Korábban hosszú ideig Szedlacsek Emília igazgatta az intézményt, nyilván más látásmóddal. Azt akarta folytatni, amit ő elkezdett, vagy valami egészen mást képzelt el?
Nem volt ilyen éles ez a váltás. Egyrészt volt egy átmeneti időszak, amikor Czinderné Tassi Beáta kolléganőm vezette az intézményt, majd a pályázati eljárás lebonyolítását követően, 2016 májusától vettem át az igazgatói posztot. Egyébként gyerekkorom óta ismerem Emíliát, annak idején a szakmai gyakorlatomat is nála végeztem. Emília ennek a szakmának meghatározó alakja, és annak a bizonyos nagy generációnak a képviselője, amely a 90-es évek után újraértelmezte az előző rendszerből megmaradt kultúrházak életét, egy kicsit megpróbálta modernizálni és átalakítani. Mi nagyon sokat tanultunk az ő generációjától, azoktól, akik a 90-es évek után elkezdtek forprofit rendezvényeket szervezni. Persze, a köztünk lévő generációs különbség nemcsak korban, hanem a szakmában is jelentkezik.
Mik ezek a szakmában jelentkező különbségek?
Ők abban a korszakban kerültek be a művelődési házak életébe, amikor a rendszerváltást követően kihaltak, szinte eltűntek a közösségek, és nem is a nulláról, hanem gyakorlatilag a mínuszból kellett elkezdeniük közösséget építeni, ráadásul egy akkor ismeretlen és zavaros világban. Mire én a kétezres évek elején belekerültem ebbe a szakmába, már egy kicsit más volt a szemlélet. Ők nagyon direkt módon próbáltak közösségeket építeni, az én generációm viszont már a főiskolán is azt tanulta, hogy valójában egyre kevésbé lehet föntről irányított módon közösségeket szervezni. Lehet, de az életciklusuk nagyon rövid és kiszámíthatatlan, viszont azok a közösségek, amelyek maguktól épülnek fel, sokkal tartósabbak lesznek. Ergo a művelődési központoknak nem indikátorként kell működniük, hanem befogadó házként. Azt tanultam, hogy erőszakosan nem befolyásoljuk ezt a folyamatot, de a lehetőségeinkhez képest megpróbálunk nekik otthont teremteni. Ez egy olyan szakma, ahol igazából mi alkalmazkodunk a fogyasztóinkhoz.
Amikor megválasztották a Szepes Gyula Művelődési Központ igazgatójának, mi jelentette a legnagyobb kihívást?
Az ember a főiskolán megtanulja a közművelődés kereteit, de azt gondolom, hogy bár sokat fejlődött a képzés, még mindig nem eléggé. Beültetünk intézményekbe vagy akár a forprofit szektorba frissen végzett rendezvényszervezőket úgy, hogy a főiskola alatt gyakorlatilag alapvető kompetenciákat nem tanítanak meg nekik. Például azt, hogy az államháztartási szabály szerint kell működnie. Nekem a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy ez egy közigazgatás alá tartozó kincstári szerv, költségvetésünk van, abból kell gazdálkodnunk, amink van, és a bevétel és a költség közti egyensúlyt nehéz megtartani. Plusz ott van még a rettentő mennyiségű bürokrácia, ami ezzel jár. A forprofit szektorban nincs ilyen mennyiségű papírmunka.
Azt gondolom, már sokszorosan bizonyította, hogy itt a helye, de hogyan fogadtak a városban annak idején egy felnyírt hajú, tetovált művelődési ház igazgatót?
Külsőségekben sosem voltam kimondottan a kispolgári normákat megtestesítő valaki, ennek ellenére az az értékrend, amit otthonról hoztam, talán ma már avíttan konzervatív bizonyos kérdésekben. Egy viszonylag szigorú sváb családban nőttem fel, ahol szabályok vannak. Emellett édesanyám művészettörténettel foglalkozik és pedagógus. Így párhuzamosan létezett egy másik, nagyon szabad, az individuális szabadságot megengedő közeg, ezért én sosem éreztem feszélyezve magam. Az sem titok, hogy viszonylag nagy felületen nagy mennyiségű tetoválással rendelkezem, de soha nem kellett szembesülnöm azzal, a Művelődési Központ igazgatójaként sem, hogy ezért megbélyegeztek volna, legalábbis szemtől szemben. Hogy a hátam mögött mi történik, azzal meg nem szoktam foglalkozni. Egyébként is nagyon rossz, hogy túlságosan a külsőségek alapján ítélkezünk. Egy munkakapcsolatban engem elsősorban az érdekel, hogy akivel együtt dolgozom, az a közös cél érdekében mennyit tesz bele. Nekem aztán teljesen mindegy, hogy milyen színű a haja vagy milyen a frizurája.
