– Már gyermekkorában is preparátor szeretett volna lenni?
– Soha más hivatás meg nem fordult a fejemben. A Mama kötényhulladékból varrt állatokat nekem – nem mackót, kutyát, hanem tőkésrécét, kendermagos tyúkot, ami a megszólalásig hasonlított az eredetihez, ami a kertünkben kapirgált. Nekem kellett kitömnöm rongydarabokkal. Ez biztos, hogy közrejátszott a pályaválasztásomban, ahogy apám tevékenysége is efelé irányított. Ő ugyanis amellett, hogy ellátta lelkészi feladatait, a sárospataki egyháztörténeti gyűjteménynek készített felvételeket, leírásokat, dokumentálva többek közt fejfákat, egyházi terítőket, kelyheket.
– A természet szeretetét is a szüleitől örökölte?
– Azt szoktam mondani: apám szerettette meg velem a zenén keresztül a természetet. Ő nemcsak lelkész, hanem zenetanár is volt, zongoraórákat adott otthon. Egyetlen fűtött szobánk volt, ott volt a pianínónk – ma is megvan – és jöttek a gyerekek gyakorolni, én pedig menekültem a kezdők klimpírozása elől. Hazajöttem az iskolából, levágtam a táskát, és irány a kert, vagy a nagy Hernád.
– Hányadikos volt, amikor az első preparátumát készítette?
– Ötödikes. Nagyapámról – aki tanárember volt – marad ránk egy könyv, a madárpreparálásról szólt, és azt olvasgattam éjjel-nappal. Sok vidéki tanárembernek megvolt ez a kiadvány. Csontvázfőzéssel kezdtem. Ha kacsalevest ettünk, megkaptam belőle a koponyát, és én azt kifőztem a sparhelton, a leves szomszédságában. Első „diorámám” is otthon készült – az elejtett, elhullott majd kipreparált állatokból egy kis Hernád-menti életképet rendeztem be egy üveges dobozba.
– Édesanyja engedte, hogy a konyhában kísérletezzen?
– Mindent megengedett. Azt is, hogy békacombot rántsak, fenyőrigót készítsek tejfölösen –Széchenyi Zsigmond vadásztörténetei hatására –, és meg is ette velem ezeket a fogásokat. Állatot is tarthattam odahaza. Hárman éltünk abban a bizonyos pianínós szobában, a szüleim és én. Helyet kaptak ott a csontgyűjteményem és az állataim is: Samu, az 1,4 méteres vízisikló, egy fürgegyík, és egy mocsári teknős, terráriumban.
– Tehát ezek éltek…
– Igen, és még téli álmot sem aludtak, mert sokat foglalkoztam velük. A mocsári teknős este kimászott a kőre, a sarokban fel akart mászni, hanyatt esett, bele a vizébe, apámat meg az ágyban arcon kapta a víz. Ez mindennapos rituálé volt. A Papa, aki sokat tudott a természetről, egyik reggel odahívott, hogy jöjjek, mert ilyen állatot ő még nem látott. Nagy, szöszös valami mászott a földön. Hát a gőte kiszabadult, és összeszedte az ágy alatt a pormacskákat. Feledhetetlen látvány volt. Felnőttként volt szarkám is, huszonnyolc évesen, végelgyengülésben pusztult el tavaly.
– Lopott is?
– Nem, de volt egy másik szarkám is, azt délutánonként engedtem szabadon a műtermemben, és a délelőtt eldugott csavarokat visszakereste. Nagyon szeretem a varjúféléket, rendkívül intelligens madarak.
– Visszatérve az iskolás évekre, az általános után hol folytatta a tanulmányait?
– Az encsi gimnáziumban. Akkor már mintázni, rajzolni tanultam, nem mintha tudtam volna, hogy ez kell majd ahhoz, hogy preparátor legyek, hanem ösztönösen. És jártam a tornyokat, ahol bagolyköpetet gyűjtöttem. A Hernád-völgy kisemlős faunája, azaz az egerek nem voltak még akkor felmérve, márpedig a bagolyköpetben található csontváz erre a célra tökéletes volt. Nyolcadikos koromtól érettségiig leveleztem Schmidt Egon Kossuth-díjas ornitológussal, természetíróval, aki megmondta, hogyan végezzem a megfigyeléseket, gyűjtéseket. Postán adtam fel neki a csomagokat. Először azt írtam rá, bagolyköpet, de a postás kisasszony nem akarta felvenni, azt mondta, alumínium kapszulába zárva kéne küldeni az ilyesmit. Hazamentem, átcsomagoltam, ráírtam, hogy dísztárgy. Azóta is így csomagolok minden preparátummal kapcsolatos dolgot – ebbe nem kötnek bele. Visszatérve együttműködésünkre Schmidt Egonnal, az 1920-as évek után nekem sikerült először csíkos egeret találnom, amit már kihaltnak hittek. Persze ezt nem én, hanem Egon bátyám határozta meg a köpetből, de közös cikkünk született róla, ami német nyelven is megjelent.
