– Bár már tizenegy éve vagy a Gárdonyi diákja, családod kötődése az iskolához jóval régebbi keletű.

– Igen, már anyukám, nagybátyám, keresztanyám is itt tanult, így mikor első nap beléptem az épületbe, több pedagógus azonnal tudta, ki vagyok. Édesapám ugyan nem érdi születésű, hanem zsámbéki, de ő is nagyon fiatalon ideköltözött, így elmondhahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg: igazi érdi családból származom.

– Gimnáziumi sportosztályba jársz. Mióta sportolsz?

– Úgy hároméves korom óta. Voltunk egy utcabálon, ahol fiatal nénik hastáncoltak, csili-vili zörgős ruhában, én pedig azonnal beleszerettem. Olyan klub nem volt, ahol gyerekekkel foglalkoztak volna, így a felnőttekkel hastáncoltam. Sajnos, az órák este hét-nyolc órakor kezdődtek, én pedig még kis óvodás voltam, nem bírtam olyan sokáig fennmaradni, így aztán másik táncedzést választottunk: először rock and rollra jártam, de az nem volt az én világom – nem vagyok elég hajlékony. Következett a kézilabda, az úszás, ez utóbbit versenyszerűen is űztem hat évig.

– Milyen eredményeid voltak?

– Nem voltak hatalmas győzelmeim, ugyanis én nem vagyok versenyző alkat: az úszónak az utolsó centiméteren is ki kell adnia magából mindent, bennem viszont nem volt meg az a rettentő küzdeni vágyás, és ha elfáradtam, akkor leálltam. Megelégedtem a második, harmadik hellyel is. Később jöttek a küzdősportok, anyukám biztatására, aki úgy vélte, egy lány tanulja meg megvédeni magát. A táncot sem hagytam abba: egy hip
hop társulat tagja voltam májusig, és amikor lehetőségem volt, visszatértem a hastánchoz is, egy időre. Most, hogy az ifjúsági önkormányzati választásra készültem, tartottam egy kis szünetet – annál is inkább, mert elhatároztam, hogy megszerzem a jogosítványt –, de jövő héten belevágok egy új önvédelmi sportba, a krav magába.

– A sport mellett mi fér még bele a mindennapjaidba?

– A tanulás és a családom, no meg a barátaim, akik nagyon fontosak számomra. Még a kampányidőszakban is igyekeztem be-beszúrni közös programokat, nehogy elveszítsem őket. Egyébként nagyon szeretek a szabadban lenni, mozogni. Nehezen viselem a bezártságot, így azt is, hogy az iskolában sokáig egy helyben kell ülni. tornaóra után mindig azt érzem: bár fizikailag elfáradtam, mégis feltöltődtem a mozgás által. Nem véletlen, hogy sportpszichológusnak készülök. Ha a Testnevelési Egyetemre nem vesznek fel, az ELTE pszichológus szakára szeretnék felvételizni. Bízom benne, hogy sikerül; a cél érdekében ebben a tanévben szeretném letenni a nyelvvizsgát is.

– Szeptember elején egy bemutatkozó cikk készült a diákpolgármester-jelöltekről. Akkor is említetted, hogy nagyon fontos számodra a családod.

– Így van. Bár nincs testvérem, a nagyszüleim, unokatestvéreim a szomszédságban élnek, és olyanok vagyunk, mint egy nagy olasz család – és ugyanolyan zajosak is. Szinte mindennap átmegyünk egymáshoz. Nagyon szoros a kapcsolatunk, együtt ünnepeljük az évfordulókat, a karácsonyt. Ez utóbbi nálunk már délután két órakor elkezdődik; nincs tévézés, helyette beszélgetünk, nevetünk. És nemcsak összetartozunk, hanem támogatjuk is egymást. No, nem mondom, hogy nincsenek veszekedések – mi egy buborékfújón is össze tudunk veszni az unokatesókkal –, de nagyobb ellentétek soha. Az egyik unokatestvérem egyébként a keresztlányom is, nagyon közel állnak hozzám, el sem tudom képzelni nélkülük az életem.

– Bár nemsokára tizenhét éves leszel, örömmel utazol, nyaralsz a szüleiddel. Kevés tizenéves gondolkodik így manapság…

– Nemcsak én utazom szívesen a szüleimmel, hanem ők is mindig, mindenhová visznek magukkal engem. Ha ajándékba kaptak egy kétszemélyes utat, befizettek rá engem is, sosem hagytak otthon. Engem ez mindig örömmel és szeretettel töltött el, mert éreztem, hogy fontos vagyok, hogy rám is gondolnak.

