22_03_29_erdmost_nincskep

Tüskevár

22_03_29_erdmost_nincskep

Tüskevár

Amilyen tüskések a növényei, annyira kedves asszony Ica néni, aki 83 évesen is olyan aktív és társaságkedvelő, hogy sok fiatal megirigyelhetné. Szerencsére irigye kevés van, barátja és tisztelője annál több. Nemrég bronzérmet nyert az országos kaktuszkiállításon, és már szervezi az érdit.

Érdfm 101.3 – Hallgasd bárhol! Bármikor!

HIRDETÉS

Annyi tüskés, szúrós növényt, mint amennyi Libnárné Herczeg Ilona – vagy ahogy a kaktuszkedvelők hívják: Ica néni – kertjében nő, életemben nem láttam összesen, nemhogy egy helyen. A járda mellett hatalmas Mamilláriák; pár napja még virágoztak, méghozzá olyan szépen, hogy egy bronzérmet hoztak gondozójuknak az országos kaktuszkiállításon.

 

„Nem is őket akartam vinni, de úgy virágoztak, hogy hirtelen eldöntöttem, a Mamilláriákat teszem be a kocsiba” – meséli Ica néni. Egy napfényes, meleg délutánon látogattam el hozzá, a mesebeli kertjébe, ahol egy embernél is magasabb télálló kaktusz uralja a sziklakertet, nem messze tőle pedig ott az üvegház, megannyi egzotikus csoda otthona. „Több ezer kaktuszom van. A délelőttöket kint töltöm, velük. Többórás elfoglaltságot jelentenek naponta” – mondja Ica néni, aki naiv kérdésemre, hogy nem süt-e nagyon oda a nap az üvegházra, nevetve mondja, hogy dehogynem…

Még késő délután is nagy odabent a meleg, de ahogy belefeledkezem a kaktuszok és pozsgások csodálatába, kevésbé érzem a forróságot. Ica néni tavaly nyáron új projektbe kezdett: rendezvények szervezőinek, illetve házasulandóknak nevel és ad el pici növényeket, amelyek nemcsak az asztalt díszítik, hanem – ha megbecsülik és gondozzák – örök ajándékai lehetnek a vendégseregnek. A babonára, miszerint lányos házhoz nem szabad kaktuszt vinni, mert akkor a leány sosem megy férjhez, csak legyint nevetve. „Esküvőkre amúgy is pozsgásokat visznek, bár legutóbb egy lelkész kaktuszt kért, mert az a kedvence. Általában eljönnek, és ők maguk válogatják ki, melyik növényt szeretnék. Most Pécsre nyolcvan növényemet vitték el, de vásároltak már száznegyvenet is” – mutatja Ica néni a különleges pozsgásokat.

A növénykéket ő szaporítja, ülteti át, nevelgeti. Gyermekei, unokái nem örökölték tőle a kaktuszok szeretetét, igaz, ő is elmúlt már negyvenhat éves, mikor rátalált ez a „szerelem”. „Első férjemtől elváltam, a második, Libnár Antal a Magyar Kaktuszgyűjtők Országos Egyesületének alapító tagja volt. Mikor másodízben jött látogatóba hozzám, autóbalesetet szenvedett. Az én nappalimban lábadozott, és hozta magával a kétezer kaktuszát. Együtt építettük az üvegházat, és miközben segédkeztem neki, megszerettem a kaktuszokat, egyre több minden érdekelt, eljártam az egyesület programjaira is, ahol idővel tisztséget is szereztem” – idézi fel a több mint harminc esztendővel ezelőtt történteket Ica néni. Bár hét év után különváltak útjaik, a kaktuszok iránti szeretet megmaradt, olyannyira, hogy Libnárné is alapított egy kaktuszkört, amit Kern Péterről, az elismert érdi kaktuszgyűjtőről neveztek el.

