Gondolom, nem én vagyok az első, aki azzal kezdi a beszélgetést, hogy amikor én először a dalaidra táncoltam, akkor – hogy is mondjam? – eléggé kislány voltam…

Hát igen.

Viszont, körülbelül egy hónapja voltam egy szórakozóhelyen. Szerinted, melyik dalra táncoltak a legtöbben és a legnagyobb lendülettel?

A 220 felett. Ugye?

Igen, a másik pedig a Nyár van. És az első kérdésemben feltett táncikálás és a múltkori buli között is eltelt már vagy harminc év. Áruld el, honnan van még mindig ennyi energiád? Színpadon vagy, szinte mindig, de e mellett a színház felé is kacsintgattál, ott is azért elég sok időt töltesz.

Soha nem gondoltam volna, hogy ebben a szakmában ilyen sok időt el fogok tölteni, és hogy még mostanság is erről beszélünk, hogy a mostani szórakozóhelyeken is szól a 220 felett. Tény és való: ehhez sok-sok energia kell. Említetted a színházat: most van egy nagyon jó Neil Simon-darab, ahol olyan fantasztikus művészekkel játszhatok együtt, mint Hegyi Barbara, Pikali Gerda, Tornyi Ildi, Bozsó Péter, Szakáts Tibor és Pusztaszeri Kornél.

De az az igazság, hogy nekem a színpad az a lételemem, még ennyi év után is. A színpad egy olyan különleges, varázslatos hely, ahol az ember nemcsak az, hogy megmutathatja magát, hanem még valami fajta üzenetet is közvetíthet. Ha mást nem, azt, hogy a Neoton-dalokban az élet lakik, ugye így szoktam köszönni a koncerteken is, és ezek fontos dolgok.

Ott van például a Holnap hajnaligban, hogy ha úgy érzed, hogy senki se szeret, rohanj hozzám… Na persze ez nem azt jelenti, hogy csöngessen be Szentendrén a házunkba, rossz is a kapucsengő egyébként, hanem hogy nyúljon a dalokhoz, és akkor vele leszünk. Mert ezekben a dalokban – bár furcsa ezt kimondani – mindig van valamire megoldás. Boldogságra, mulatásra, vigaszra és ünneplésre is.

Azért énekesként közelebb kerülhetsz a közönséghez, mint a színészként, nem? Ott a kötött szöveg, a rendező, nincs kibeszélés. A színpad, amikor énekelsz, az teljesen a tiéd.

Most volt egy adventi műsorunk a debreceni nagytemplomban, és elvittük az egyik szereplőt a darabból, Tornyi Ildit. És ahogy nézte a beállást, azt mondta, hogy tudod, úgy irigylem ezt a szakmát, irigyellek benneteket, hogy ti mindig magatokat tudjátok adni. Nekem meg mindig a szöveget kell nézni, a rendezőt kell hallgatni.

Hát mondtam, hogy én meg fordítva vagyok, mert én meg titeket irigyellek. De emlékszem, annak idején, amikor még álmodoztunk róla, hogy milyen is legyen ez a Neoton Família, a menedzserünkkel meg a többiekkel, akkor gondoltam arra, hogy tulajdonképpen nagyon izgalmas dolog a színpadnak minden oldala, tehát ugyanúgy a színészet is, ahol van egy pajzs a nézők és a darab között, de ugyanakkor ott is mennyi mindent el lehet mondani, mennyi mindent át lehet élni. És sajnáltam, hogy ez nekem nem adatik meg. Aztán ez is meglett, hála istennek.

Van olyasmi, amit ma sajnálsz, hogy nem tudtad megvalósítani, pedig nagyon szeretted volna?

Persze. Például, hogy bár zenélni is tanultam, hegedülni, zongorázni, nem lett belőlem igazi hangszeres zenész.

Tényleg, miért nem?

Igazából olyan szegények voltunk. Hegedűm az volt, de utáltam a hegedűtanáromat, és valahogy akkor nem volt más. Zongorára meg nem tellett, pedig a zongoratanáromat imádtam. Ő például nagyon sajnálta is, amikor abbahagytam. Öt évig zongoráztam.