– Szerinted minek köszönhető a siker, az, hogy nemcsak te nyertél, de melletted három képviselőt is a Gárdonyi ad?

– Sokat kampányoltunk itt a suliban. És szerintem az a legfontosabb, hogy a saját iskoládban sokan ismerjenek. Videót, plakátot készítettünk, és bementünk az osztályokba bemutatkozni, elmondtuk az ötleteinket. Tehát nemcsak szavazatot kértünk tőlük, hanem meg is ismertettük velük a programunkat és a csapatunkat. Azt is tudni kell, hogy nekem nemcsak a gimnazisták, hanem az általános iskolások véleménye is nagyon fontos, őket is meghallgattuk. Igyekeztünk mindenkivel szót érteni; felmértük, ki mit szeretne. Hogy egy példát mondjak, terveink közt egy sportnap is szerepel. Nem mi mondjuk meg, hogy ezen milyen tornák legyenek – foci, kézilabda vagy röplabda –, hanem a diákokat kérdeztük meg erről, akik arra voksoltak, hogy mindegyiket rendezzük meg, így mindet beterveztük. Így nemcsak a mi hatfős csapatunk ötletelt, hanem mások véleményéből is táplálkoztunk. És ezt a diákok is észrevették – ezért sikerült ilyen jól a kampány. Sokat segítettek a tanárok is, bátran fordulhattunk hozzájuk mindenben.

– Más iskolák diákjait hogy tudtátok elérni?

– Egyrészt plakátoltunk, másrészt ismerősökön keresztül jutottunk el hozzájuk. Volt olyan, aki rám írt, hogy látta a programtervünket, és rám szavazott, pedig nem is a mi iskolánkba jár. Jó érzéssel töltött el, hogy bizalmat szavazott nekem – igyekszem is rászolgálni.

– Mit gondolsz, az is segített a győzelemben, hogy erősen kötődsz az iskoládhoz?

– Szerintem igen. Tizenegy év az tizenegy év; ráadásul már kicsiként is szerettem a középpontban lenni, nem a hangommal, hanem azzal, hogy tevékenyen részt vettem mindenféle rendezvényben. A másik, hogy hűséges vagyok a régi barátaimhoz, és nagyon erős kötelékeim vannak. És még valami: ebben az iskolában nőttem fel, életem nagy részét itt töltöttem, jól ismerem a diákokat, a vágyaikat.

– Mi az, amit szeretnél folytatni az elődeid tevékenységéből és mi az, amin változtatni szeretnél?

– Továbbra is támogatni szeretném a szalagavatókat, az úszóbérlet-sorsolásokat, és nagyon tetszett az, hogy a kisebbekre is odafigyeltek – a képességfejlesztő foglalkozásokkal vagy azzal, hogy rajzversenyekre, gyermeknapra ajánlottak fel díjakat, ajándékokat. Ez nagyon tetszik. Folytatnánk a prevenciós programokat is a rendőrség bevonásával. Szimpatikus a leköszönő testület gondolkodásmódja is: nem irreális dolgokba vágták bele a fejszéjüket, hanem megvalósítható elképzeléseket vázoltak fel. Evelin is óva intett attól, hogy elszálljunk. Mi értelme a kampányban űrhajós vetélkedőt hirdetni a Holdon, mikor tudjuk, hogy abból soha nem lehet semmi? Inkább arra helyeztük a hangsúlyt, hogy megmozgassuk a fiatalok fantáziáját, és olyan programokat tervezzünk, amelyek anyagilag is megvalósíthatók. Persze nem könnyű feladat olyan izgalmas programot találni, ami a kisebbeket és a nagyobbakat is egyaránt érdekli. Azért is helyeztem nagyobb súlyt a sportprogramokra, mert a mozgás végigkíséri az ember életét, minden korban izgalmas lehet, és nagyon jól összekovácsolja az embereket. Persze nem mindenki szeret sportolni, így kulturális rendezvényekben is gondolkodunk. Magam is szeretem ezeket, többször indultam szavalóversenyeken is, legutóbb tavaly. Vagy akár rendezhetnénk olyan versenyt, amiben a csapatok együtt kitalálnak valamilyen zenét.

