csepregigyorgy_220614

„Csak remekműveket érdemes csinálni, a többi fölösleg”

Képzőművészként és íróként kezdte pályáját, de a zeneszerzés lett a hivatása. Műveit környezetbarát komolyzenének aposztrofálja, ami „cirkuszi elemeket” is tartalmaz. Mint vallja, az ember ne csak koncertet adjon, hanem műsort is. Az Érden élő Csepregi György zeneszerzővel beszélgettünk.

Milyen művészeti ágakban alkot?

Zeneszerző, képzőművész, író – ezekben vagyok papírforma szerint hivatásos. Huszonévesen, miután az ÉS szerzője voltam, írásaim jelentek meg egyéb folyóiratokban és antológiákban, bekerültem a Magyar irodalom évkönyvébe, tagja lettem a Művészeti Alapnak mint festő, és harmincéves koromra, mikor a fővárosból kiköltöztünk Érdre, már – mondhatjuk így – beérkezett művész voltam. Mégis az volt az érzésem, hogy addigra rossz irányt vett a történetem. Ha ugyanis csinálok valamit, akkor azt nagyon szenvedélyesen, a végkimerülésig teszem, addig, amíg csak van benne anyag, de amikor kiszeretek belőle, akkor véglegesen és nagyon. Ez akkor a karrierépítésről szólt, aminek már nem volt sok köze a művészi hivatáshoz. Annak egyébként, hogy többféle művészeti ágban alkotok, megvannak a családi gyökerei. Édesapám hatalmas műveltség birtokában volt, és adekvát módon tudott olyan tudást átadni, ami nagyon keveseknek adatik meg. Édesanyám olasz származású, és bár különböző volt a hátterük, habitusuk, az olasz operán keresztül volt köztük egy erős kapcsolódás. Szellemi fogantatásomat egy, a születésem előtt kilenc évvel tartott eseményre teszem: anyukám tizennégy évesen elment apukám koncertjére.

Mégsem zeneszerzőnek indult.

Gyerekkoromban mindenütt jelen volt a zene. Édesanyám az Ifjúsági Parkban dolgozott, ahol könnyűzenészek léptek fel. Édesapám egy szimfonikus zenekarban volt kürtös, három-négy évesen rendszeresen hallgattam őt, illetve otthon a hatalmas zenei gyűjteményét. Kedvencem a D-moll toccata és fúga volt, az első darab, amit megtanultam lejátszani nyolcévesen, legalábbis a toccata részét. Amikor apukám tanított zenélni, az E-dúr skálánál azt mondtam, hogy feladom, mert nem volt kedvem ezt a „rengeteg” hangot mind megjegyezni. Azt felelte, sosem lesz belőlem zenész, mert nincs hozzá türelmem. Unszolásomra mégis elkezdte tanítani nekem Bach toccátáját, és közben megtanultam kottát olvasni.

Miért fordult mégis a képzőművészet felé?

Túlságosan is tiszteltem a zenét, úgy éreztem, nem tudnék olyat alkotni, mint például Bach. Az idealizmusom viszont azt mondatta velem, hogy ugyanakkor kevésbé jót nem érdemes csinálni. Ez volt a dilemmám. A többi művészeti ággal nem így voltam. A festészet is érdekelt, és nagyon jól rajzoltam. Egyszer Nemes Nagy Ágnes ellátogatott az iskolánkba, nekem pedig el kellett szavalnom és közben egy nagy csomagolópapírra lerajzolnom a Nyári rajz című versét. Azt mondta, szeretné hazavinni. Nagyon megijedtem, bólogattam, de közben az járt a fejemben, mit fognak szólni a szüleim… Így indultam el a képzőművészet és az iroda[1]lom felé. De itt is vallom: csak remekműveket érdemes csinálni, a többi fölösleg. Az, hogy valaki közepesnél valamivel jobb vagy rosszabb, az édesmindegy. Ami a zeneszerzést illeti, ha tudatosan nem is, ösztöntevékenységként már jelen volt kamaszkoromtól: amikor az indulatok tomboltak bennem, leültem a hangszeremhez – volt egy kis harmóniumom –, és kijátszottam magamból. Nem komponálni akartam, csak óriási élmény volt átalakítani a formátlan érzéseket addig nem tapasztalt eufóriává. Ezt a metamorfózist és katarzist nagyon jó volt újra és újra átélni. Jelentős örömforrásom lett, de eszembe se jutott még, hogy leírjam ezeket, csak a legfontosabbak maradtak meg. Ezeket sem műalkotásoknak szántam, hanem érzelmi naplónak.

