Csengeri Attila és Marlyin Mónika történetét folytatjuk, akiket Érden a legtöbben a kerékpáros Érd Körbe és a Szilveszteri Jótékonysági Futás szervezőiként ismernek. Kevesen tudják, miért két beteg gyermekeket segítő alapítvány javára szervezik a közösségi sporteseményeket – ez most hamarosan kiderül.
Cikkünk első részét ott hagytuk el, hogy a házaspár eldöntötte, kivárják az ikerterhesség végét, akkor is, ha az orvosok szerint „felesleges” és veszélyes, mivelhogy az „A” magzat az élettel összeegyeztethetetlen szívfejlődési rendellenességgel fog megszületni.
„Miközben Móni a kórházban várta a 40. hét eljövetelét, én otthon voltam a három gyerekkel, és fejlesztésre hordtam Grétit a Down Alapítvány korai fejlesztő központjába – vázolja a feszültséggel teli helyzetet Attila. – Kiderült, hogy megszűnik az alapítvány támogatása. Ekkor találtam ki a szilveszteri jótékonysági futást. Az elsőnek a bevétele elég volt a túlélésre. Később lett a második kedvezményezett A Szívbeteg Gyermekek Védelmében Alapítvány, amelynek szintén nagyon sokat köszönhetünk.”
Pár nappal később megszülettek az ikrek, és Hunor elérte azt a súlyt, hogy kicsi élete első sorsdöntő műtétére sor kerülhetett. Rendkívül kockázatos műtétsorozat várt rá. A szív hiányzó felének funkcióit át kellett terhelni egy másik szervre: a tüdőre. Négy naposan műtötték először. A második műtét után viszont az egyik oldala lebénult. Akkor újra kellett őt építeni. Most gyakorlatilag teljes életet él: iskolába jár, karatézik… Korábban azt mondták, tízéves kora körül már nem fogja elbírni őt ez a szív, és nem lesz más lehetőség, mint az átültetés, és akkor már kaphat felnőtt szívet.
Ahogy telik az idő, egyre kevésbé a két beteg gyerek körül forog a világ, mondják a szülők. Grétivel nyilván több a teendő, hiszen neki az evésnél, fürdésnél, ápolásnál segíteni kell. Oda kell figyelni Hunor gyógyszerezésére is, bár most már csak háromfélét szed – a kezdeti tíz helyett.
Eltűnni két napra házassági évfordulózni, gondos előkészítést és talpraesett nagyszülőt kíván meg. Attila anyukája rengeteget segít, de azért öt gyereket nem lehet túl gyakran ráhagyni. Ilyen körülmények között vajon mit kap a férjétől az a feleség, aki otthon felejti a személyi igazolványát, és ez már csak a határ felé robogó – Velencébe tartó – vonaton derül ki? Attila állítja: semmi negatívat.
„Sok mindent gondolunk magunkban, de Attila ragaszkodik ahhoz, hogy békesség legyen. Ő tényleg nyugodt, még a hangját sem emeli fel, hogy kiadja a feszültséget. Én temperamentumos, lendületes vagyok, gyakran felrobbanok, de azzal vége is. Attilának ez a hirtelen viselkedés nem elfogadható. Egy ideig elviseli, szól, aztán elnémul.”
„A másik problémájára oda kell figyelni. Ha ezt nem érzem, azzal tudom rá felhívni a figyelmet, hogy hallgatok. Tudom, hogy a rengeteg nehézség nagyrészt Mónira marad, de feszült légkörben nem jutunk a megoldásig. Nálam átlagosan félévente túlcsordul a pohár: gond van a munkahelyen, a gyerekekkel, a megélhetéssel… És akkor a Móni szól, hogy rakjam odébb a papucsomat?!”
Amikor Attila elnémul, akkor Móni is, és nagy csönd lesz. Ekkor van egy kis idő magukról gondolkodni, aztán beszélgetni.
„Én sokkal érzelgősebb vagyok – vallja be Attila. – Nekem több kellene abból az időből, amikor egymásra tudunk figyelni. Több abból a nőből, akibe 25 éve beleszerettem. Nem csak az anyát és a feladatokat akarom benne látni.”
És elkezdik rakni a nagy puzzle darabkáit, hogy mitől lenne jobb az élet.
„Jó-jó, de nekem ma még tortát kell sütnöm, jelmezt kell szereznem, ránézni a leckékre, és miután mindenkit elküldtem aludni és a mosógépből is kiszedtem a ruhákat, már éjfél.”
„Most az a nagy feladat, hogy megtaláljuk együtt a közös minőségi időt.”
„Engem nem köt le az a zene, amit Attila szeret. Viszont színházba mindketten szeretünk járni.”
„Vissza kell varázsolnunk a közös dolgokat.”
„De nem lehet ugyanazt az érzést keresni, mert most más van, és a mostani élethelyzethez kell idomulni. Ha elrendeztük a megoldanivalókat, és utána egy kis időre együtt tudunk lenni, az nem ugyanaz, mint amikor még szabadok voltunk.”
Ha egy párt ennyi feladat ragaszt össze, fölmerülhet egyáltalán a külön utak lehetősége? – kérdezem tőlük.
„Ahogy annak idején is választhattuk volna azt, hogy otthagyjuk a gyereket a kórházban, most is mehetnénk másik úton – feleli Attila.”
„Mindig büszkék leszünk egymásra, hogy mindenki megtett mindent a családért, és hogy úgy élünk, ahogy élünk.”
„A gyerekeinket is próbáljuk úgy nevelni, hogy bármi történjék is, csak boldogan, lazán vegyük, ne görcsöljünk rá, éljük meg az örömöket. Bíborka gyerekkori álma szerint divattervezőnek tanul, Fruzsina táncol és énekel, Titanilla a sportban a röplabdában, a zenében találja meg az örömét, és természetesen mindenki megtanult kerékpározni. De amikor Hunor vagy Gréti már egy fél grammal többet ivott, nekünk az is boldogság volt.”
„Ha nem tudtunk volna minden apróságnak örülni, már belerokkantunk volna.”
„Az, hogy van két beteg gyerekünk, élethelyzet – mondja Attila. – Amit tudunk értük tenni, megtesszük, de ez nem húzhat vissza bennünket. Sokan otthon tartják a beteg gyereküket, mi viszont mindig is együtt mentünk ki az emberek közé. A nagyobb közösségben végre nem a magunk problémáival foglalkozunk.
Az a párkapcsolat nem működhet, amit csak a probléma ragaszt össze – mondják mindketten.
„Mi ezt közös életnek kaptuk. Bármi is történjék, ha egyszer külön élnénk, akkor is közösen oldanánk meg a helyzeteket – hangsúlyozza Attila. – Ha a feleségem menni akarna, tudom, hogy azért tenné, mert szüksége van rá.”
„Mi ezt nem úgy éljük meg, hogy van két problémás gyerekünk, hanem, hogy ez nagyon sok pluszt adott – teszi hozzá Móni.”
„Sok jó emberrel megismerkedtünk, jó programokat csinálunk. Nekem nagyon sokat adnak a rendezvények is, amiket együtt szervezünk. Mégis, amikor egyszer nagyon összejött minden, azt mondtam, abbahagyom a szervezést, mert már nincs rá energiám. Erre a nagylányom azt mondta: „Apa, ne! Mert ez vagy te!” Igaza volt, tudom. Ettől tudok itthon teljesíteni, hogy odakint is sokat kapok. Meg attól, hogy… Hogyan is mondjam…? A gyerekeink zseniálisak!”