– Hova felvételizett gimnázium után?
– Preparátor szerettem volna lenni, ahhoz pedig rajz, biológia szakos végzettség kellett, amit akkoriban ebben a párosításban csak a tanárképzőn lehetett megszerezni. A biológiatanárom annak idején évfolyamtársa volt a Természettudományi Múzeum későbbi főigazgató-helyettesének, és mikor tizenhét éves voltam, felvitt Pestre, bemutatott neki. Megmondták, hogy hét év múlva lesz csak üresedés, akkor megy nyugdíjba az egyik preparátor. Mikor eljött az érettségi, és be akartam adni a jelentkezésemet, kiderült, hogy lelkészgyereket tanár szakra nem vesznek fel. Egy megoldás volt: ha egy évre elmegyek dolgozni, és utána újból felvételizem. A debreceni egyetemen próbálkoztam preparátori állást szerezni, volt valami kapcsolatunk egy professzorhoz, de mikor odautaztunk anyámmal, nem találtuk ott. Mondtam a Mamának, menjünk fel Pestre, ha már itt vagyunk. Így is lett. Ellátogattunk a múzeumba, ahol csodálkozva fogadtak: ilyen gyorsan megkaptam a levelet? Mint kiderült, meghalt az a kolléga, aki hét év múlva ment volna nyugdíjba, így azonnal felvettek.
– Munka mellett végezte el a főiskolát?
– Igen. Itt, az múzeumban ismerkedtem meg egyébként a feleségemmel is, aki csiga-, majd lepkepreparátor volt. Két évre elvittek katonának – a seregben Madártani Intézetnek hívtak, ugyanis míg mások lányoktól kaptak rendszeresen levelet, én az intézettől –, utána együtt végeztük el a főiskolát. Aránylag jól végeztem, de azért levelezőn rajzot tanulni… nem az igazi. Szívem szerint az orvosi egyetemen vettem volna fel az anatómiát, a kisképzőn a szabadkézi rajzot, és elvégeztem volna egy bőripari szakmunkásképzőt, de hát ez a párosítás nem létezett. Érdre egyébként az esküvőm után kerültünk, a feleségem itt nézett ki egy vályogházat.
– Miért Érdet választották?
– Nem szerettem Pesten lakni, vonzott a természet közelsége. Azóta persze beépült ez a környék, de akkoriban ez még nem így volt. Ide születtek a gyerekeink, 1977-ben Máté, 1979-ben Cili. Belőle csellóművész lett, most Bécsben él, Máté díszítőszobrász, fotós, ipari formatervező. Együtt dolgozunk a diorámákon, a háttérfestés az ő érdeme. Bár feleségemmel rengeteget dolgoztunk – ő idővel otthagyta a múzeumot, és Érden helyezkedett el tanárként –, mindig a gyerek, a család volt az első mindkettőnknek. A Természettudományi Múzeumban összesen 23 évet töltöttem el. Aztán én is otthagytam a múzeumot 1993-ban. Komolyabban vettem a szakmát, mint a munkahelyem. Így aztán szabadúszó lettem, és több múzeumnak is dolgozni kezdtem, emellett a gyerekeknek természetismereti játszóházakat tartunk a feleségemmel.
– Mennyi ideig tart elkészíteni egy természeti életképet, azaz diorámát?
– Általában egy év átfutási időt kérek. Ez nem sok: Amerikában egy kaktusz diorámája hét évig készült, műanyagból. Kaposváron van egy olyan téli diorámám, hogy négy vaddisznó szalad a hófúvásban, és egy róka nézi. Időzített világítása van, és amikor elsötétül a szín, a baglyok kerülnek fókuszba. Ezt két évig csinálhattam. Az érdi diorámákat mind én készítettem.
– Hitelesnek kell lennie egy ilyen diorámának?
