A közelgő pedagógusnap jó ürügy volt, hogy a munka társadalmi megítéléséről beszélgessünk vele.

Mire tervezi költeni azt az ezer forintot, amennyit egy átlagos tankerület a pedagógusnap „méltó megünneplésére” szán?

Vannak dolgok, amiket nem kell meghallani. Az 1000 Ft is ilyen, különösen annak fényében, hogy tegnap ennél többért vettem negyed kiló vajat.

Ilyen luxusokat megenged magának, hogy vajat vesz margarin helyett?

A süteménybe nem jó a margarin. Komolyra fordítva a szót: hétvégén módszertani továbbképzést tartottam pedagógusoknak, „30 éve szabadon” címmel. A rendszerváltozásról szólt – nemcsak történelemtanároknak –, ésszerettem volna megmutatni a kollégáknak, mi változott az elmúlt évtizedekben. 1984-ben születtem, a késő Kádár-korról kevés az emlékem, de azt tudom, hogy sok minden történt azóta, hogy elkezdtem iskolába járni. Szoktam vetíteni képeket, például telefonfülkéről, bevásárlóközpontról, és az utolsó kérdésem az, hogy vajon az iskolarendszer mit nyert a rendszerváltozással?

Mit nyert?

Az biztosan előny, hogy a szülő látja a gyerek teljesítményét és a tanári munka adminisztratív részét. Azt is, ha eltévesztek egy bejegyzést. A kommunikáció kétoldalú, így az osztályfőnök is láthatja, hogy a szülő figyelemmel kíséri-e gyermeke tanulmányi előmenetelét. Az online oktatással még a tanórába is betekinthetett. Volt, aki maga is élvezettel hallgatta a háttérből a tizenkettedikeseknek tartott óráimat. Visszatérve oda, hogy mi lett jobb: az egyik kollégám mesélte, hogy amikor 20 éve pályakezdőként mondta egy kollégájának, hogy ő ugyan
szeret tanítani, de mikor lehet majd belőle megélni, akkor az illető azt felelte: ha talál mellé másodállást. És hozzátette, hogy inkább a turkálóból öltözködjön. Egyébként a használt ruha lehet fenntarthatósági vállalás, környezetkímélés – nekem is van egy kedvenc ingem a „turiból” –, de ha a társadalom negatív jelentést társít hozzá, és emiatt a pedagógusnak szégyenkeznie kell, akkor már nemcsak az anyagi megbecsültség kap kérdőjelet, hanem a hivatás méltósága is. Az pedig nem jó, ha egy tanár azon gondolkodik hónap közepén, hogy megengedheti-e magának a vajat vagy épp a színházjegyet. Lehet másodállást is vállalni, a gond csak azzal van, amikor muszáj. Illetve az tényleg ijesztő, hogy egyre kevesebben mennek tanárnak.

Az utóbbi három évben több mint 17 ezerről 12 ezerre esett vissza a pedagógusi pályára jelentkezők száma.

Kérdés, hogy közülük végül hányan fognak elhelyezkedni és megmaradni a pályán. Nemrég meghívtak az Eötvös Kollégiumba módszertani előadást tartani harmad-negyedéves tanár szakosoknak. A végén beszélgettünk arról, hogy valóban tanárok szeretnének-e lenni. Nagyon felkészült fiatalok voltak, már pedagógusszemlélettel néztek a közoktatásra, és egyikük sem mondta biztosra, hogy tanár lesz. A VMG-be évek óta érkeznek gyakorló tanárok, és tőlük is megkérdezem ugyanezt. Vegyes a válasz, de aki bizonytalan, az szinte kizárólag a fizetéssel magyarázza. Ha ma duplájára növelnék a pedagógusok bérét, az eredménye csak évekkel később jelentkezne. A pedagógus korfa az ötvenes korosztálynál terebélyesedik ki, akik hamarosan nyugdíjba mennek. A helyzet tehát rövid távon ijesztő.

A fiatalok a pedagógus életpályamodellben nem látnak perspektívát?

Az életpályamodell lehetne működőképes konstrukció. De már az nehéz kérdés, hogy mi alapján érdemel valaki több fizetést, mint a kollégája? Lehet sok szempontot behozni, akár azt is, hogy az illető hátrányos helyzetű régióban dolgozik, nehéz körülmények között, olyan gyerekekkel, akik közt sokan egyéni fejlesztést igényelnek. Vagy hogy eredményes a felvételire, érettségire való felkészítésben, esetleg hogy sikeres az osztályfőnöki munkában.

Volt a minősítés szempontjairól szakmai vita?

Úgy tudom, volt, még az elején. Ma is vannak viták YouTube-csatornákon, podcastekben.

Csak az a kérdés, hallgatják-e ezeket a minisztériumban?

Muszáj lesz nekik.

Megvannak nélküle sok éve, és közben fölnőtt egy elveszett nemzedék egy át nem gondolt oktatási rendszerben.

Nézze, megfogadtam, hogy optimista leszek, és nem beszélek elveszett nemzedékről.

Valóban ennyire pozitívan lát mindent?

Tehetek bármi mást? Lehet jajveszékelni, én is szoktam néha. Na jó, elég gyakran. Egy ismerősöm azzal szokott leszerelni: „És te mit teszel azért, hogy jobb legyen?” A saját környezetében mindenki tehet valamit. Például felhívhatja a diákjai, a szülők és adott esetben az intézményvezető – horribile dictu a fenntartó – figyelmét arra, mit lehetne jobban csinálni.

Egy országos sztrájk és engedetlenségi mozgalom nem elég jelzés? Ön is sztrájkolt és engedetlenkedett.