Ugyanígy vagyok a színészettel is. Emlékszem, amikor a menedzserünk azt mondta, hogy azért nézd meg, hogy ez a Dolly fél évet járt a színművészetire, és hogy mennyire jó tud lenni a színpadon. És ő mondta azt is, hogy a szöveget kell énekelni, nem is annyira a dallamot. Tehát mindig belekapaszkodtam egy kicsit a színészetbe, és élveztem, ha alkalmam adódott. A Ruttkai Éva Színházban volt például egy egyszemélyes játék, amibe belefogtam, a Shirley Valentine. Nagyon nagy kaland volt. Az volt az első Neoton-musical, mert ugye a darabot megtűzdeltük Neoton-dalokkal.

Sok mindenben úttörők voltatok idehaza, gondolom ebben az is szerepet játszott, hogy a hazai nagy sikerek előtt, illetve azzal párhuzamosan külföldön is kipróbálhattátok magatokat. Jártatok Japánban, Kubában, Koreában, szinte az egész világot beutaztátok. Mit tanultatok ezekből a turnékból?

Próbálkoztunk mi idehaza is, voltak kisebb-nagyobb sikereink a hetvenes években, vendéglátóztunk, énekeltünk építőtáborokban, voltak jó számaink, de az első nagy áttörést egy Cariaggi nevű olasz menedzser jelentette, aki a felesége mellé keresett kísérő zenekart, és valaki minket ajánlott. Nagyon kalandos volt, bejártuk velük egész Olaszországot. Ez volt ugye 75-ben. Aztán 76-ban megjelent ez a Menedékház című lemezünk, és nem mentünk vissza Olaszországba, pedig hívtak.

Mi mindig olyan együttest szerettünk volna, a Pásztor Lacinak is ez volt az álma, mint a Humphries Singers. Egy sok szólistából álló, vokális zenét játszó, popzenekar. És akkor 1977-78 táján a Hungaroton keresett valami alternatívát az akkor felfutó rockzenére. Ekkor kerültünk mi a képbe. Akkortól kezdtünk el úgy közösen álmodozni a Péterrel (Erdős Péter, a Hungaroton vezetője – a szerk.), hogy milyen is legyen ez a zenekar. Mert akkor még elég eklektikus volt a Neoton. Egyébként az is maradt.

Péter elmagyarázta nekünk, hogy ha nagy tömegeknek akarunk játszani ebben a kis országban, akkor olyan zenét kell játszanunk, ami nekik szól. Mert mi olyanok vagyunk, mint ők: egyszerű emberek. Akkor találtuk meg azt az R&B-s hangunkat, ami a mai napig jellemez minket, és ami miatt már elég korán népszerűek tudtunk lenni először Spanyolországban, aztán a 80-as évek elején a Távol-Keleten, Japánban, Dél-Koreában.

De soha nem akartunk igazából mások lenni. A japán menedzserünk is mindig azt mondta: ne legyen a zenénk funkys, meg ne legyen japános, vagy amerikaias, maradjunk meg olyannak, amilyenek vagyunk.

Ami pedig a közönségünket illeti, azt az első pillanattól kezdve ki akartuk szolgálni. Japánban teljesen fura volt az a felhajtás, ami minket körülvett. Interjúk, tévéfellépések, őrület. Amikor hazajöttünk. a menedzserünk egy csomó dolgot kitalált: bár akkor még ugye nem volt annyi platform, mint ma, de csináltunk egy „saját újságot”, a Família Újságot.

Felturbóztuk a levelezésünket: akkor még nem volt internet, kosarakkal jöttek mindig a menedzserirodából és a postáról a lányok, és hozták a rengeteg levelet. Amit mindig megválaszoltunk. Ezekre a címekre aztán küldtünk mindenféle programokat, és ezt a Família Újságot is, ahol a velünk történt sztorikat is olvashatták. Ez akkoriban újdonságnak számított, tulajdonképpen mi voltunk a saját bulvárújságíróink is.

A Neoton része annak a kulturális jelenségnek, amit a legegyszerűbben talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy „retró”. Ti magatok vagytok a magyar retró. Hogy ezt mi élteti, arra talán az a kutatás ad magyarázatot, amely szerint az ember azt a zenét fogja preferálni élete végéig, amit 33 éves koráig képes befogadni, és amit addig megszeret. Te hogy vagy az új dalokkal, az új zenei irányzatokkal? Be tudod fogadni az újdonságokat?

