Még a régészeti felfedezés előtt, 1961-ben, barlangi medve csontokra bukkantak az őslénytan kutatók az érdi tetőtől a Duna irányában kialakult vájatban, vagyis a Fundoklia-völgyben. A gyönyörű árvalányhajas árkot akkor még nem vágta ketté az autópálya – azt nem sokkal a régészeti feltárás után kezdték építeni. A középső paleolit korból származó medvecsontokról született őslénytani tanulmány fölkeltette a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) kiváló régészének, Gáboriné Csánk Veronikának az érdeklődését. Az érdi fennsík szarmata mészkő talaja, akár a szivacs, magába szívja a vizet, emiatt barlangok nem nagyon képződnek itt. De akkor hogyan kerülhettek ide barlangi medvék?

A kérdésre azóta sincs kielégítő válasz, de amikor Csánk Veronika elkezdett itt ásni, régészeti szenzációnak számító leletegyüttesre bukkant: nemcsak állati csontokat rejtett az érdi plató, hanem számtalan pattintott kőeszközt is, melyek korát ötvenezer évre becsülték.

A Duna felé lejtő fennsíkon annak idején is föl-alá süvített a szél, de itt a – mintegy hat méter mély – árokban menedéket találhattak az akkori emberek. A maiak inkább nagy házakat építenek, mindkét oldalon egyre közelebb nyomulva az árok határaihoz, melynek mélyét benőtte a bozót. Annyira, hogy amikor a Szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum régészével, Zandler Krisztiánnal és a Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszékének adjunktusával, Markó Andrással elindultunk megkeresni Érd védett régészeti lelőhelyét, már az M7-es fölötti völgyszakasz bejáratát is nehezen találtuk.

Kis csapatunkat dr. Palkó Zsolt, Érd klímavédelmi és zöld városfejlesztési biztosa verbuválta, aki régi érdi „platójáró”, és évek óta izgatja, hogyan élhetett itt a Fundoklia-völgyi ősember, és hogyan lehetne ezt az érdi köztudatba beemelni. Némi olvasgatás, macsétás bozótvágás után úgy döntött, szakemberekhez fordul. Az első közös bejárásra a régészek mellett a Földrajzi Múzeum két munkatársa, Lehoczki Zsuzsanna és Fekete-Mácsai Anetta – utóbbi azóta a múzeum igazgatója – is velünk tartott.

Bár a dzsungelszerű vájatba úgy kellett beküzdeni magunkat, jártak itt előttünk olyanok, akiknek ez nem okozott gondot. Egy elhagyatott árok, úgy látszik, ellenállhatatlan csábítást jelent azoknak, akik inkább tölteni, mint töltődni szeretnek a természetben, komoly tudományos dilemmát előállítva ezzel a jövő régészeinek, akik majd törhetik a fejüket, mi célból halmozhatott föl a völgyben ennyi autógumit, hűtőt, lavórt, rongyot és építési törmeléket a 21. század embere.

A helyszínről 1963-ban több fotó is készült, mégis nehéz beazonosítani, hogy jó helyen keressük-e az ásatás nyomait, hiszen a növényzet teljesen benőtte a völgyet. Egyenes mészkőfal előtt állunk meg, az aljában kisebb, omlásveszélyes bemélyedés. A régészek tanúfalnak hívják, amit a feltárás után meghagynak jelzésképpen – másrészt, hogy ne férjenek hozzá a laikus kincskeresők -, és mögötte visszaállítják az eredeti felszíni formát.

„Az ősemberek a völgy két oldala által körbezárt teknőben lakhattak – magyarázza Markó András -, egy kisebb teknőben pedig, valahol itt, ahol a medvecsontokat találták, lehetett a tároló- és feldolgozóhely, ahol kevés kőeszközt és sok csontot találtak. A klíma akkoriban 4-5 fokkal hidegebb lehetett a mainál, ezt részben a csiga- részben a kisemlős fauna alapján lehetett megállapítani.”

Az állati maradványok feldolgozását végző zoológus anno beazonosította a csontokat, és mivel a medvék csontvázaiból csak a húsos testrészek maradványait találta, arra következtetett, hogy ez a környék fontos vadászterület lehetett, és az elejtett állatok nem ragadozónak, hanem embernek eshettek áldozatul. Az ember szokása, hogy csak azokkal a testrészekkel vesződik, amelyeket el akar fogyasztani. Ráadásul a csontmaradványok körül számos feldolgozáshoz, kaparáshoz használt eszköz került elő. Emberi maradvány azonban nem. Különös, hiszen a halottaikat nyilván eltemették, gondoljuk a mai fejünkkel. De nem.

„Hazánkban, valamint Európában és a Közel-Keleten talált neandervölgyi vázmaradványok jó részét bányászat, földmunkák során, vagy a 2. világháborút megelőző időszak feltárásain találták, így a lelőkörülményekről egyáltalán nem rendelkezünk dokumentációval, vagy a mai követelményeknek nem megfelelő részletességűek – mondja Zandler Krisztián. – Ezek alapján a tudomány ma sincs egységes állásponton azzal kapcsolatban, hogy a barlangokban, sziklaereszek alatt előkerült vázak, vázrészek a mai értelemben vett temetkezésekként értelmezhetők-e.”

