boszanett2_220519

„Vagyok, amilyen vagyok, ebből gazdálkodunk”

Nem Bősz Anett lett Érd képviselője a Parlamentben, viszont úgy néz ki, hogy Karácsony Gergely helyetteseként a Főpolgármesteri Hivatalban – egyik feladataként a sokból – alkalma lesz az agglomeráció és a főváros együttműködését erősíteni.

Amellett, hogy most az anyaságra is készül, nemcsak az új kihívásra, ez most a számvetés ideje. Ezért olyan beszélgetésre hívtuk meg, melyben politikai értékeire, motivációira és a vereségből levont tanulságokra voltunk kíváncsiak.

Mihalicz Csilla

 

Milyen hatások érték gyerekkorától kezdve, amelyek a politikusi pálya felé terelték?

 

Első gyerek, első unoka voltam, és még ahhoz a generációhoz tartozom, amely valamit el tudott kapni a késő Kádár-kor érzésvilágából. Meghatározó élményem például, hogy apámék baráti társasága rendszeresen átjött kártyázni, és nagyon ment a politizálás. Benne volt a nagypapám is, és vagy ő, vagy apám időnként az ölébe vett. Ultizni ugyan nem tanultam meg, de emlékszem, mennyire szerettem, ahogy a világ dolgairól beszélgettek. Amikor a kollégáimmal elemeztük, mitől működik ennyire jól ebben a társadalomban a félelemkeltés, eszembe jutott, amit holokauszttúlélők leszármazottainál szoktak kutatni, hogy a sejtjeink is emlékeznek. Német származású családomban a Gulág ilyen érzéseket és gondolkodást meghatározó alapélmény, míg másoknál az, hogy jöttek és mindent elvettek, még a padlást is lesöpörték. A kollektív bűnösség jegyében elhurcolt dédnagyapám úgy jött haza a Gulágról, hogy a mai napig nem tudjuk, elszökött-e vagy elengedték, mert sosem beszélt róla. Egyszer csak megjelent az ajtóban hosszú hajjal, hosszú szakállal. Addigra a házukat már megkapta egy felvidéki ügyvéd, és a család otthon maradt tagjai a saját pajtájukban laktak, a dédnagymamám pedig cselédként dolgozott az ügyvédnél. A két család egyébként jó viszonyt ápolt. A dédnagypapa „háborús bűnösségéről” csak annyit, hogy amikor a háború utolsó szakaszában már behívták a végeken élő német származásúakat is, akkor ő nemet mondott.

 

Előjön néha a tudatosság szintjén, amire a sejtjei emlékeznek?

 

Hogyne. Például sokszor állok vitában az édesapámmal, hogy bizonyos politikai helyzetekben szabad-e keményebbre szabni a választ egy engem ért támadás után. Küzdősportolóként jól ismerem az adok-kapok világát, ugyanakkor a felmenőimben nagyon mélyen él a „nem megütni, és mindig továbbmenni” szabálya, ami egy másképpen értelmezett keménység, mint az enyém. Még egy fontos tapasztalatot szereztem: mivel a család anyanyelve sváb volt, alapvetően így beszéltek egymással, nagyapám viszont tudatosan magyarul beszélt a családon belül is. Apukámnak van olyan élménye, hogy beszélget a nagypapámmal, ő svábul szól hozzá, a nagypapa viszont magyarul válaszol. Azt akarta, hogy a többségi társadalom befogadja őket.

 

Közéleti szereplőként hajlamos a konfrontációra?

 

Ha nem vagyok biztos abban, hogy most támadás ért-e, akkor ki szoktam próbálni. Élő szituációban igyekszem abban a mederben maradni, mintha normális diskurzust folytatnánk, és kíváncsi vagyok, mit szól a másik. Ha másodjára is azt érzem, hogy megütöttek, akkor viszont én is ütök, és elég kíméletlenül. Ez nem is baj, hiszen a fiatal nőket ezen a porondon szeretik megkóstolni, de ha meg tudom mutatni, hogy hiába próbálkoznak, jó eséllyel továbbmennek. Ha mindez írásban történik, és komoly támadó szándék van mögötte, akkor sajnos veszett fejsze nyele az egész a mai világban. Aki viszont nem akart megütni, azt ezzel vissza tudom hozni oda, hogy beszéljünk arról, mi a véleménykülönbség közöttünk, és ne arról, hogy ki mit vélelmez a másik szándékai mögött.

