Nem lettem volna az edzője…

A szerkesztőm kérte, hogy írjak egy nekrológot egy 17 éves fiúról. Egy olyan fiúról, aki egy tragikus végkimenetelű buli után válságos állapotban volt napokon keresztül, majd hihetetlenül hamar hagyott itt minket. Egy olyan srácról, akiért jelenleg is több százan imádkoznak. Egy srácról, aki, ha megjelent valahol, akkor percek alatt a társaság központja lett.

Nagy Ricsit közel tíz évvel ezelőtt ismertem meg. A korkülönbség miatt bár sosem voltam vele kifejezetten szoros kapcsolatban, amikor találkoztunk, mindig jókat beszélgettünk (már ha értettem, mit mond, mert elképesztő módon tudott hadarni) és ha beszélgettünk, akkor az ő társaságában csak nevetni tudott az ember. Páratlan humora volt. A hadarásából fakadó zrikát is remekül viselte és azt sem unta meg, hogy napjában százszor kérdezték meg tőle: „Hogy micsoda?”. De sosem vette rossz néven a „gúnyolódást”, mert a humor és a boldogság központjában élte az életét.

Tudják, Ricsi nem volt kifejezetten jó tanuló, de páratlan tehetsége volt a versenyzéshez. Minden szinten. Mert amikor először láttam – talán alsós lehetett – egy tollaslabdaversenyen, már akkor kitűnt róla, milyen szenvedéllyel van a sport, a versenyzés iránt. Az első pillanattól kezdve tudtam, ez a srác sokra viheti. Nem csak úgy „sokra”, hogy a megyeiben alapember lesz, hanem úgy sokra, hogy kellő szorgalommal, lemondással akár a labdarúgó-válogatottig is eljuthatott volna. Higgyjék el, ezt nem csak a dicsőítő nekrológ mondatja velem, hiszen az évek alatt számtalan meccsét láttam. Ő volt az, akiért minden utánpótlással foglalkozó egyesület imádkozik, de tízévente ha megfog egy ilyen tehetséget, akkor már boldog.

Bár munkámból kifolyólag rengeteg utánpótlás sporteseményre megyek, kevés olyan ifjú sportolót láttam, akiben megvan ez a fajta ösztönösség és versenyzési láz, mint benne. Az az ösztön, amit edző nem taníthat, ez veleszületett. Ha ütőt ragadott, vagy stoplist húzott, szinte nem volt ellenfele. Ő volt az, akinek nem szívesen lettem volna az edzője. Azért nem, mert neki nem tudtam volna mit tanítani, egyszerűen tudta, mit kell csinálni, ha nála a labda.

Hol csak egy-két embert cselezett ki, hol belső védőként vezetett egyedül támadást, de ő volt az, akiről egészen fiatal korában lehetett látni, ha hozzákerül a labda, biztosan történik valami.

Ezzel az ösztönös tehetséggel kevesen születnek, de Limperger Zsolt, az Érdi VSE vezetőedzője is hamar kiszúrta. Nem véletlen, hogy már 15 évesen a felnőtt NB III-as csapatnál kezdett több felkészülést is, sőt, egy bajnokira is nevezve lett ősszel.

De az életét mégsem a sport irányította, hanem a társasági lét. Mert ő az, aki függött a körülötte lévő emberektől. Akkor volt igazán boldog, amikor a családjával, a barátaival lehetett. Ekkor volt igazán önmaga. Akkor tudott kibontakozni, amikor „ezren” vették körbe, ha pedig így történt, akkor ezer embert nevettetett meg egyszerre. Szeretteiért, társaiért pedig a legvégsőkig is képes volt harcolni.

Sajnos a legvégső harc viszont tragikusan hamar elragadott tőlünk egy csiszolatlan gyémántot, szóval már csak azért imádkozhatunk, hogy a mennyei pályákon is kamatoztatja a földi létben mutatott tehetségét.

Domonkos Bálint

Nagy Richárd Krisztián 2002. november 27-én született, tanulmányait a Batthyány Sportiskolai Általános Iskola sporttagozatán kezdte meg, középiskolába a Gárdonyi Géza Általános Iskola és Gimnázium sportosztályába vették fel, ám a későbbiekben az Érdi Szakképzési Centrumba ment át. Sportkarrierjét a Batthyányban kezdte, ahol több sportágban is kiemelkedően teljesített a diákolimpián, tollaslabdázóként országos döntőbe is jutott. Labdarúgóként az Érdi VSE-ben kezdett, majd a Goldball ’94-hez igazolt, megjárta a Vasas Kubala Akadémiát és az Asterix SC Érdet is, majd a 2015/16-os szezont már ismét a Városi Sportegyesületnél kezdte meg, ahol az elmúlt öt idényt is töltötte, közben a 5 Stars Érdi VSE-ben is futsalozott. A 2019/2020-as NB III-as szezonban 16 évesen a Komárom VSE elleni 2–0-ra megnyert hazai mérkőzésre nevezve is lett, de végül nem lépett pályára.