Az irodalom, a képzőművészet vagy a zene nyelvén tudja a legjobban kifejezni magát?

Egyértelműen a zenében. Erre születtem, ez a hivatásom. Az írásban és a festészetben vagy csak a siker utáni vágy, vagy valamiféle idealizmus hajtott. Sikereket ugyan értem el, de azt a kiteljesedettséget sosem, amit most a zenéimmel. Ebben ott a hitelesség mellett az a tudat, hogy olyasvalamit adok át másoknak, ami rezonál bennük, másrészt hogy szívesen játsszák, adják ki a műveimet.

Hogy látja, a mai világban mennyire népszerű a kortárs komolyzene?

Nem népszerű. Egy idősebb kollégám egyszer azt mondta: „koncertet lehet csinálni, de közönséget nem”. Vendégként voltam egyszer egy reprezentatív koncerten, ahol a közönség hét emberből állt. Ebből négy szerző volt, a többiek a növendékeik. A disszonanciahajszolás korának vége, akik benne ragadtak, azok révén ez egyfajta zárványként, nem élő dologként működik tovább. Szerencsére nagyon sok olyan szerző is van, aki egyre bátrabban meri vállalni, hogy zenét ír. A közönség nélküli művészet egyre értelmetlenebb.

Miben és mennyire más az ön által szerzett zene?

Amit írok, azt úgy hívom, hogy környezetbarát kortárs zene. Nem csak nyomelemekben tartalmaz dallamokat. Vannak és voltak telt házas koncertjeim – többek közt a Nádor Teremben, ami ott hetven vagy még több embert jelent, és az egy nagyon jó közönség –, igaz, vannak saját törekvéseim is. Muszáj nem megalkuvóan a saját utamat járnom. Sokaknak elmondtam: szakítani szeretnék az eddigi komolyzenei hagyományokkal az előadás terén, amire több szakmabeli úgy reagált, hogy amit én akarok, az a crossover felé mutat. Ez egyáltalán nincs így. Viszont nagyon sok olyan elem van a zenémben, ami a XIX. században kihalt, és ez nemcsak a dallamosságra értendő, hanem arra is, hogy nagyon idézőjelbe téve cirkuszi elemeket is tartalmaz. Azaz akik eljönnek a koncertjeimre, azok élő történettel találkoznak; azt gondolom, a zenész ne csak koncertet adjon, hanem műsort is. Van bennem annyi könnyedség, hogy produkciót csináljak ahelyett, hogy a végletekig untatnám a nagyérdeműt.

Egyházzenei műveket is alkot.

Keresztény hívő ember vagyok. Nem tudom másképpen szemlélni a világot. Semmi nincs, ami az Újszövetségnél tisztábban írná le, mi az ember feladata a földön. Teljes hittel, alázattal és szeretettel fogadom el azt a világot, amit a Teremtő adott nekünk. Az ember által alkotott konstrukciókat nem tudom komolyan venni, ezekkel kapcsolatban mindig volt bennem egy kis anarchia. Vagy talán nem is kicsi. Bár zenei termésemnek az egyházzene csak nagyon kis része, igen fontosnak tartom, mert nem a mennyiség, hanem a megérintettség számít. Ars Sacra Fesztiválokon gyakran hangzanak el műveim.

És mi a helyzet a klasszikus zeneszerzőkkel?