 

Mi van akkor, amikor egy pillanat alatt összeomlik valami, amiért nagyon megdolgozott?

 

Olyankor van igazán szerepe a lelkierőnek meg annak, hogy eldöntöm: engem nem lehet megtörni. És aztán meg is küzdök azért, hogy ki tudjak jönni a kudarcélményből. Sokszor próbáltam értelmezni a kétharmad kapcsán, miért látom én őket olyan sötét figuráknak a mindennapi politikai működésben, és mindig arra jutottam, hogy egy összetörés után hoztak egy rossz döntést.

 

Orbán Viktorra gondol?

 

Az ő esetében nem tudom, hogy rossz döntést hozott-e, vagy inkább lélektelenül ment bele ebbe az egészbe. Az biztos, hogy nagyon érzi a tömeget. 1989-ben a Hősök terén azt érezte, hogy nagyon nyitottak a szabadságra és a Nyugatra az emberek, most meg azt, hogy a biztonság a magyarok mindennapjaiban fontosabb lett a szabadságnál.

 

Kit tart jó politikusnak?

 

Mindenekelőtt a hitelességet mondanám, és az a drámai, hogy ebből a szempontból Orbán Viktor az. Mert a maga lélektelenségében önazonos, ezért látnak rajta őszinteséget az emberek. Rossz dolog a hazánk sorsa vagy a társadalom szempontjából, hogy ő olyan, amilyen, de ő ezt vállalja.

 

Hogy lehet nem lélekkel hitelesnek lenni?

 

Szerintem ő érzelmileg teljesen függetleníti magát azoktól a folyamatoktól, amelyek a közéletben zajlanak. 12 évig vezetni egy országot hatalmas tett. Ráadásul olyan célért küzd, ami lehetetlen: azért, hogy az ország olyan legyen, amilyennek ő szeretné látni, ez lemérhető például az iskolarendszer átalakításán. Csak azt méri fel rosszul, hogy a korszellemmel nehéz szembemenni.

 

Nem úgy tűnik, hogy a korszellemmel menne szembe, hiszen fölényesen győzött a választásokon.

 

A korszellem sok helyen másfajta vezetőt hozott a felszínre. A tengerentúlon veszített Trump, Franciaországban Marine Le Pen, és az új szlovén miniszterelnök is globális trendekbe illeszkedő vonalat visz. Azt hiszem, ötből három magyar ember lelkét jobban érti a Fidesz. A nyelvünk nagyon sok dolgot hordoz magában a néplélekből, mint a „ne szólj szám, nem fáj fejem”, vagy hogy „az a miénk, amit megeszünk”, ezekre érdemben csak a Fidesz támaszkodott a kampányában, holott ott van a társadalmunkban nagyon erősen. Azt is látnunk kell, hogy a sérelmi politizálásnak mennyire nagy hagyományai vannak, ezért működik az egyes társadalmi csoportok szembeállítása. Sajnos épp abból csinál politikai tőkét Orbán Viktor, amit feloldani kéne, hogy ne ellenségekként tekintsünk egymásra.

 

Most azért erre sajnos az ellenzék is rátett azzal, hogy sült parasztnak tartja a „vidéket”, amiért nem rá szavazott.

 

Az biztos, hogy nem működik, hogy csináljunk egy orbáni Magyarországot jogállami keretek között. Azért nem, mert az orbáni Magyarországnak ez a kettészakítottság az egyik lényege.

 

Volt a politikusi pályáján olyan pillanat, amikor azt mondták: „Jó, hogy te ilyen szuper csaj vagy, de most akkor megmondjuk, hogy milyen legyél.”

 

Voltak ilyen próbálkozások. Egy olyan pillanatban, amikor nagyon fiatal csapattal kezdtem együtt dolgozni, akkor talán meg is ijesztettem őket az első – számukra is reményt keltő – mondat után, miszerint hogy nagyon tetszene, ha egy politikusi generáció együtt nőhetne fel a tanácsadói réteggel, a másodikban már leszögeztem, hogy engem ne akarjanak kívülről megformálni. Vagyok, amilyen vagyok, ebből gazdálkodunk.

