Glavati Éva képeit sok érdi ismeri, akár a webről, akár kiállításokról. Mókusokról, madarakról, a természeti szépségekről készített fotóit élvezet nézni, rácsodálkozva nemcsak az ábrázolt állatra, hanem a témára és az elkapott pillanatra is.

Mindegy, hogy egzotikus, távoli földrészek lakóit vagy az érdi kertjükben csipegető madarakat vagy a Beliczay-sziget mókusait fotózza le, minden képe a természet és az állatvilág csodálatos voltáról tanúskodik. Hab a tortán, hogy a közösségi oldalára feltett fotókhoz rövid magyarázatot is mellékel.

„Mindig is szerettem a természetet, illetve az utazásokat. Először 1983-ban voltunk Görögországban, egy Zsigulival és egy sátorral egy hónap alatt bejártuk. Fantasztikus volt, akkor szerettem bele Görögországba. Azóta, ha tehetjük, minden szeptemberben elmegyünk valamelyik görög szigetre” – mesélte Éva.

Innen aztán nem volt megállás: eljutottak Európa határain túlra is, Nepálba, Indiába. „Elkezdesz utazni. Először csak közeli helyekre mész, aztán már arra vágyódsz, hogy felfedezd a világot. Mindig is szerettem fényképezni az utazásaink alkalmával, de a természetfotózás iránti szenvedélyem máshonnan eredeztethető.

Egyszer lementem a Beliczay-szigetre. Láttam egy szürkegémet a fán. Egy automata Canon gépem volt, azzal próbáltam lefotózni. Azt hiszem, akkor szerettem bele a természetfotózásba. Ez úgy öt éve lehetett. Sok-sok kudarc árán tapasztaltam ki, hogyan rögzítsem a pillanatot.

Volt Érden egy fotósszakkör, jelentkeztem rá. Akkor vettem meg az első komoly gépemet, de hosszú, próbálkozásokkal és könnyekkel teli út vezetett addig, míg úgy tudtam fotózni, ahogy szerettem volna.

Szerencsére a türelem és a lelkesedés adott volt. Imádok kint lenni az erdőn, szinte naponta járok a Beliczay-szigetre. Mondtam is a férjemnek, csináljon nekem egy kis kunyhót, és oda költözök. Órákig tudom figyelni az állatokat.

Négyen építettünk a szigeten egy lest. Onnan figyeljük a madarakat. Erre azért volt szükség, mert a madarak csak akkor jönnek, ha nem látnak embert. Én járok a legsűrűbben, nyugdíjas vagyok, jobban ráérek.

Imádom figyelni a mókusokat. Persze, sokszor van olyan, hogy nem jönnek, akár egy vagy két hétig sem látom őket, csak azt, hogy fogy az eledel. Télen is kint vagyok egy-két órát. Többet nem, mert bárhogy is felöltözöm, fázok a hosszas várakozás közben.

Mióta volt az árvíz, a mókusok eltűntek. Két hete raktam ki nekik diót, és nem fogyott el. Ma láttam, hogy végre eltűnt az eleség. Hogy mikor vitték el, nem tudom. Van persze olyan is, hogy három mókus jelenik meg egyszerre. Ezt nem lehet kiszámítani. Persze, függ az időjárástól is, ha nagyon hideg van, éhesebbek, gyakrabban jönnek.”

Éva nagyon sok pozitív visszajelzést kap és kapott, kiállításainak is nagy sikere volt. Mégis, eszébe sem jutott, hogy versenyen is indulhatna. „Nem éreztem azt, hogy nyerhetek, most viszont rábeszéltek a MediaMarkt versenyére.

Magamtól nem kerestem a lehetőséget, nem is tudtam róla. Aznap volt a beküldési határidő. Több kategóriában – természetfotó, portré, Magyarország, utazás, pillanatképek – lehetett nevezni egy-egy fotóval.

Őszintén szólva csak legyintettem egyet, nem tartottam esélyesnek magam, de azért beküldtem mindegyikre egy-egy képet. Egy hónap múlva jött az értesítés, hogy dobogós helyezést értem el. Sejtettem, hogy a seregélyes fotóm lesz a nyertes, de legfeljebb a harmadik helyre tippeltem.

Nagy meglepetésemre a második lettem. Most pénteken volt a díjátadó” – mesélte Éva, akitől azt is megtudtuk, hogy a pályázatra közel húszezer fotó érkezett be. Íme A seregélyek harca című kép, amivel a második helyet érte el:

Éva nemcsak Érden fotózza a madarakat, hanem – más természetfotósokkal együtt – az ország jó pár madárlesére elutazik, a Hortobágytól Ópusztaszerig. „Négykor, ötkor kelünk. Vonattal megyünk. Két-három óra az út, a lesben pedig ugyanennyit töltünk, gyakran fagyoskodva. Aztán késő este érünk haza. És mégis olyan jó!”

Éva sokat utazik a férjével is – most lesz az ötvenedik házassági évfordulójuk, ebből az alkalomból meglepték magukat egy hosszabb úttal -, madárfotózásaira azonban a család nem kíséri el.

„A férjem horgászik, olyankor lemegy a Dunára az autóval, én meg utána biciklivel. Meglátogatom, aztán megyek tovább az erdőben. Persze, az érdi lest megmutattam már az unokáknak. A nagyok már felnőttek, és büszkék rám, hogy én olyan másfajta nagyi vagyok, járom a világot, nem maradok veszteg. A szüleim is pont ilyenek voltak, és a gyerekek, unokák is pont ilyen menősek és mozgékonyak.

A fotózáson kívül a biciklizés a másik szenvedélyem. Gyerekkoromban kerékpároztam ugyan, de a felnőtt életemből ez szinte teljesen kimaradt. Hatvanéves voltam, amikor adódott egy remek lehetőség: jó áron tudtunk venni egy nagyon klassz bringát. Én pedig éltem vele…

Persze, itt is értek kudarcok, nagyon nehéz volt újrakezdeni, de most már imádom. Amint bejön a jó idő, bringára kapok. Tekerek a Gáton, a Velencei-tónál. Viszem magammal a gépemet, és ha látok egy lepkét, megállok, lefotózom. Remekül össze lehet kötni a kettőt.

Tárnokon születtem, gyakran kijártam a közeli rétre. Szedtem a gyermekláncfüvet, a cserebogarakat. Vannak olyan virágok, amiket csak úgy tudsz lefotózni, ha lehasalsz. Olyan jó érzés a földön feküdni. Ilyenkor újra gyereknek érzem magam. A természet annyira csodálatos.”