságpolitikáig. 1995-től 2006-ig a Miniszterelnöki Hivatalban, illetve a Külügyminisztériumban dolgoztam, a Határon Túli Magyarok Hivatalában voltam főtanácsos.

– 2006 óta dolgozik az érdi önkormányzatnál, mint külkapcsolati referens. Milyen feladatai lettek?
– Mikor idejöttem, a nemzetközi és a pályázati terület tartozott hozzám. Ekkor, 2006 táján jöttek a nagy, milliárdos uniós pályázati lehetőségek. Megnéztem, milyen fejlesztéseket tervez Érd, és megtaláltam, hogy az unióban milyen pénzügyi finanszírozása lehet ezeknek. Ilyen volt a csatornázás is. A pályázati lehetőségek felderítésén kívül arra is nagy hangsúlyt fektettem, hogy a hivatal munkatársaival, illetve az iskolaigazgatókkal megismertessem a támogatási lehetőségeket, hiszen a nagyok mellett olyan kis pályázatok is léteznek az unióban, amelyekkel az intézmények tudnak élni. Újításnak számít, hogy az Érdi Napok keretében megrendezzük a testvérvárosi konferenciákat, kerekasztalokat, amelyek minden évben egy-egy aktuális EU témához kapcsolódnak. Segítettem a testvérvárosoknak eligazodni az EU útvesztőiben, mi voltunk és még most is vagyunk a példák a pályázataiknál és a kapcsolataik építésénél, a fejlesztéseknél. Fontos a V-4 országok és a Romániával, Ausztriával kibővült együttműködés a városok között.

– Ekkor már Érden éltek? 
– Huszonöt évvel ezelőtt költöztünk ki a VI. kerületből, mert a férjemmel nagyon szerettünk volna kertes házat, és megtetszett Érd, megláttam a városban a lehetőséget, mivé tud fejlődni. 

– A testvérvárosi kapcsolatok fejlesztése is Önhöz tartozott?
– Igen. Ezt is átgondolva kellett végigvinni, hiszen az EU-nak megvan a maga külkapcsolati stratégiája, amit a tagországoknak – a sajátosságaikat figyelembe véve – figyelembe kell venniük. 

– Az önkormányzati munka mellett megalapította az érdi Lions Klubot, 2010-ben. 
– Igen. Határon túli és érdi iskolák közti kapcsolatok kialakításán sokat dolgoztam, és igyekeztem segíteni a határon túli gyerekeket, fiatalokat, végrehajtani a saját magunk által tervezett programokat. Ez teljes egészében önkéntes tevékenység volt, hiszen ez alapja a Lions Kluboknak. Az érdi csoport idővel megszűnt, most egy budaörsi szervezetben vagyok, és kinyújtjuk „csápjainkat” Érd felé is. 

– Március 15-én Önnek adományozta a közgyűlés az Érd Városáért Kitüntetés Külkapcsolati Tagozata Díjat. Váratlanul érte?
– Még most sem dolgoztam fel. Hatalmas öröm volt. Nagyon szépen köszönöm a városvezetésnek, a hivatalnak, a kollégáimnak. Hogy el tudtam ezt érni, abban nagyon fontos szerepe volt a támogató családi háttérnek is. El kell mondanom, hogy a díjátadó után három nappal újabb hatalmas öröm ért: megszületett az unokám, Babett, így kettős volt a boldogság, sőt, a testvérvárosok látogatása, és egy Lions Klub-akció is erre az időszakra esett, így halmozódtak az örömteli események. Most az estéim babázással telnek, napközben pedig dolgozom.

– Nem túl fárasztó ez?
– Mindig agilis voltam. Ha valamilyen munkát megvonnának tőlem, elvonási tüneteim lennének. Ameddig bírom, dolgozok. Szeretném a megszerzett tapasztalatokat, tudást, átadni a fiataloknak, hiszen amilyenné formálják az Európai Uniót, olyan Európában fognak élni. 

További cikkeink

További cikkeink

Facebook

Facebook
Twitter
LinkedIn
Pinterest
Reddit
Telegram
WhatsApp
Email