A zenei világban létezik egy hasonlat. Eszerint Bach a világegyetem, Mozart a mennyország, Beethoven a Föld – a maga tűzhányóival, szelíd ligeteivel –, és ezen a földgolyón Verdi egy hatalmas tölgyfa, a tövében pedig, mint egy kis virág, ott áll Chopin.

Bartókot hová helyezné?

Ő számomra rejtvény, az abszolút enigma. A zenében egyébként engem a szerző karaktere is érdekel, addig nem nyugszom, amíg meg nem fejtem, ki áll a művek mögött. Bartók viszont egyelőre megfejthetetlen figura. Csodálatos tehetségű ember. Sokszor érzem azt, hogy elsősorban az indulatainak engedelmeskedik. A Kékszakállúban viszont ott vannak azok az emberi mélységek, amik alapján úgy gondolom, hogy Bartók erősen érzelmi lény, máskor viszont kifejezetten irodalminak, illusztratívnak, általában pedig talán példamutatóan fegyelmezettnek látom. A nagy főhajtás egyébként ott van bennem minden nagy zeneszerző iránt, a kortársak felé is. Nem feltétlenül a nagy nevek, hanem azok felé, akik nagyon jók. Egyébként a komolyzenészek között találtam meg azt a közeget, ahol a legjobban számíthatunk egymásra. Nekem megadatott az a szerencse, hogy olyan idősebb kollégákkal kerültem össze – az Alkotó Muzsikusok Társaságában elsősorban –, akik sok olyan szakmai alapot adtak nekem, ami korábban hiányzott. Ez egy összművészeti csoport: olyan zenetanárok és zeneszerzők a tagjai, akik festenek, prózát írnak. Tagja vagyok a Magyar Zeneszerzők Egyesületének és az Artisjus komolyzenei tagozatának is.

Mióta él Érden, és mennyire kötődik a városhoz?

1997 óta lakom itt, egy kertes házban. Nagyon jól érzem magam; mindig is szerettem a csendet. Komoly gyűjteményem van csendekből. Az embernek világos és tiszta gondolatai támadnak, amikor a természetben van. A helyi intézményekhez is kötődnek dolgaim: az első koncertem a művelődési házban volt, az első kórusművemet 2000 adventjén mutatta be a Gellért utcai templomban a Harmónia Vegyeskar. Állítottam ki képet a Városi Galériában. Régóta ismerem és tisztelem Somfai tanár urat, szimpatikus nekem a helyi alkotóközösség, és Czabai Balázs munkásságát is nagyra becsülöm. Úgy érzem, manapság a környezetvédelem méltatlanul kevés helyet tölt be a művészetben, pedig nagyon fontos.

Mikor adott utoljára koncertet Érden?

Körülbelül húsz éve. Szívesen adnék megint, de eddig nem fért az időmbe. Ezt most nagyon jó hallani, ahogy kimondtam, így a pandémia után, amikor nem lehetett koncertezni, vagy csak online, esetleg élőben, úgy, hogy húsz főben maximálták a közönséget.

Mikor lép fel legközelebb?

Június 17-én, este hatkor, a budapesti Országos Idegennyelvű Könyvtárban tartunk egy koncertet az én kezdeményezésemre Kortársak és klasszikusok címen négy kollégámmal: Baráz Yajima Alisával, Szendi Ágnessel, Baráz Ádámmal és Magala Ronnie-val. Saját kompozícióink mellett Bachot, Debussyt, Schubertet és Beethovent is játszunk.

 

Fotó: Balogh Alex

További cikkeink

További cikkeink

Három személyautó ütközött össze az M0-ás autóút 48-as kilométerénél, az M3-as felé vezető oldalon,
Pieronymus Kosch grafikusművész alkotásaiból nyílik kiállítás június 24-én, 18 órakor az Érdi Galériában.

Facebook

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on pinterest
Pinterest
Share on reddit
Reddit
Share on telegram
Telegram
Share on whatsapp
WhatsApp
Share on email
Email