Nyilván Skandináviában sincs kolbászból a kerítés, de azt számos kortárs északi szépirodalmi mű abszolválása után bátran kijelenthetem, hogy a mienkéhez képest kvázi ideális világról beszélhetünk.

Egy olyan világról, amilyenben mindig is szerettem volna élni. Ahol fűre lépni nemhogy szabad, de kötelező, ahol a közösségi ünnepekre nem fekete-fehér ünneplőben kell mennem, hanem olyan ruhában, amiben jól érzem magam. Ahol sokadik blikkre sem tudom eldönteni, ki a főnök és ki a beosztott.

Ahol a férfiak és a nők nem idióta, társadalmilag megkérgesedett illemszabályok mentén élik az életüket (ki kit enged előre az ajtóban), és ahol a világ legtermészetesebb dolga, ha hatvanévesen ismét beülök az iskolapadba. Ahol öregen egy ablakon keresztül felszabadultan gyönyörködhetek a darvak vonulásában.

Ennek a világnak a friss levegőjét hozta el április 6-án Dobosi Bea és Veress Kata műfordító Dodé Réka moderálásával az Érdi Könyvmolyok 77. találkozóján a Csuka Zoltán Városi Könyvtárba, ahol Dobosi és Veress személyes érintettségükről beszélve, a fent említett példákon keresztül idézték meg Skandináviát.

Az általuk fordított Halldóra Thoroddsen Ablak és Lisa Ridzén Darvak vonulása című kötetek szolgáltatták az apropót ahhoz, hogy arról beszélgessünk, az öregség nem pusztán életkor, hanem kultúra, test, emlékezet, magány és szabadság kérdése is. Pláne, ha az öregedés, valamelyik skandináv országban zajlik.

Mindkét könyv az élet végéhez közelítő ember nézőpontjából beszél az elmúlásról, de egészen más hangon. Az egyik egy észak-svédországi, idős férfi világán keresztül, a másik egy idős izlandi nő belső szabadságán át.

A beszélgetés hamar túllépett a könyvek cselekményén. Szó esett arról, hogy az öregedés valóban tabu-e még, vagy inkább arról van szó, hogy a halál közelségéről, a test leépüléséről és a kiszolgáltatottságról nem szeretünk beszélni. Dobosi Bea szerint fiatalságkultuszban élünk. Miközben egyre többen vállalják be a ráncokkal barázdált tisztes őszes halántékot, még mindig óriási a társadalmi presszió, hogy minél tovább toljuk el magunktól az időskort.

Veress Kata arról beszélt, hogy az északi országokban felszabadítóbbnak tűnik az életkorhoz való viszony. Izlandon például nem számít különösnek, ha valaki hatvan fölött ül be az egyetemre, vagy idősen is aktív, kíváncsi, jelenben lévő marad. A társadalmi szerepek kevésbé merevek, az embert nem írják le azért, mert megöregszik.

A két műfordító a skandináv kultúrák különbségeiről is mesélt. Kiderült, kívülről hajlamosak vagyunk egységesnek látni az északiakat, miközben a svéd, norvég, izlandi vagy dán világ nagyon is eltér egymástól. Ami mégis közös élményként jelent meg, az a nagyobb személyes tér, a természetközeliség, a kevésbé hierarchikus emberi viszonyok és az a szabadság, amelyben az embernek nem akarják megmondani, mit illik vagy nem illik tennie egy bizonyos életkor felett.

A beszélgetés egyik legerősebb része a magány és az izoláció különbségéről szólt. Lehet valaki körül sok ember – házigondozók, családtagok, szomszédok –, mégis maradhat mélyen magányos, ha nincs valódi kapcsolódás. A könyvek éppen ezt a finom, fájdalmas állapotot mutatják fel. Amikor az ember már nemcsak a testével, hanem az emlékeivel, a kimondatlan mondataival és az elmulasztott lehetőségeivel is számot vet.

A beszélgetés végére valami egészen különös, nehezen megfogható légkör alakult ki a könyvtárban. Nem egyszerűen irodalmi estről volt szó, hanem közös, őszinte önvizsgálatról, ahol a könyvek apropóján mindenki egy kicsit saját magáról, a szüleiről, a félelmeiről és a veszteségeiről is beszélt. Katartikus élmény volt látni, ahogy a mintegy húsz résztvevő nő milyen természetességgel és mélységgel kapcsolódott a két műfordítóhoz és egymáshoz.

Nem felszínes „könyvklubos” hozzászólások hangzottak el, hanem pontos, érzékeny meglátások a magányról, az öregedésről, a gondoskodásról.

A Csuka Zoltán Városi Könyvtárban ezen az estén rajtam kívül mindössze egyetlen férfi vett részt. Felmerült bennem a kérdés: vajon egy skandináv országban is kizárólag nők ülnének félkörben, hogy könyvekről, érzésekről, öregségről és halálról beszélgessenek? Ott is csak a nők olvasnak? Vagy kiegyensúlyozottabb lenne a férfi-nő arány? Ezt a kérdést elfelejtettem föltenni a két fordítónak. Talán majd legközelebb.