 

Ez azt jelenti, hogy nincsenek olyan tanácsadói, akik azon dolgoznak, hogyan lehetne még eredményesebb?

 

De, vannak. Különösen most, amikor a főpolgármester-helyettesi szerepre készülök, kifejezetten szükségem van olyan kollégákra, akik eddig is a fővárosi kabinetben dolgoztak, és folyékonyan beszélnek az épp aktuális ügyekről. Azt hiszem, személyes tanácsadó tekintetében olyan emberre van szükségem, aki – akár egy DJ a keverőpultnál – az én tulajdonságaimból a legkedvezőbb mixet tudja kihozni. Nagyon átgyúrni azért nem lenne érdemes engem, mert akkor azt érezném, hogy kezdem elveszteni önmagamat, és bizonytalanná válnék.

 

A parlamenti választásokon az emberek pártok mellett teszik le a voksukat, és számos pszichológiai kísérlet bizonyítja, hogy érzelmi alapon döntenek. A vereségét inkább a DK-nak, vagy inkább saját magának tulajdonítja?

 

Nekem az segített, hogy azt mondom magamban: ha az ellenzék 12 éve sikertelen – leszámítva néhány nagyobb várost –, és csak bizonyos településméret felett hallják meg az emberek a hangunkat, akkor most legfeljebb a reménysugarat tudjuk elvinni a kistelepülésekre, a szavazatok egyelőre nem jönnek. Pedig most először történt meg, hogy a végeken is bedobtunk az emberek postaládájába olyan üzenetet, ami eltért a kormánypártokétól.

 

A postaládák tartalmát nem feltétlenül olvassa az a célcsoport, amelyet el kellett volna érni.

 

Az Ormánságban például tudom, hogy a személyes jelenlét is megvolt, örültek is neki az emberek, ám ez alig látszott a szavazatokon. Azt gondolom, hogy ilyen körülmények között mindenkinek a maga szerepében kötelessége lámpást vinni ezen a sötét ösvényen, és mondani valamit, ami reménykeltő. Bármilyen égtáj felé is indulunk Magyarországról, mosolygósabb és elégedettebb embereket találunk, mint idehaza. Mégis, valami történik itthon, ami miatt ezt a kormányt újra és újra megválasztják.

 

Az elemzők szerint a kiszolgáltatottság a rejtély kulcsa, nem a településméret. Ahol csak közmunkások vannak és 100 %-os a Fidesz támogatottsága, ott kérdés, hogy mi volna az összefüggés?

 

A szociokulturális törésvonalak nagyon is kijöttek, épp az én választókörzetemben is. Nem véletlen, hogy épp Törökbálintot és Diósdot tudtam megnyerni, holott ezeket a településeket kormánypárti polgármesterek vezetik, Érdet pedig nem sikerült. Úgy látszik, itt a nemzetbiztonsági és egzisztenciális félelemkeltés jobban működött, mint a jobban szituált településeken.

 

 

Ez érvényes lehet Ófalura, de Dombosvárosra, Érdligetre nem.

 

Ez mondjuk igaz. Úgyhogy amikor az eredményvárón jött a hír, hogy Érdligeten elveszett egy szavazókör, már tudtuk, hogy baj van. Mégis, amikor kikaptam, és volt pár napom gondolkodni, azt mondtam magamban: ha előre tudom, hogy ennek a négy évnek ez lesz az eredménye, akkor is végigcsinálom. Igen, számít, hogyan kommunikálunk és hogyan politizálunk, akkor is, ha most nem volt eredménye a munkánknak. Illetve, még csak ez sem igaz, hiszen az én eredményem jóval meghaladta az ellenzéki együttműködés listás eredményeit, míg Aradszki Andrásra jóval kevesebben szavaztak, mint a Fidesz listájára. Ez ugyan sovány vigasz, de abban segített, hogy túllendüljek azon a kérdésen, érdemes-e ennek a csapatnak folytatni a körzetben. Az utolsó napokban már nagyon érezhető volt a háború hatása, volt, akit legfeljebb arról lehetett meggyőzni, hogy személyesen rám szavazzon, ha már az ellenzékre nem szeretne.