Bár a koronavírus miatt kevesebbet találkozhattak az elmúlt esztendőben, most, az enyhüléssel ők is aktívabbak: már szervezik az augusztus utolsó hétvégéjére eső érdi kaktuszkiállítást, és a szeptember közepi jubileumi országos kiállítást és vásárt a Füvészkertben. Ica néni a nyolcvanhárom éve dacára nemcsak szenvedélyes kertész, hanem szenvedélyes sofőr is, és bármilyen távolságra elindul, akár külföldre is. Számtalan kiránduláson vett már részt az országos egyesülettel, amelynek nyolcvanéves koráig gazdasági vezetője volt, most pedig ellenőrző bizottsági tagja. Külföldi és vidéki testvérszervezetekkel tartja a kapcsolatot (tagja a romániai kaktuszgyűjtők egyesületének is), és aki Magyarországra, illetve Budapestre utazik, azt elszállásolja, megvendégeli. A három gyerek, az öt unoka és a nyolc dédunoka mellett számtalan kaktuszos „fogadott gyermeke” és közeli jó barátja van. És a macskák. „Tizenkét cica jár hozzám a környékről, a menyemmel etetjük őket” – meséli. Az egyik, a legöregebb macska korán érkezik, a többiektől külön kéri a vacsorát. Ő másfajta kosztot kap, mert már nincsenek fogai, és reggeli, vacsora is jár neki.

Etetés után bemegyünk Ica néni dolgozószobájába, megmutatja a kupát, amit az országos versenyen nyert. „Nincs sok díjam, de nem is arra törekedtem. Volt, hogy egy ponttal maradtam le a vándorserlegről, és annyira örültem, hogy nem nekem ítélték, hanem annak az illetőnek, aki rengeteget tett az egyesületért! Nem a díj a fontos, hanem hogy szép legyen a kiállítás” – teszi hozzá. A járványveszély idején, amikor nem voltak sem találkozók, sem kiállítások, átültetett, gondozta a növényeit. „Meghalnék, ha nem csinálhatnék semmit. Egy év alatt tizenöt pulóvert kötöttem meg. Tíz felnőttet, öt picit a dédikéknek. Nem tudok csak úgy tétlenül ülni, és nézni a tévét” – nevet. Szemmel láthatóan elégedett és boldog. Végigdolgozta az egész életét, az érdligeti házát a két kezével építette fel, munka után, elvált asszonyként. „Amikor az este rakott fal ferde lett, lebontottam, kezdtem újra.

Segítségem akkor volt, amikor került elegendő pénzem, hogy megvendégeljem azokat, akik szívességből dolgoztak nálam. Munkásszállón voltam gondnok, szerettek a lakók, örömmel jöttek. Amikor nem tudtam enni-inni adni, inkább azt mondtam, nincs éppen semmi teendő. Ma már el se hiszem, hogy volt erőm egy építkezéshez, miközben a gondnokság mellett még takarítást is vállaltam, hogy legyen pénzem. Ha csak két sor téglát húztam fel, mert annyi fért bele a napba, akkor annyit, de csináltam folyamatosan. Megtanultam a vakolástól kezdve sok mindent. Amikor a munkásszálláson a szakember úgy építette be a zuhanyzót, hogy az nem a lefolyó felé lejtett, rászóltam. Felháborodott, hogy hogy merem kritizálni, tán értek hozzá?! Mondtam, hogy igen, és hogy ezeknek az embereknek ugyanúgy kell megcsinálni, mint az atyaúristennek! Szerettek is a lakók, azt mondogatták, jobb vagyok hozzájuk, mint az édesanyjuk. Aztán ’89-ben leszázalékoltak. Még ’82-ben megsérültem egy autóbalesetben, többször műtöttek, azóta is nyögöm. Elütöttek Budapesten, az utcán, nem az én hibámból. Utána még a testvérem boltjában dolgoztam tizenhét évig. Ma is aktív vagyok, szobabiciklim is van, a fiamtól kaptam” – mutatja a gépet Ica néni, a kedvemért felül és tekeri…

Sokat köszönhet a kaktuszoknak. Elfoglaltságot és társaságot, hiszen az egyesületi tagokkal nagyon szoros a kapcsolata, számtalan látogatója van. „Azóta élek, előtte csak dolgoztam és dolgoztam. A második férjemmel kezdtünk külföldre utazni, sokat járok vidékre, illetve a határon túlra. Rengeteg jó baráhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg lett. És persze itt van a családom is, a sok unoka, dédunoka. Nagyon jó érzem magam” – mondja. Hamarosan megjelenik az országos kaktuszgyűjtők jubileumi kiadványa, amely ötven évet ölel fel. Ica néni is szerepel benne. „Rosszat nem írhatnak rólam, mert nem bántottam senkit” – nevet. Boldogságának nincs különösebb titka: nagyon tud örülni az apróságoknak is, és megbecsüli a jó embereket. 

További cikkeink

További cikkeink

Facebook

Facebook
Twitter
LinkedIn
Pinterest
Reddit
Telegram
WhatsApp
Email