Szepes Gyula neve sok érdi számára ismerős lehet, főként a városi művelődési központ kapcsán halljuk sokszor. „Megyünk a Szepesbe” — mondjuk ezt teljes természetességgel, ha egy érdi előadásra, koncertre indulunk a városközpontba.

Azt már kevesen tudják, hogy a név mögött egy ízig-vérig érdi festőművész áll, aki az érdi tájat és a város életét évtizedeken át saját látásmódján keresztül örökítette meg, és aki a helyi képzőművészeti közösség alakítója is volt, egész élete és művészete Érd-Ófaluhoz kötődött.

„Ő az érdi táj festői kommentátora, képekben beszél. Minden festménye megszépített valóság, himnusz a természethez”

– írta róla a néhai Losonci Miklós művészettörténész.

Szepes Gyula, vagy ahogy eredetileg hívták, Spöttl Gyula 1902-ben Érden született, és kis megszakításokkal a Római út 20. számú házban lakott haláláig. Polgári családból származott, édesapja gépészmérnök volt, aki szobrászművészi tehetséggel rendelkezett, ezt a vénát pedig fia is örökölte, aki végül a vásznon alkotott maradandót.

Budapesten járt elemibe, majd Iparrajziskolába vezetett az útja és Hincz Gyula társaságában végezte el a Képzőművészeti Főiskolát. A csepeli Vas- és Fémipari Gyárban dolgozott műszaki rajzolóként.

Fiatalon többször járt Itáliában, egyebek közt ösztöndíjasa volt a Firenzei Akadémiának. 1945 után a GANZ-Mávagba került, itt megalakította a Munkás Képzőművész Kört.

1957-1962-ig családjával Párizsban élt, nagy mesterek, mint Raffaello, Rembrandt képeit másolta. De a művészek Mekkájából hazahívta a Duna tája. A Duna kedvéért elhagyta a Szajnát, nyarait a Beliczay-szigeten töltötte. A szabad természet volt műterme.

Az 1960-as években Csepelen tanított, azután Érden folytatta rajztanári tevékenységét, és a Nagy Balogh János Képzőművészeti Kört vezette.

Csendéletei közül kiemelkedő a „Napraforgók” c. festménye – ez volt a művész kedvenc virága, az alkotás ma is megtekinthető az érdi művelődési központban.

Szepes Gyula elsősorban tájképfestőnek vallotta magát. Festményei nyomán elénk tárul a Molnár-hegy meredek oldala, az érdi tavasz, a virágzó barackfák, az ősi Duna-part és minden, ami hozzátartozik; a víztükör, a kőzátonyok, a téglagyár csilléi, a lehorgonyzott csónakok az ártéri erdő fáival.

Mesterei az impresszionisták voltak: Manet, Renoir, Matisse, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Kedvenc évszaka a nyár volt, a narancssárga és a vörös meleg tónusait kedvelte. Mindig azt szerette volna, hogy a fáradt ember megnyugvást érezzen képei előtt.

Bohém volt, nem törődött a külvilág zajos dolgaival, pénzzel, csak a festészetnek élt. Tehetségének tudatában mégsem volt öntelt, nagyképű, hanem csak elégedett, s nehéz sorsa ellenére, tán boldog is lehetett.

Külföldi útjai során is készített megrendelésre portrékat, de az arcképfestés nem volt az igazi területe. Szívesen festett enteriőröket. Rajtuk megelevenedett a környezete.

Két fia született, Gyula és Péter, mindketten művészek lettek, de ők messze kerültek Érdtől, míg az előbbi Németországban, utóbbi pedig Sopronban találta meg új otthonát.

Érd festője magányosan elszegényedve halt meg 1992-ben. Felesége már nem élt, fiai pedig távol voltak tőle. Csak néhány hű barát tartott ki mellette, így Domonkos Béla szobrászművész.

Érdekesség, hogy 2004 őszén egy hármas tárlat nyílt a művelődési központban, ahol Szepes Gyula, ifjabb Szepes Gyula és Szepes Péter képeit együtt láthatta a közönség. 

A festő születésének 100. évfordulóján avatták fel síremlékét az Ercsi úti temetőben. A sírkövet Domonkos Béla bronz domborműve díszíti.

A művelődési központ névadója pedig a festőművész lett, az intézmény Szepes Gyula nevét végül 2005 januárjában vette fel.

Múltidéző sorozatunkban olyan egykori érdiekkel foglalkozunk, akik a város XX. századi történelmének alakítói, jelentős alakjai voltak. A témában írt korábbi cikkeink ITT találhatóak.

(Dr. Kerékgyártó Imréné írása nyomán)