– Mi áll hozzád közelebb, az ötletelés, a szervezés vagy egy adott dolog pénzügyi megtervezése?

– Egyértelműen a szervezés, az anyagiaktól inkább félek egy kicsit. Tudom, hogy segíteni fogják a munkánkat, de még elég idegen számomra a pénzügyi tervezés. Szerencsére nem is elvárás, hogy értsek hozzá. Szervezni világéletemben imádtam, már óvodásként is – régebben rendezvényszervező szerettem volna lenni, aztán átpártoltam a sporthoz, a pszichológiához. Természetesen csapatban dolgozunk majd, nem egyszemélyben kell meghoznom a döntéseket.

– Jól megy számodra az, hogy megoszd a munkát?

–  Az elején nehezen, főleg, hogy most még csak a gárdonyis képviselőket ismerem. Hatalmas öröm volt egyébként, hogy hárman is bekerültek a testületbe.

– Milyen érzés volt a választáson hallani, átélni, hogy te nyertél?

– Mikor még nem tudtam az eredményt, csak a pontokat olvasták fel, nagyon nyugodt voltam. Anyukám kérdezte is, hogyhogy nem izgulok. De mikor kimondták a nevemet, lefagytam – nem tudtam, mit is kell ilyenkor csinálni, hogyan viselkedjek, mosolyogjak vagy legyek komoly… Hát én mosolyogtam, mint a tejbetök. Egy darabig fel se tudtam fogni, hogy én lettem a diákpolgármester. Kellett bő egy nap, hogy valóban átérezzem a helyzetet. Egyébként bíztam a győzelemben, mégis nagyon meglepett – nem éreztem úgy, hogy többet dolgoztam volna érte, mint a többiek. Mindenki keményen odatette magát. És megmondom őszintén, nem számítottam arra, hogy egymás után kétszer is a Gárdonyi adhatja majd a diákpolgármestert. Mikor kimondták a nevemet, ránéztem Evelinre, az elődömre, és láttam rajta, mennyire örül, hogy én, az iskolatársa nyertem…

– Hogyan tudod majd összeegyeztetni a diákpolgármesteri munkát a sporttal, a tanulással?

– Összeállítok egy szoros napirendet. Otthon egy táblácskára fel szoktam írni az aznapi programomat, ebben nagyon szabálykövető vagyok – utálok kicsúszni a határidőkből. Biztos, hogy meg fogom oldani, hogy mindenre jusson időm. Nem szoktam elodázni a feladatokat – ha kell, az alvás rovására is, de elvégzem őket. Ha úgy érzem, elmulasztottam valamit, elaludni sem tudok, míg nem pótoltam.

– Mi számodra a legfontosabb cél diákpolgármesterként?

– Hiszem és vallom: a diákpolgármester feladata, hogy az érdi diákságot összekovácsolja.

– Miért tartod kívánatosnak, hogy a különböző iskolák tanulói jobban megismerjék egymást?

– Hogy ne a klikkesedés menjen. Voltam egyszer egy rendezvényen – nem Érden –, ahol több iskola diákjai voltak együtt egyszerre, és ott ez történt. Mennyivel jobb beszélgetni, elvegyülni! Nem kell, hogy életre szóló barátok legyünk, de az belefér az életünkbe, hogy barátságosabb közegben legyünk együtt.

– Hogyan képzeled a csapatotok munkáját? Te leszel a főnök?

– Nem szeretnék. Nem úgy lesz, hogy én és a többiek, hanem úgy, hogy MI. A kampányban is így volt. Persze, lesznek bizonyos pozíciók, de a munkát együtt fogjuk elvégezni. Természetesen ez a többieken is múlik, de bízom benne: nagyon jól együtt tudunk majd dolgozni.

– Említetted, hogy milyen fontosnak tartod a diákság összekovácsolását. Mi az, amire, ha letelik a mandátumotok egy év múlva, azt szeretnéd mondani: büszke vagyok rá, hogy elértem?

– Egyrészt a jól sikerült programok. A másik pedig, hogy rászolgáltunk az emberek bizalmára, és sikerült teljesítenünk, amit a diákok elvártak tőlünk, no meg amit én vártam el saját magamtól. Büszke szeretnék lenni magamra, és szeretném, ha mások is úgy gondolnának majd rám: megérte Hüse Nikolettet választani.