– Igen, ez a legfontosabb. Nemcsak az évszakok, de a napszakok hiteles ábrázolása is elengedhetetlen, a területen élő növények, állatok nem helyettesíthetők tetszés szerint. Ez alapfeltétel, ahogy a háttér végtelenítése is. Sajnos, manapság kevés a hivatott szakember, aki ezt tudja. Szárított növények, „kitömött” állatokkal összezsúfolva – bármily gyakran is látunk hasonlót – NEM dioráma. Ezeknek a diorámáknak egyébként nagyon fontos szerepük van, hiszen manapság már nincs az iskoláknak biológia szertáruk, nagyobb gyűjteményük, ezt a szerepet a múzeumok és a múzeumpedagógiai foglalkozások veszik át. Az érdi kiállításban az a különleges, hogy a természeti értékek élőhelyenként vannak bemutatva, külön tájékoztató füzet is készül a diorámákhoz, foglalkozás is épül rá.
– Hány olyan szakember van ma Magyarországon, aki el tud készíteni egy preparátumot és egy diorámát?
– Kettő-három.
– Van utánpótlás?
– Nincs. Betanított munkások vannak. Egyébként sok támadás éri a szakmát manapság a radikális zöldektől – mintha a növény- és állatvilág a preparátorok miatt pusztulna ki. Pedig pont ellenkezőleg: a múzeumi preparátorok munkájának köszönhetően ismerhet a mai kor embere mára kihalt fajokat. Meggyőződésem és tapasztalahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, hogy egy preparátum sokkal inkább képes megragadni a gyerekek figyelmét, fantáziáját, mint egy vetített kép. Egy lódarázs nagyságú kolibri méretei például filmen nem olyan lenyűgözőek, mint amikor valóban maguk előtt látjuk a madár preparátumát, megérinthetjük, kézbe is foghatjuk.
– Visszatérve az érdi diorámára, miből készülnek az állatok, növények?
– Az emlősök, madarak kicserzett bőre az anatómiailag pontos testre kerül (ez lehet fagyapot, gipsz vagy műanyag), a kétéltűek, hüllők, halak leginkább másolatok. Lehetőleg minél kevesebb szerves anyag kerüljön diorámákba, hiszen azt megtámadhatják a kártevők (múzeumbogarak), ezért például a gombák is másolatok. Egyes növények jól konzerválhatók, mint például a nád, másokat műanyagból helyettesítünk. Az üvegszemeket Németországból vagy Amerikából rendeljük, mert itthon nincs minőségi gyártás. A vegyszereket is külföldről hozatjuk. A havat szintén Amerikából szerezzük be. Az érdi diorámában vannak olyan növények, amelyeket én csináltam, van, amit Polgár Ágnes agyagvirágkészítő. Olyan ügyes, hogy a finnországi Európa-bajnokságon egy preparátorral elsők lettek az egyik kategóriában. Több, hozzá hasonlóan elkötelezett, a szakmát tisztelő és magas fokon űző prepaprátor van hazánkban. Próbálom ezeket az embereket összefogni, Preparátorok Baráti Társasága néven. Minden évben egyszer találkozunk, jönnek németek, dánok, osztrákok, különféle múzeumokból. A soponyai Ökocentrumban tartjuk a találkozóinkat, kiállítunk az ottani vadfőzőversenyen, és játszóházat is működtetünk olyankor.
– Mióta eljött a Természettudományi Múzeumból, az érdin kívül hány intézménynek dolgozott?
– Komplett, állandó kiállításaim vannak a zirci, kaposvári, gyöngyösi, békéscsabai, abaligeti múzeumokban és Telkibányán, a Bükki Nemzeti Park, a Fertő-Hanság Nemzeti Park látogatóközpontjaiban, Kisaron, és jó néhány múzeumban részfeladatot oldottam meg.
– És ne feledkezzünk meg az utazó természeti játszóházról sem.
– Igen, ezzel is szeretném pótolni a szertárhiányt. A gyerekek így felfedezhetik a természetet: csigát válogathatnak, lábnyomokat, fogazatot, madártollakat hasonlíthatnak össze, megismerkedhetnek a denevérekkel, és az állatok tojásaival is. Ezeken az alkalmakon tesztelni tudom, hogy milyen játékok tetszenek a gyerekeknek, és ezeket most behozom az érdi diorámák előtti interaktív pultba is, és az itteni múzeumpedagógiai órán sok mindent kézbe foghatnak a gyerekek, amit a diorámákban látnak. Itt kezdődik az interaktivitás, nem pedig – mondjuk – a filmvetítésnél. Én ebben láhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg a küldetésemet, és szerintem ez a jövő útja.
