A tágas kiállítótérben jól érvényesülnek Homolya Gábor sajátos alkotásai, ezek a legkülönbözőbb hétköznapi tárgyakból, a közelmúlt relikviából összerakott alkotásai, amelyeket neveznek objektnek vagy asszamblázsnak, de ha megpróbálnánk valami magyar kifejezést kiagyalni rájuk, talán a tárgykollázs járna legközelebb a lényeghez – már amennyire ezt magyar szónak tekinthetjük.

Nevezzük is bárminek ezeket az ötletsziporkákat, lényegük a váratlanság – 
ahogy ezt a tárlatot megnyitó László Bandy képzőművész kifejtette, s aki értő pontossággal tárta föl e különleges világ rejtelmeit. Az új, az oda nem illő egyszer csak új jelentéssel bír. A tárgyak megszűnnek annak lenni, amik eddig voltak, anyagukat elvesztve átlényegülnek. De hát ez a művészet lényege, hiszen egy hagyományos táblaképen sem csak vászonra kent festéket látunk, hanem tájat, csendéletet, szép nőt, a szobor márványsimasága alatt megindul a vérkeringés, itt az átszellemült anyag kell szárnyra és ragad magával, visz át saját kitágult világába. Ezek a talált, gyűjtött tárgyak olyan váratlan kapcsolatokba kerülnek, hogy meglepetésünknek hangot kell adnunk, hogy mi mindenből lehet arc, madár, feszület, hogy mi minden összehordott tárgy, kép, szöveg nyit meg egy történelmi, szakrális vagy érzelmi távlatot. De, amikor már jól végignéztük a legapróbb részletet is, felfedezünk egy még apróbbat, s 

így áll össze az egész egy teljesen új értelmes mondattá, s akkor nevetünk, mert nem akarunk sírni! – mondta László Bandy hozzátéve még: Homolya Gábor szívünk és agyunk húrjain játszik, és rávesz, hogy játsszunk, és mi olyan önfeledten, magunkra ismerten tesszük ezt, mint utoljára gyerekkorunkban, és most már kacagunk, mert azt is megtaláljuk a tárgyak összjátékában, amire komolyan nem is gondolunk.