Mihalicz Csilla
Pigniczky Réka egy kis amerikai–magyar közösségben nőtt fel, ahol az idegenbe szakadt magyarok számára az 1956-os forradalom és szabadságharc a családi történetek központjában szerepelt, és ennek fontossága része volt Réka neveltetésének 1970-től. Az Érd Tv-ben is látható Hazatérés című filmje egy nyomozás története, a leszármazott az apa 56-os történetének nyomába ered Eszti nővérével együtt. Pigniczky László, aki saját elmondása szerint aktívan részt vett a budapesti harcokban, 1956 decemberében menekült nyugatra Jugoszlávián keresztül, majd Amerikában, Pennsylvaniában kötött ki. Letelepedett, és soha többé nem jött vissza Magyarországra. Réka és Eszti már csak a hamvait hozták vissza 2003-ban, és sosem tudták meg tőle, pontosan hol és kivel harcolt 1956-ban. A Hazatérés több történetet mesél el egyszerre: a forradalom eseményeit (Rainer M. János és Eörsi László segítségével), Pigniczky László személyes történetét és a lányok szenvedélyes útját, hogy meg tudják az igazságot apjukról és a forradalomról, történészek, levéltárak és megmaradt családtagok segítségével. Játékfilmben illő történet különleges szemszögből. A film a magyar filmszemlén elnyerte a Schiffer Pál-díjat 2006-ban. A film itt megtekinthető.
Az édesapja soha nem jött haza Magyarországra, a rendszerváltás után sem?
Nagyon félt, nem hitte el, hogy nem fogják börtönbe csukni, ha hazajön. Bármennyire irracionális is ez a félelem, ez élt benne. Azt hiszem, nehéz is lett volna 40 év után úgy hazajönni, hogy már nem éltek a szülei, és nem tartotta a kapcsolatot az itthoniakkal. Hiába mondtam, hogy itt leszek vele, és szeretném, ha együtt végigjárnánk a helyszíneket, azt mondta, ez nagyon veszélyes, és engem is féltett attól, mi lesz, ha kiderül, ki volt az apukám. Ahogyan az ’56 utáni Magyarországhoz viszonyult, abban sok volt a fel nem dolgozott gyászreakció. Talán nem is volt, aki segíthetett volna neki a feldolgozásban, és kicsit beleszorult ebbe az érzésbe. Anyukám egyfajta gettónak hívta a ’90-es évek Magyarországát, és kérdezte, miért költözöm oda. Mire azt feleltem: Ez az óhaza, arra neveltetek, hogy magyarok legyünk. „De a szocialisták tönkretették az országunkat!” – ezt mondta mindig.
Hogyan volt bátorsága belevágni az édesapja múltja utáni nyomozásba úgy, hogy abból mindjárt film legyen?
Ez nem bátorság kérdése, hanem természetes családkutatás volt. Emellett újságíró vagyok, New York-ban az AP hírügynökség televíziós riportere voltam. Az a szakmám, hogy dokumentálok. Igazából nem filmet készültem csinálni, hanem egy történetet felkutatni saját magamnak, gyerekeimnek, Eszti gyerekeinek. Gellér-Varga Zsuzsanna dokumentumfilm- rendező, akivel a mai napig együtt dolgozunk, akkor azt tanácsolta, pályázzunk a Magyar Történeti Film Alapítványhoz, hogy az utómunkát tudjuk fedezni. Mivel 2006-ban volt a szabadságharc 50. évfordulója, több ’56-os filmet is támogattak. Én előtte nem készítettem filmet, így leginkább a családi kasszából finanszíroztuk a munkánkat. Úgy gondolom, nagyon megérte, hiszen utána sikerült több filmet és egyéb filmes projektet is készítenem a diaszpóráról, illetve az ’56-os szabadságharcról.
Anélkül, hogy spoilereznénk, elárulhatjuk, hogy van a filmnek egy olyan pontja, ahol majdnem véget ért. Illetve el sem készült volna, ha nem tud továbblépni. Mi segített akkor?