Sokat beszélgettünk róla, mit lehetne tenni, hiszen ki akar sztrájkolni, ha egyébként az a hivatása, hogy tanítson? A pedagógustársadalom jelentős része a munkavállalóknak. Lehet, hogy egyénileg ki-ki megtalálja a boldogulását, másodállást vállalva, mesterpedagógusként, kutatótanárként kiteljesedhet, és akár még elfogadható fizetést is hazavihet – a pálya csúcsán. De egy pályakezdőnek nem mondhatjuk, hogy „majd 30 év múlva jó fizetésed lesz – ha nagyon küzdesz”.

A kormány mindenesetre azt a viszszajelzést kapta, hogy a pedagógusok túlnyomó többsége nem sztrájkol, tehát elfogadja a sorsát.

Nézzük ezt a tanár szemével! Ha íratok dolgozatot, a diákjaim negyede elégtelent kap, és ők úgy érzik, hogy a feladatsor igazságtalanul mérte a teljesítményüket, az kinek a hibája? Mondjuk, hogy is-is, de azért felmerül, hogy valami félresiklott. Olyankor meg kell nézni, mi romlott el, és megtenni mindent, hogy javítsunk a dolgokon.

A közoktatásban megy minden tovább. De miért?

Mert ezen a pályán az emberek többsége szereti a munkáját, és igyekszik benne jó lenni. Sőt, ha időről időre helyre tudom tenni a problémáimat a rendszerrel kapcsolatosan, még úgy is tudom érezni, hogy „Csináljuk, rock and roll!” Ha a szakmai meggyőződésem szerint tanítom a diákjaimat, figyelembe véve, hogy nekik mire van szükségük, akkor nem járhatok tévúton. A többi pedig nem érdekel már.

Ez olyankor is működik, amikor hülyének nézik, amikor adnak ezer forintot pedagógusnapra, és az Állami Számvevőszék megállapítja, hogy a pedagógusok annyit keresnek, hogy még nyaralásra is félre tudnak tenni?

Az ezer forintot vissza kell utasítani. A versenyszférában hány perc munkáért adnak ezer forintot? Na, annyit érdemes ezzel a kérdéssel foglalkozni! Kínosan, de mosolyogtam, mikor olvastam az ezer forintos fejkvótáról. Bevallom, Madáchra gondoltam: „Nézd legott komédiának, s múlattatni fog!”

Én is iskolában dolgozom, mi karácsonyra egy nagy mézeskalács szívet kaptunk – nyolcvanan. A Vörösmarty
tanárai mit kaptak?

Jó szavakat az iskolavezetéstől, a szülőktől, apró figyelmességekkel. A VMG-ben a tanulók és a szülők legalább jó szóval, visszajelzéssel honorálják a tanárokat. Miután sztrájkoltunk, és levonták a bérünkből az egész napot, arra gondoltam mikor megláttam, mennyi a levonás, hogy itt a lényeg: egy ilyen felelősségteljes munkáért ennyi a járandóság? Az egyik pedagógus szakszervezet felmérte, menynyit dolgoznak átlagosan a pedagógusok, és az jött ki, hogy munkaidejük jóval meghaladja a heti negyven órát. 24–26 óránk van egy héten, és arra tisztességgel legalább ugyanannyit kell készülni, bármekkora rutinnal rendelkezik is valaki, hiszen dolgozatokat és beadandókat kell javítani, egyeztetni kollégákkal, szülőkkel, gyerekekkel. Egyébként az is munka, hogy a tanár elmegy a Szépművészeti Múzeumba egy kiállításra, vagy elolvas egy novellát. Én olyankor azon töröm az agyam, hogyan lehetne a diákjaimnak megmutatni, és beszélgetni velük arról, miként szól ez az életünkről.

Mivel magyarázza a szolidaritás hiányát és azt, hogy ennyire kevesen sztrájkoltak?

A sztrájk csak egy eszköz. Nem tehetek megjegyzést annak, aki valamiért nem sztrájkolt. Azt hiszem, a célokban a többség egyetért, legfeljebb az eszközt nem tartották sokan célravezetőnek, helyesnek – ezt tiszteletben tartom.

De milyen eszköz van még ezen kívül?

Egy polgári társadalomban az is eszköz, ha beszélgetünk az ismerőseinkkel az életünkről. Nem szeretek panaszkodni, és sokáig nem érintettem ezeket a kérdéseket, de évekkel ezelőtt, a kockás inges tüntetések idején azt mondtam: ez az én életem, ez az én üzenőfalam. A társadalmi felelősségérzetem azt diktálja, hogy rávilágítsak, ha valamivel nem értek egyet, és megpróbáljam mellé tenni, hogy szerintem mit kellene csinálni. Jó lenne, ha mindenki elmondaná a véleményét!

Minek kellene ahhoz történnie, hogy feladja a sok túlmunkát, a szétforgácsolódást?

Nem szoktam unatkozni, és nem is szeretek. De nem akarom megkerülni a kérdést. Jelenleg a munkámnak két előnye van: sok szempontból a magam ura vagyok, és támogató közeg vesz körül. Ha bármelyik megváltozna, lépnék. Ha azt érezném, hogy egy rosszul megfizetett munkát végzek, aminek még értelme sincsen. Ha olyan mértékű terhelést kapna az oktatási rendszerben dolgozók megmaradt része, hogy azt már fizikai képtelenség volna ellátni. Jó tantestületek kellenek, tapasztalt és pályakezdő kollégákkal. Az egyik óra hat a másikra, az egyik pedagógus a másikra. Közösség vagyunk. Ha jó a fizikaóra, ha felkészült az osztályfőnök, az nekem is jó, szaktanárként. De ha első éves egyetemista az osztályfőnök, akkor ott gondok lesznek. Azért ez mégiscsak egy szakma.

Szerző: Mihalicz Csilla