Most nagyjából ugyanott ülünk és beszélgetünk, ahol több mint húsz évvel ezelőtt Ilka Gábor egy cipődobozból elém rakosgatta apró tárgyait, s elmagyarázta, hogyan készülnek, amit később valahol így írt le: „egy forrasztópáka segítségével építem egymásra a felolvasztott viaszcseppeket – egy átlagos szobor csaknem 360 cseppből készül el –, közben ráfújok, hogy megszilárduljon. Mindegyik mű egyszeri és megismételhetetlen. Ha meleg van, jobban kell hűteni, fújni, mert elhajol. Nem sok lehetőség van a javításra, ezért amikor hozzálátok, mindig tudnom kell előre, mit szeretnék készíteni. Aztán következhet az öntés kobalt-króm-titánium-nikkel ötvözetből, majd végül a polírozás, cizellálás”. Az anyag és a technológia adott volt Ilka Gábor számára, hiszen fogtechnikusként is ezeket használta. Annak idején is nagyon tetszett nekem a történet az alkotói pálya indulásáról – ritka, hogy ezt valakinél enynyire konkrét eseményhez lehessen kötni –, szívesen hallgahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg meg újra.

– Egy baráti összejövetel alkalmával szerettem volna megtréfálni a társaság tagjait, ezért készítettem egy pici thonet széket, s a buliban fogadást ajánlottam, hogy képes vagyok három percig a homlokomon egyensúlyozni egy széket. Persze, senki nem hitt nekem, aztán következett a meghökkenés, amikor a pici széket előhúztam s játszva teljesítettem, amit ígértem. A meghökkenés azóta is része a hatásnak, amikor valaki egy kiállításon szembesül a pici szobrokkal, majd ösztönösen közel hajol hozzájuk, s ezzel lélekközelbe kerülnek egymással, így a figurává gyúrt gondolat – egy találó címmel megerősítve – fedésbe kerülhet a szemlélő saját történetével. Bálványos Huba grafikusművész, az amatőr alkotók elhivatott mentora, Ilka Gábor egyik bátorítója így fogalmazta meg ezt: „Ahogyan Ilka Gábornál megtörténik, úgy bennünk is megtörténhet az, aminek lélektani rendje van: alkotásai láttán bennünk is elrendeződhetnek, hirtelen fénybe borulhatnak életünk nemszabadság- és szabadságlényegű, béklyózottságlényegű és szabaduláslényegű mindennapos történései, tapasztalati tényei”.

Hasonlóan fontos kulcsszó Ilka Gábor számára a gondolat, ez jön először, rendesen hajnalok hajnalán, ez inspirálja alkotásra, amikor leül és elkezdi a viaszt csepegtetni, a lelkében és a fejében már rég megformálódott a szobor a borotvaélen egyensúlyozó, a terheket görgető vagy cipelő, az angyalszárnyakon lebegő emberről. Ahogy ezt Wegenast Róbert festőművész mondta: „A tenyérnyi márványlapokon Ilka Gábor táncosai angyalszárnyakon lebegve egy testetlen világ felé vonzanak, színészei pedig egyensúlyt keresve, gólyalábakon lépdelnek az Élet színpadán”.

De nagyon előreszaladtunk, hiszen még a thonet széknél tartottunk, amit aztán követett a többi darab, amelyek éveken át pihentek a dobozban, mert alkotójuk a „lassan siess” elvet vallotta, nem akart még a nyilvánosság elé lépni. Végül ikertestvére adta be a munkákat az Amator Atrium Pest megyei tárlatára, amit akkor Érden rendeztek, ez 2000­ben történt, s az országos tárlaton egyéni alkotói díjat kapott Ilka Gábor, majd 2006­ban ugyanezen a megméretésen fődíjat. És ha egy „üzlet” beindul… – mondhatnánk kissé profánul –, akkor nincs megállás: az elismerés további alkotásra ösztönöz, a művek kívánják a megmutatkozást, sorjáznak hát a tárlatok és persze az újabb díjak. Utóbbiak között olyanok is, amelyeket mások kaptak: az első és második Moziünnep fődíját ő készíthette. Munkássága szerepel a Budapesti Tanítóképző Főiskola vizuális fakultációjának tananyagában. Kiállításainak száma száz fölött jár, bár művei ebből a szempontból is sajátosak, leginkább az egynapos „villámkiállítás” felel meg jellegüknek, ez persze nem volt akadálya, hogy a kis szobrok eljussanak Németországba, Párizsba, Rómába.

Az Érdi Hungarikum Értéktár 2014­-ben minősítette érdikummá alkotásait. A művek száma már bőven száz fölött jár, a lakás minden pontján jelen vannak, Ilka Gábor nehezen válik meg tőlük – noha akad néhány darab magántulajdonban is –, az érzelmi kötődés nem szűnik meg az alkotási folyamat végén, a lelkéből fakadó szobrok és készítőjük  ragaszkodnak egymáshoz. Azért, aki nagyon vágyik rá, előbb vagy utóbb hozzájuthat az áhított darabhoz, ahogy Szigeti Eszter énekesnő is: annyira szerette volna magáénak tudni a férfi–nő kapcsolatot szimbolizáló Pad című művet, amíg édesapja megvette neki karácsonyra, ő meg nyomban írt a műről egy szép, melankolikus dalt, mintegy az eredeti reinkarnációjaként. Ilka Gábor szobrocskái kínálják – megkívánják? – ezt a megközelítést, hiszen alkotójuk képekben, metaforákban gondolkodik, a művek mitológiai, irodalmi tartalmakat hordoznak, emberi tulajdonságokat, érzelmeket – barátság, szerelem, törődés, odaadás – láttatnak hol drámai, hol humoros kifejezésmóddal. S kiállítások sora ide, elismerések oda, Ilka Gábor változatlanul saját örömére készíti kis szobrait.