Igen, valahol az 52. perc tájékán a nénik mindig felszisszennek, hogy úristen, hogy csinálhat valaki ilyen filmet az apjáról! Azon a bizonyos ponton arra gondoltam, ez akkor is hatásos, érdekes dokumentumfilm lesz, ha az derül ki, hogy az édesapánk csak kitalálta a szabadságharcos múltját, hiszen úgy nevelt minket, hogy fontos legyen számunkra ’56, és vele az, hogy kiállunk a szabadságért, hogy összefogunk. Ez így nagyon nyakatekert volt a nővéremnek, Esztinek is, aki azt mondta akkor, ha én ezt mégis folytahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, nem vagyok többé a húga. Mivel nagyon hittem apánk történeteiben, folytattam. Eszti is hitt, de ő nagyon félt, és csak hősi információkat akart hallani – ilyen a személyisége. Én viszont úgy éreztem, apukám már nem él, nekem megvan a saját életem, és ha kiderül, hogy ő nem az volt, akit gondoltunk, akkor azt feldolgozzuk valahogyan, szembenézünk vele, és majd kitaláljuk, hogyan adjuk tovább a gyerekeinknek. Azt éreztem, nem zárkózhatunk el a fájdalomtól, a valóságtól, mert ha elzárkózunk, akkor nem tudom, hogyan megyünk tovább.
Sokan azt mondják, minek a múltról beszélni, hiszen az emberek soha nem tanulnak a történelemből. Nézzünk inkább előre, foglalkozzunk a mával! Mit gondol erről?
Ez is egy nézőpont, de az gondolom, ha n tudjuk, mi történt az elődeinkkel, milyen volt az életük, akkor elvesznek az életben a viszonyítási pontok. Azért szeretek idős emberekkel beszélgetni, mert úgy érzem, sok mindent átéltek, és a tapasztalataikból mi is meríthetünk. Nem kell újra kitalálni az életet, hiszen az előttünk járók történeteiből tudunk építkezni. Akkor is, ha azt gondoljuk, hasonló helyzetben majd másképp fogjuk csinálni.
’56 teljesen átpolitizálódott – ez különösen a kerek évforduló kapcsán derült ki. A filmben pedig ezt sejteti a rokonok elutasító hozzáállása, hallgatása, hogy inkább nem beszélnek a múltról, csak ne kelljen azzal foglalkozni, hogy valamit hőstettnek vagy zavargásnak gondolnak?
Pedig nagyon fontos lenne úgy beszélni ’56-ról, hogy nem politizálunk. Emlékszem, 2006- ban, amikor az utcai zavargások voltak, én pedig az AP-nek tudósítottam, Győrffy Miklós megkérdezte tőlem az Est című műsorban, hogy apukám mit gondolna, ha még élne, hogyan ünnepeljük az 50. évfordulót. Azt mondtam akkor, hogy apukám most forog a sírjában, látva, hogy nem tudunk összeállni és megegyezni, hanem ki-ki a maga politikai számításai szerint sajátítja ki ’56 örökségét, ami pedig komoly összefogás volt egy nagyhatalom ellen, még ha reménytelen is. Miért nem tudunk ebből meríteni, és büszkének lenni arra, ami történt?
A Memory Project alapítói szándéka szerint a Magyar Diaszpóra Vizuális Emlékgyűjteménye. Alapítói: Pigniczky Réka televíziós újságíró, producer, dokumentumfilm-rendező és Andrea Lauer Rice multimédia- alkotó, szerző és előadó. A Memory Project archívum jelenleg több mint 150 interjúból áll, az interjúalanyok második világháborús és ’56-os magyar emigránsok, akik a forradalom bukása után hagyták el Magyarországot, illetve a második világháború elől menekültek, és egyengették az ’56-osok útját. Az archívumot az 1956-os forradalom és szabadságharc 65. évfordulójára, a megemlékezésekhez is felhasználható módon készítették. Az egyes interjúk a forradalom szemtanúival, a tüntetések és az utcai harcok aktív résztvevőivel készültek, és angol nyelven, magyar felirattal ellátva tekinthetők meg az archívum honlapján. A filmekből készült 57 perces összeállítást október 23-án 21.30-kor vetítette az M2 televízió.
