Szerény környezetben, apa nélkül, időnként nevelőintézetben nőtt fel, mégis nagyon izgalmas és tartalmas karriert futott be: több nyelven beszél, 23 500 órát töltött pilótaként a levegőben. Gyermekeit egyedül nevelte, fia pilóta, lánya három diplomás édesanya. A repüléstől megválva nem kesereg, hanem élvezi nyugdíjas életét, tanít, hódol szenvedélyének, a régi rádiók gyűjtésének. A tárnokon élő Zákányi Ferenccel beszélgettünk.
Gyerekkorában egyszer mindenki szeretne repülő- vagy mozdonyvezető lenni. Önnek mik voltak a gyerekkori álmai?
Rádió-tévé műszerész akartam lenni. Maga a rádió léte csoda volt számomra. Mitől szól, hogy működik? Az első rádiót, amely egy Sokol volt, anyám vette a vonaton egy szovjet katonától. A nyolcadik osztály elvégzése után a híradástechnika érdekelt, a rádió- és televíziószerelés akkor nagyon jó szakmának számított. A gimnázium harmadik osztályában jött a nagy szerelem: a repülés. A középiskolában toboroztak tanulókat vadászrepülőnek. Az orvosi feltételeknek egyedül én feleltem meg, és ez annyira büszkévé tett, hogy nagyon komolyan vettem. A Kilián György Repülési Főiskola hallgatója lettem, de azt nem fejeztem be, a polgári repülés felé fordultam. A Szovjetunióban, Kazahsztánban végeztem az egyetemet, megtanultam oroszul, orosz nyelvtanári tanári diplomát és repülőgép-vezetői diplomát kaptunk. Amikor hazajöttünk – 1983-ban – egyenes út vezetett a Malévhez, ahol szovjet repülőgépek futottak. A Malév haláláig ott dolgoztam, amikor kivéreztette a kormány a nemzeti légitársaságot. Nagyon fájdalmas volt, reménykedek, hogy fel lehet még támasztani. Mi, egykori repülősök a mai napig tartjuk a kapcsolatot, nosztalgiázunk. Mindig arra hivatkoztak, hogy veszteséges volt, de azt soha nem mondták, hogyan zsákmányolták ki. A Malév volt az ország legjobb valutatermelő vállalata, óriási bűn volt megszüntetni.
A repülés még mindig kicsit misztikus élmény. Mondana néhány érdekes történetet?
Ugye nem könyvet akar írni? Mert nagyon sok sztorim van. TU 134-es gépen kezdtem a repülést, háromfős személyzettel: kapitány, másodpilóta és navigátor. Navigátor – aki a gép orrában ült – az lehetett, aki másodpilóta is volt, illetve fordítva, csak az lehetett másodpilóta, aki navigátor is volt. Ha navigátor voltam, kicsit alárendeltnek éreztem magam, ugyanakkor büszke voltam rá, hogy én többet repülök, hiszen a repülő orra emelkedik először a levegőbe és az orrát teszi le utoljára, így pár másodpercnyi repülést nyerhettem. A legelső utam 1983-ban Düsseldorfba vezetett, nagyon alaposan felkészültem, aztán miután leszálltunk és egy teljesen más világba csöppentünk, ahogy a reptéren mentem, azon gondolkodtam, miért van ez elzárva előlünk? Az egyik légikísérőnk azt mondta, elmegy Burda újságot vásárolni, aztán a mosdóban átöltözött és elfelejtett visszajönni, csak a ruháját találták meg. Ez elég sokszor előfordult.
Voltak életveszélyes helyzetek?
Az igazán nehéz helyzetek a műszaki meghibásodásból adódtak. Történt egyszer, hogy minden összeesküdött ellenünk. Szintén egy TU 134-essel repültünk, akkor épp Tiranába, ahol nagyon kezdetleges volt a repülőtér, másodpilóta voltam. A radarok is kezdetlegesek voltak, sűrű felhőben utaztunk. Még Jugoszlávia területén jártunk, amikor az összes műszer megbolondult. A magasságmérő lefele, a sebességmérő felfele pörgött, ami egyértelműen a zuhanás jele. Nyilván megijedtünk, bár a zuhanást nem érzékeltük. A navigátor segélyjeleket adott le, hatvan utas és hat főnyi személyzet volt a fedélzeten. A hajtóművek működtek, a navigációs műszerek voltak rosszak. Ha az lenne a hiba, mint amit a műszereken látunk, már rég a földön lennénk és újsághírek szólnának rólunk, mondtam a kapitánynak. Visszafordultunk, Kecskemétnél jöttünk ki a felhőből, ott kértük a leszállási engedélyt, közben majdnem ütköztünk egy kis repülővel, de egy órán belül repülőgépet cseréltünk és mentünk vissza. Amikor megérkeztünk, a lokátor romlott el, kontakthibás volt. Ez a műszer segít eligazodni a leszállásnál a hegyek között. Egy légikísérőt kértünk meg, hogy segítsen a kábelt úgy tartani, hogy a képernyőt lássuk. Az egyetemen szimulátorokkal is felkészítik a leendő pilótákat minden veszélyre, de a pilótáknak sem lehet hátra dőlni, amikor elindítják a robotpilótát, ébernek kell lenniük, hogy minden jelet megfelelően értelmezzenek és azonnal reagáljanak.