Egyszer láttam egy ABBA-interjút, a fiúkkal, ahol már idősek voltak. Azt kérdezték, hogy miért lett vége az ABBA-nak?  És akkor azt mondta a Björn, hogy elmúlt az ABBA felett az idő. Mindezt akkor, amikor ép beindult az igazi ABBA-retró: a musicaltől kezdve, a filmen át minden. Valamilyen szempontból mégis igaza van, de nem az ABBA fölött, vagy nem a Neoton fölött múlik el az idő, hanem az alkotókedvek, a zeneszerzői ötletek fölött.

Bármilyen jó zenész is valaki, már nem képes helyt állni abban a zenében, ami ugye elsősorban a fiataloknak készül. Ebből valahogy kizökkenünk egy idő után, a korunknál fogva. Ennek ellenére én elég sok zenét hallgatok, és a fiam, Dávid is, aki a zenekarban dobol, sokféle zenét megmutat nekem. Fleetwood Mac-et hallgatok, vagy a Dua Lipától kezdve az Ariana Grandeig, vagy Taylor Swiftig, vagy a Coldplayt.

Én rajongója vagyok ezeknek, de nyilván azért, mert most is beleillenek az én világomba. Úgyhogy én azt mondom, hogy rengeteg jó zene van, fantasztikus ötletek vannak. Hihetetlen, hogy mindig ki tudnak találni egy új hangzást. Úgyhogy imádom az új zenét is, most, hogy van egy alkalom rá, hogy az ember a telefonján is tud zenét hallgatni, ez így sokkal könnyebb, nem kell bogarászni a lemezboltokat. És ezt főleg Dávidnak köszönhetem. Jó dolgom van, mert ma is körülvesz a zene.

December 27-én jöttök Érdre, az Arénában lesz koncertetek. Csak a régi, jól bevált zenéket hozzátok, vagy lesznek újabb dalok is?

Érd mindig is így a szívünk csücske volt, nem először jövünk, és biztosan jönni is fogunk még.  És persze játsszuk a régi dalokat újra, mert azért végül is ezekre kíváncsiak az emberek, ezeket szeretik. De én vagyok a csapatban az, aki azt mondom, hogy nem igaz, hogy csak a retró kell: kell csinálni új dalokat! És most volt rá alkalmunk, mert egy Újratervezés című lemezünk is megjelent, ami egyébként fönt van mindenféle megosztó oldalakon.

Arról is játszunk egy dalt, azt hiszem egyet, mert hát muszáj megmutatni, hogy most körülbelül hol tartunk. A másik számomra fontos dolog, hogy a régi dalokból a kevésbé ismert számainkat is beemeljük a koncertekbe. Ami nekünk egykor fontos volt, és szinte újnak hat a közönség szempontjából. És hát a látványunk az megváltozott, most már az Arénával elindult egy másfajta világítás, tehát ez biztos, hogy egy szép koncert lesz. Várunk mindenkit szeretettel.

Végül: tudom, hogy a magánéletedről nem szívesen beszélsz, de hogy vagy?

Köszönöm szépen, jól vagyok. Bár túl vagyok egy hosszú kapcsolaton, és valahogy nem tudom elképzelni, hogy most legyen egy újabb… Ugye, mindig szokták kérdezni, hogy nyitott vagy-e? Miért ne lennék nyitott? Én vagyok a legnyitottabb, én tudok sok ezer emberrel is nyitott lenni. De ez egy másik kérdés.

Ez egy elég rosszul sikerült válás volt, de egy nagyon jó is volt benne: kiderült, hogy én nagyon jól tudok magamban is működni. Rengeteget vagyok sok ember között, de szeretek egyedül lenni. Van egy kiskutyám, akivel rengeteget jövünk-megyünk, sétálunk, és imádom. Ott vannak az én „gyerekeim”, a Dávid meg a párja, Dóri, tehát többet vagyok most egy kicsit a családommal. Valószínűleg ők is emiatt sokkal többet vannak ott nálam. Sok barátom van, szóval én nagyon jól érzem magam. Sok a tennivalóm, és boldog vagyok. Köszönöm a meghívást.

Az interjú 2022. december 7-én készült, az Érd TV stúdiójában.