Túl vagyunk egy nehéz időszakon, amikor semmilyen programot nem lehetett szervezni. Milyen érzés, hogy újra lehet nyüzsögni, programokat kínálni a városnak?
Minket érintettek a legkorábban és a legtovább a korlátozások, van olyan kollégám, aki ezt extra traumaként élte meg. Én nem vesztem el ebben annyira, mert azt gondolom, ha arra koncentrálunk, hogy mi az, ami rossz az életünkben, akkor az felemészt. Ezért próbáltam türelmes lenni, türelemre inteni a kollégáimat is, hogy semmi nem tart örökké. Azt mondtam nekik, nem szabad belefásulni ebbe az időszakba, mert amikor eljön a pillanat, hogy újra ki lehet nyitni, akkor nekünk nagyon intenzíven el kell kezdenünk dolgozni. Januárban, amikor elkezdtük szervezni a március 14-i programot, picit úgy éreztem, hogy 19-re húzunk lapot, de bíztam abban, hogy legalább erre az időszakra kapunk egy kis szabadságot. Maradjunk annyiban, hogy hazardíroztunk, és szerencsénk volt. Erre a napra egy abszolút családbarát rendezvénnyel készültünk, könnyűzenei koncerttel megspékelve, és a reakció az én szempontomból minden várakozást felülmúlt. Az volt az a pillanat, amikor azt éreztem, hosszú idő után ismét van kedvem az embereknek rendezvényt szervezni. Ha nagyon régóta csinálja ezt az ember, ha nem is ég ki, de munkává, feladattá válik. Ha van pozitív hozadéka számunkra a koronavírus járványnak, akkor az az, hogy a sokévi rutin után adott nekünk újra némi érzelmi többletet.
Magánemberként mennyire szereti a nyüzsgést és a nagyszabású programokat? Mert szinte kivétel nélkül jelen van ezeken a rendezvényeken.
A legtöbb saját rendezvényen ott vagyok, hiszen a felelősség az enyém. Ha pedig valamiért vállalom a felelősséget, szeretek ott lenni. A felnőtt életünk kétharmadát munkával töltjük, ha utáljuk, akkor borzalmas életünk lesz. Tehát én a munka mellett megpróbálom jól érezni magamat munkaidőben is, és ehhez van egy nagyon jó csapatom. A kollégáim közül sok mindenkivel magánéletben is szoktunk közösen időt eltölteni. Ami a kérdés másik részét illeti, gyűlölök rendezvényekre járni. Nem bírom a tömeget, érintésfóbiám van, de azt hiszem, a barátaim tudnának arról igazán mesélni, hogy valóban rém rossz velem rendezvényekre járni, mert 20 percen belül kitör belőlem a szakma: „Miért itt vannak a wécék, miért nincs ez meg az megfelelően kitáblázva, miért van ilyen hosszú sor?”
Említette a munkatársait, akikkel jó viszonyt ápol. Mennyit tesznek ők hozzá a Szepes Gyula Művelődési Központ életéhez?
Ez egy alá-fölérendeltségi intézmény, mindenkinek megvan a helye, viszont a szakma, amit művelünk, nem működik így. Egyébként sem szeretem, ha nem kezeljük egyenlően a kollégákat. Ráadásul minden valamirevaló rendezvényszervező tudja, hogy a legfontosabb kollégái a takarítók, mert akármilyen jó rendezvényt csinálunk, ha a mosdó vállalhatatlan, az marad meg az emberekben. Sosem szabad lebecsülni a dolgozóinkat. A járvány nálunk is fluktuációt okozott, ráadásul van, aki nyugdíjba megy, aki nekem személy szerint nagyon fog hiányozni, mert kezdetektől együtt dolgozunk, gyakornok korom óta ismerem, és ugyanúgy hozzátartozott a művház életéhez, mint annak idején Szedlacsek Emília. De vannak fiatal kollégáim, ami nagyon jót tesz most a művelődési központnak. Igyekszem nekik teret biztosítani, a március 14-i projektet például átadtam Spanyiel Alexandrának és Szilvási Dórinak. Itt voltam mögöttük, segítettem őket, de a tartalomban szabad kezet kaptak.