Gondolom, akadt pár vicces történet is?
Sok-sok vidámság is volt, én szerettem nevetni, bohóckodni, a személyzettel viccelődni, jókedvvel utazni. Leningrádban volt egy trükkös jelenet, a másodpilótám híres műrepülő volt, ő is derűs, szórakoztató ember, kitaláltuk, hogy játsszuk el, hogy látássérültek vagyunk. Hozott a bűvészboltból vastag szemüveget, szódásüveg vastagságú lencsével, így mentünk fel a fedélzetre és eljátszottuk, hogy azt sem tudjuk, merre menjünk. A tax free boltba vásárolni is ebben a szerelésben mentünk… még haza sem értünk, már megvolt az írásos büntetésünk. Aztán egy jó példa a szocialista felfogásra: egyszer véletlenül kétszer írták ki és adták át a napidíjunkat: 14 márkát, ami akkor 80 Ft lehetett. Mi meg elsöröztük. Ebből óriási botrány lett, sikkasztással, lopással, devizabűntettel vádoltak bennünket. Nem sokon múlott, hogy ki nem rúgtak mindannyiunkat.
Nemrég ment nyugdíjba, a repülés mint hivatás megszűnt, de a régi rádiók bütykölésében új szerelemre talált.
A kisgépes repülést még oktatom a fiataloknak, előadásokat tartok, úgy érzem, ott még szükség van rám, de amikor a repülős sapkát szögre akasztottam, hobbiként visszatért a rádió. Mindig úgy éreztem, hogy ezzel adósa vagyok magamnak. Ma már senkit nem érdekel egy öreg rádió, szerintem ez nagyon méltatlan az emberiség egyik legnagyobb felfedezésével szemben. Az 50-es, 60-as években egy család boldog volt, ha tudott venni egy rádiót. A Rákosi rendszerben begyűjtötték a készülékeket, vagy levágták a kábelét, én is vettem ilyeneket. Az öreg rádiókat kidobják, én meg gyűjtöm, életet lehelek beléjük. A cél az, hogy szóljon. A gyűjtemény legbecsesebb darabjai az 1930-as évekből származó csöves rádiók, de minden olyan rádiót gyűjtök, ami valaha megjelent Magyarországon. Amit érdemes megmenteni, azzal szívesen foglalkozom akár évekig is. Volt olyan, amit éppen a Rákosi begyűjtés miatt kútba dobtak. Aztán kiszedték, megszáradt, az egerek is megrágták, valahol egy sufniban porosodott évtizedekig. Már azt hittem, hogy nem lesz belőle semmi, de nem hagyott nyugodni, próbálkoztam ezzel-azzal, és egyszer csak megszólalt. Az ilyenekbe alkatrészt persze már nem lehet kapni, de lehet készíteni. Például egy egyenirányító csövet a mai félvezető anyagokból lehet házilag összerakni, nem korhű, de a rádió szíve megindul. Nagyon jó érzés, amikor egy készüléket bekapcsolok, és hallom az eredeti hangját, azt a hangot, ami csak arra a korra jellemző. Lehet, hogy sokkal jobb vagy sokkal rosszabb a mai készülék hangja, de olyan nincs, mint amin a nagymamáink hallgatták a híreket, meg a zenét. Szívesen tartanék rádiós szakkört általános iskolában, hetedikes, nyolcadikos gyerekeknek, ha lenne rá igény. Gyerekekkel nagyon szívesen foglalkoznék, elmondanám nekik, hogyan működnek a különböző kütyük, bennük szunnyad a kíváncsiság, föl lehetne ébreszteni.
Bartos Csilla
