Menni fog, gondoltam, hisz fülig benne vagyok az anyaságnak három szerepében is: anya vagyok, gyerek és nagymama egyszerre. Mivel az ezekhez kapcsolódó érzések a legfontosabbak az életemben, írni is tudok róluk, hencegtem magamnak. De hát épp a legfontosabb dolgokról a legnehezebb írni. A szív húrjai titkos húrok. Úgy érdemes írni róla, ahogyan – mondjuk – Kántor Péter itt.
Az biztos, hogy gyereknek is, meg anyának lenni is élethosszig tartó, sőt, több életen áthúzódó történet. Nézni az egykor mindenhatót, ahogyan évről évre zsugorodik, azzal szembesít, amivé leszel: önmagad szikár mása, tömörített fájlban. Ha százféle örökségedből legalább egyet tovább viszel – vagy inkább úgy mondom, ha szerencsés vagy -, magad is anya/apa leszel, rájössz, hogy nemcsak „gyerek-mivoltod”, de a „szülőség” is elkísér egy életen át.
Onnantól soha nem leszel többé nem-anya, és visszavonhatatlanul másképp fogod látni a világot, mint előtte. Ami neki fáj, az neked is, ami neki öröm, neked is. Mintha örökre egy lény maradnátok, láthatatlan köldökzsinórral összekötve. Amit persze ő százszor is el akar tépni, ahogyan te is próbáltad, ugyanebben az életkorodban. („Nehogy már anyám mondja meg, hogyan kell élni”!)
Sok ember nő föl úgy, hogy inkább béklyó ez a köldökzsinór, amit örökre elvágni lenne jó, és messzire kerülni egy mérgező anya árnyékától is, aki épp a legalapvetőbb igényt nem volt képes kielégíteni: szeretetet és biztonságot nyújtani. Ott, ha van is kapcsolat, azt örökös keserűség hatja át.
Amíg benne vagy a gyereknevelés sűrűjében, ki se látsz belőle. A nemalvás van, meg a „haladjunk!”, sok-sok aggódás, meg az „elég a hisztiből!”. Miközben persze ő a legjobb, a legszebb, a legértékesebb, érte van minden – míg meg nem születik a másik (harmadik, negyedik…). A sok feszültségben, hogy ezt is kéne, meg azt is, legyen meg minden – lakhatás, nyaralás, jó iskola, edzés, különóra, nyerjen a versenyen -, csak ritkán sikerül megállítani az időt, átélni, hogy végtelenné tágul a pillanat és utolér az érzés, hogy „most minden megvan”.
De jó lett volna olyan lazán, szabadon, sok humorral, „vekerdysen”, ahogyan ajánlotta is mindig a cikkeiben Vekerdy Tamás: „Ismerd meg és szeresd!” „Adj neki boldog gyerekkort!” „Tápláld az önbizalmát, higgy benne!” „Légy te magad boldog szülő!” Hát a boldog párkapcsolat nem sikerült, és az anyaságom is olyan lett, amilyen vagyok: se nem magasztos, se nem óvodai anyáknapjás, rivaldafényben sütkérezős, hanem rohanós, odaadós és örökké lemaradós egyszerre, önmarcangolós, büszkélkedős, gyönyörködős, küszködős, sokat rájuk gondolós…
Mire letisztultak a dolgok, és jobban látszik, mi fontos, mi nem, meg is öregedtem. (Ja, amúgy nem, mert a 60 az új 50, ugyebár!) Mindenesetre „Mami” lettem – miután az örökös „Mama” anyukám maradt a családban: bölcs, tekintélyes, fontos. Minél rozogább, annál fontosabb. Ő már megtanulta, amit én még csak gyakorolok, hogy minél inkább úgy éreznéd, érted az életet, annál kevésbé van ráhatásod. Én még tanulom, amit ő már tud: hátrébb lépni, nem beleszólni, nem okoskodni, akkor megszólalni, ha kérdeznek – ugyanakkor jelen lenni.
Az már megy, hogy lássam világosan a prioritásokat. Már semmi mást nem akarok annyira, mint a családomat szeretni és szeretve lenni. Most alakul, formálódik éppen, milyen Mami leszek. Mementónak ott van a saját gyerekkorom, amely egy elrontott, mérgező kapcsolat árnyékában telt. Rajtam is áll, felül tudjuk-e írni a családi karmát.
Már itt van két csodálatos kis lény: egy kislány, aki, ha rám mosolyog, és azt mondja, „Mami”, a szívemben kisüt a nap, és egy kisfiú, aki a tétova kis kezével még csak tanulja megmarkolni az ujjamat. Látom az anyjukat és az apjukat – a kisebbik fiamat – teljes önátadással szeretni…
Azt hiszem, minden rendben lesz.
Pláne, hogy az idősebb generáció támogató szerepét a fiam anyai ágán hárman is aktívan ellátjuk. A harmadik, aki a nem beleszólós, mindenkor támogató háttérszerepet mindenkinél jobban gyakorolja: a húgom – a fiaim második anyja. A családban Picúr névre hallgat, és mivel a kicsi Léda ezt sokáig nem tudta kimondani, Papinak szólította. Úgyhogy hárman is állunk a vártán: Mama, Mami és Papi.