Ha maradványait nem is találták, minden jel szerint a neandervölgyi ember nyomaiban járunk. Zandler Krisztián megmutat néhány, az egyik cserháti lelőhelyről származó, azonos korú pattintott kőeszközt.

„Jórészt kvarcittal dolgoztak, amit néhány száz méteren belül találtak – magyarázza Markó András -, ugyanilyenek kerültek elő a budafoki Pacsirta-hegy alatti homokbánya és kavicsfejtő területéről. A város terjeszkedése előtt ugyanez a kavicsos formáció a lelőhelytől néhány száz méterre elérhető volt a felszínen, de ezt a jelenlegi sűrű beépítés miatt már nehéz azonosítani. A kvarcitot nehezebb megmunkálni, mint a kovakavicsot, és nem is lehet olyan éles széleket pattintani belőle.”

És megmutatja, hogy a dudorok és negatív felületek alapján hogyan lehet arra következtetni, hogy a kő emberi behatásra hasadt meg, valamint hogy hol lehet úgy megütni a követ, hogy éles pereme keletkezzen.

Elnézve a kovakőből pattintott kést, mély tisztelettel adózom 50 ezer éve élt őseimnek, hogy egy medvét képesek voltak vele megnyúzni és földarabolni. De ez még hagyján, az végképp érthetetlen, hogyan tudták ilyen kezdetleges eszközökkel elejteni.

„Valószínűbb, hogy faeszközökkel, kihegyezett lándzsákkal, dárdákkal vadásztak – magyarázza tovább Markó András. – Alsó-Szászországban (Németország) például speciális körülmények között megmaradtak 320 ezer éves 2,5 méter hosszú faeszközök is. Nem kizárt, hogy itt is voltak ilyen fegyverek.”

„Általában patakvölgyek és azokhoz csatlakozó kisebb zsákvölgyek találkozásánál telepedtek meg az emberek – fűzi hozzá Zandler Krisztián. – A vadászati módszerük feltehetően az volt, hogy a patak völgyében legelésző állatokból leválasztották a lassúbbakat, fiatalabbakat, és behajtották a zsákvölgyekbe, vagy egyszerűen bekerítették és levadászták őket.”

De mit csináltak egyszerre annyi hússal, kérdezi most nyilván a 21. század mohó gyermeke. A paleolit kori ősei még nem ismerték a felhalmozás fogalmát. Egyszerre annyit vadásztak le, amennyit meg tudtak enni.

Gauder Áron filmjét, a Kőbaltás embert az érdi ásatás ihlette

Kicsit körbejárjuk a felfalazott tanúfalnak gondolt helyszínt, és egy mélyedésben megtaláljuk egy BÜFÉ feliratú posztmodern kori tábla maradványait.

Tovább botladozunk a bozótosban, hisz még az is lehet, hogy lejjebb van az egykori ásatás helyszíne. Amikor Markó András húsz éve itt járt, minden másképp nézett ki.

„Az a helybeli férfi, akit annak idején kérdeztünk, ide mutogatott – meséli a régész. – Nem akart közelebb jönni, mert korábban tragédia történt itt: egy gyerek belógott az ásatás területére, hiába volt körbekerítve és kiírva, hogy életveszélyes, aztán ráomlott a partfal.”

Jóval lejjebb találunk egy részt, ahol a régészek megállnak tanakodni, itt is előveszik a régi fényképeket, nem kizárt, hogy ez volt az eredeti ásatási helyszín. A felvett GPS pontok és az ásatások után készült légifotók térinformatikai összevetése majd segít eldönteni a kérdést.

A Fundoklia-völgyből kiemelt leletanyag nem a területileg illetékes múzeumba került, hanem – miniszteri engedéllyel – a BTM-be, ahol Csánk Veronika feldolgozta, és ahol megfelelő körülmények között lehetett tárolni. Az Aquincumi múzeumban van egy látványraktár, ahol ki van állítva belőlük mutatóban néhány darab, de a teljes anyag a múzeum raktárában van. El is határozzuk, hogy legközelebb meglátogatjuk Érd, sőt, Magyarország eddig fellelt legöregebb ember használta eszközeit, és bemutatjuk olvasóinknak.

Túránk befejezéseképp lemegyünk a völgyben egészen az M7-es alatti vízáteresztő csatornáig. Mivel nem látjuk a fényt az alagút végén, nem esünk kísértésbe, hogy tovább haladjunk. Fölmegyünk inkább a völgy Sóskút felőli oldalára, és a vadvirágos-árvalányhajas réten át Érd legifjabb településrészére érünk.

Furcsa érzés fog el az autók felé haladva: mintha ötvenezer évet hagytunk volna magunk mögött.