A mindenkori polgármesterrel elkerülhetetlen az együttműködés. Mi változott azzal, hogy fiatalabb polgármestere lett a városnak? Ő nyitottabb az olyan programokra, amit korábban nem tudtak megvalósítani?
Mészáros András – nem megsértve őt – az édesapámmal egykorú. Ennek ellenére, amikor megálmodtuk a Street Art nevű rendezvényt, ő volt az egyetlen, aki támogatta. A kor itt nem meghatározó. Most nyilván más, hogy Csőzik László a polgármester. Mindkettőnek megvan a saját személyisége, de elmondhatom, hogy egyikőjük sem akart beleszólni a művelődési ház életébe, és nem nyirbálták túl karcsúra a költségvetésünket sem, nem mondták, hogy ezt lehet, vagy nem lehet, és sosem hívtak fel a szomszéd épületből azzal, hogy ezt mégis hogy képzeljük. Azt gondolom, az a legnagyobb baj ebben az országban, hogy túldimenzionáljuk a politikát, pedig itt a fogyasztó mond ítéletet, mindenféle politikai színezet nélkül. A mindennapi életünkben kevésbé kéne teret engedünk a politikának, sokkal fontosabb dolgokra kellene koncentrálnunk, és akkor kevésbé lenne ez egy áporodott, levegőtlen ország.
Május elején rendezik meg az Érdi Pikniket, ami szintén újdonság lesz. Hogyan jött az ötlet?
A hagyományos értelemben vett, Magyarországon majális alatt értett rendezvényhez én nem szeretnék asszisztálni, ez nem titok. Nem is volt ilyen irányú nyomás, hogy nekünk egy hagyományos sör-virsli majálist kéne rendeznünk dodzsemmel és láncos hintával. Viszont az teljesen jogos felvetés, hogy a tavasz kiváló időszak egy ilyen rendezvényre, így elzárkózni sem akartunk, de a cél az volt, hogy gondoljuk újra. Szeder Gábor barátommal sokat ötleteltünk ezen, mindig megbeszéljük kávézás közben, mennyire jó helyszín a Múzeumkert. Összeraktuk a tapasztalatainkat, ötleteinket, és ebből született meg az érdi piknik. A rendezvény nem csak a nevében piknik, szeretnénk, ha hangulatában is az lenne. Mi kell ehhez? Zene, evés, ivás. Kiváló vendéglátósaink lesznek érdekes és izgalmas szortimenttel, a retroburgertől kezdve a palacsintán át lesz minden, amit mi magyarok nagyon szeretünk. Lesznek borok és sörök, lesz kürtőskalács is. Kis piknikhelyszíneket hozunk létre raklapbútorokkal. A kocsiszínt nagyon szeretjük, oda be tudjuk rakni a zenei programokat. A kert kiválóan alkalmas arra, hogy a gyerekeket szabadon engedjük, hiszen a Budai úti forgalom felé zárt, a másik irányban pedig a főtér van, ami biztonságos, így interaktív gyerekprogramokkal is készülünk. Napközben családi program lesz, este pedig komolyabb felnőtt programok, igazi hagyományos koncertélménnyel. Pénteken a Margaret Island lép fel, szombaton belecsapunk az éjszakába egy igazi retro hangulatú bulival, vasárnap pedig egy ikonikus zenekarral, a Kiscsillaggal búcsúztatjuk az eseményt. Lovasi Andrásról tudjuk, hogy nagyon jó hangulatot csinál, 2018-ban ő volt az, akit a vihar és a bokáig érő víz ellenére úgy kellett leparancsolnia a katasztrófavédelemnek és a rendőröknek a színpadról. Nagyon remélem, hogy az időjárás most kegyes lesz hozzánk és végig tud menni a Kiscsillag koncert.