 

Úgy érti, nem sikerült az embereket meggyőzni arról, hogy az ellenzék nem akar háborút? Tehát hiba volt a kampányban kerülni a háború tematikáját?

 

Igen. Jó kérdés, milyen módszerekkel érték el, hogy a társadalom másfél hét alatt átfordult, és képes volt Orbán Viktorban a béke angyalát meglátni.

 

A politikusi munka mely részében érzi igazán önazonosnak magát? A kampányban, annak is az építkező vagy inkább a hajrá részében? Vagy a parlamenti munkában? Az együttműködésekben, csapatépítésben, kompromisszumkeresésben…?

 

Nagyon szerettem a szakmai munkát a költségvetési bizottságban, annak ellenére, hogy tudtam, olyan harcmezőn adjuk elő az elképzeléseinket, ahol alávaló támadásoknak tesszük ki magunkat azoktól a fideszesektől, akik egyáltalán szót kaphatnak. Köztük ugyanis le van osztva, hogy ki szólalhat meg. Bár úgy tűnhetett, hogy semmi értelme, sokat tanultam ebből a munkából – Magyarországról. Úgy fogom föl, hogy most tartok valahol, nem fogok elmenni innen, szeretném tovább csinálni. Amikor az ember az elveit meg a szakmai tudását ötvözve valamit letesz az asztalra, akkor annak úgy is van értelme, ha lesöprik az asztalról, mert az ott lesz a fiókban, bármikor elő lehet venni.

 

Sikerült meglepnie a közvéleményt a bejelentéssel, hogy hamarosan gólya száll le az otthonukba. Kettőjüknek is meglepetés volt?

 

Nem, ő egy régóta tervezett és várt bébi. Egy sportsérülés kapcsán megtanultam tudatosan járni az önismeret útját, és alaposan végiggondoltam: akkor fogok gyermeket vállalni, ha azzal a saját puttonyaimat, tehát a belső el nem intézett ügyeimet már nem fogom az ő nyakába varrni. Nagyon is tudatosan készültem arra, hogy ne essek ki hosszú időre a munkából. Ez idehaza nem tipikus, a tengeren túl viszont természetes. Számos politikusi példát tudnék hozni – akár mondjuk az új-zélandi miniszterelnököt – arra, hogyan lehet dolgozni baba mellett. Egyedül az okozott volna nehézséget, ha a kampány hajráját kell óriási pocakkal végigcsinálnom, vagy ha addigra épp megszületett volna a bébi. Gyakorlatilag megragadta az első pillanatot, amikor érkezhetett. Az már tényleg csak a bónusz, hogy épp a politikai uborkaszezon közepén fog megszületni.

 

Segített lelkileg feldolgozni a kudarcot?

 

Igen. Olyan ő nekem, mint egy érzelmi tőkesúly. Amikor jöttek méltatlan támadások, és vele ronda szavak, gondolatok, ronda érzelmek akkor sem tudtak jönni. Ha valaki rossz szándékkal közeledik, szoktam magamban mondani: „Patrik, te most erre ne figyelj!”. Vannak olyan meditációk, amelyekkel le tudjuk védeni magunkat lelkileg és fizikálisan is a bántalmak elől. Én ilyenkor szinte elképzelem, ahogy páncélt vonok a pocakom köré. Nem akarom, hogy szembesüljön azzal, mi minden van a világban. Nagyon jól tudom magam transzformálni ebből az állapotból abba, amikor ki kell mennem a pástra, ahol senkit nem fog érdekelni az én vélt vagy valós gyengeségem. Ott egyedül a teljesítmény számít.

 

Forrás: Érdi Újság, szerző: Mihalicz Csilla, fotó: Balogh Alex

További cikkeink

További cikkeink

Három személyautó ütközött össze az M0-ás autóút 48-as kilométerénél, az M3-as felé vezető oldalon,
Pieronymus Kosch grafikusművész alkotásaiból nyílik kiállítás június 24-én, 18 órakor az Érdi Galériában.

Facebook

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on pinterest
Pinterest
Share on reddit
Reddit
Share on telegram
Telegram
Share on whatsapp
WhatsApp
Share on email
Email