2012 októberében, a terhességed 25. hetében jártál, amikor váratlanul elfolyt a magzatvíz, és egy 3 hónapokon át tartó történet vette kezdetét.
Amikor elfolyt a magzatvíz, az annyira sokkoló volt, hogy hirtelen a mentők számát is elfelejtettem. Azzal bíztattak, hogy a körülményekhez képest jó a helyzet, hiszen a 25. hetet betöltöttem – 24. hét előtt szinte reménytelen lett volna a helyzet. A kórházban megállapították, hogy bár szivárog a magzatvíz, maradt még belőle, és innentől kezdve az volt a cél, hogy minél tovább benntartsák a picit. Ugyanakkor tudtuk, hogy csak 1-2 hetet nyerhetünk. Naponta vettek vért, ellenőrizték, hogy nincs-e fertőzés, folyamatosan nézték a baba szívritmusát, és persze azt is, hogy van-e még elég magzatvíz. Közben felkészítettek arra, hogy milyen károsodása lehet a kisfiamnak.
Aztán a tizedik napon megszületetett Márk.
Egy nap azt éreztem, hogy valami nincs rendben. Egy szülésznő vizsgált meg, azt mondta, elkezdődött a szülés. Alig töltöttük be a huszonhatodik hetet. Császármetszéssel jött a világra, mint az előző két gyerekem, de nagyon veszélyes ennyi idős babát császárral kivenni. Szerencsére minden rendben alakult, egy pillanatra megmutatták a babát, és már vittek is mindkettőnket az intenzívre, ahol a fiamat lélegeztetőgépre tették. Márk 990 gramm volt és 35 centi; egy tenyérnyi gyerek. De még így is nagyobb volt, mint hitték: az orvosok csak 700 grammos gyerekre számítottak.
Ezután hogy alakult Márk állapota?
Olyan jól volt, hogy három nap után lekerült a lélegeztetőgépről. Az intenzíven naponta kétszer lehetett látogatni. Az első héten semmit nem mondanak, az az időszak ugyanis nagyon kritikus. Annyit közöltek, hogy agyvérzése volt, de ez minden ennyire pici babánál előfordul, és szerencsére nálunk csak az egyik oldalt érintette, és szépen lassan felszívódott. Nagyon rossz volt látni azt a rengeteg csövet, ami a kisfiamból kilógott, és megrázó volt látni az inkubátorok mellett álló, reménykedő szülőket is. Egy idő után már benyúlhattam egy picit a kisfiamhoz és megérinthettem, később pedig már masszírozni is szabad volt. De kivenni nem lehetett. Félelmetes volt az is, hogy nem volt semmi hang, csak a gépek „pittyogását” hallottam. Ezeknél a piciknél gyakran előfordul, hogy bejelez a gép, mert nem vesz levegőt és rohannak az orvosok újraéleszteni a babákat. Egy idő után már teljesen megszoktuk. Olyan is előfordult, hogy bejelzett a gép, benyúltam, megsimogattam a kisfiamat, és helyreállt a légzése.
Milyen érzés volt először a kezedben tartani őt?
A harmadik vagy a negyedik héten történt, hogy megkérdezte egy nővér, meg akarom-e fogni a babámat. Nagyon csodálatos, de egyben fura érzés volt, mert rengeteg cső lógott ki az apró kis testéből, és elképzelni sem tudod, mennyire pici volt.
Meddig voltatok a koraszülötteket ellátó részlegen?
A PIC osztályon (ez a Perinatális Intenzív Centrum rövidítése – a szerk.) körülbelül másfél hónapot töltött Márk. Amikor elért egy bizonyos súlyt, átkerültünk a Péterfy koraszülött részlegére, amit csak „hizlaldának” hívnak. Voltak nehézségeink még ekkor is, hiszen ahhoz, hogy anyatejjel táplálhassam a babámat, éjjel-nappal három óránként fejnem kellett.
Mi volt a legnehezebb?
Meg kellett küzdenem azzal, hogy a két nagyobb gyermekem otthon volt, akiknek nem is nagyon mertünk mesélni a kicsiről, mert nem tudtuk, hogy egyáltalán hazajön-e. Ha nem nyitották ki időben az ajtót, hogy bemehessünk az intenzívre, egyből jött a pánik. Ha épp otthon vagy, és hívnak a kórházból, akkor ott halsz meg, nem véletlenül úgy szólnak bele ilyenkor a telefonba, hogy „nyugodjon meg anyuka, nincs semmi baj, csak, azért hívom, hogy….” Hullámhegyek hullámvölgyek jellemezték ezt az időszakot. Soha nem tudsz biztosat, a jó híreket sem hiheted el, mert bármikor változhat a helyzet. Nem tudod, hogy mikor jön el az a nap, amikor azt mondhatod, hogy oké, most már minden rendben van. Ami nagyon nehéz volt még, hogy szenteste nem engedtek be hozzá. Azt mondta a nővér, hogy „magának van két gyereke otthon, a kicsi nem fogja tudni, hogy ha ma nincs itt”. Persze, tudom, hogy a nővér csak nekem akart jót azzal, hogy ne menjek be, és inkább a másik két gyermekemmel legyek. Ha bementem a kórházba, akkor azért éreztem rosszul magam, mert a másik kettőt otthon hagytam, amikor otthon voltam velük, akkor meg minden egyes társasjátékozás és közös program alatt az járt a fejemben, hogy ott a harmadik gyerekem, és én nem vagyok vele. A sorssal kibékülni is nagyon nehéz, hiszen hat hónapot elvett az életemből. Nem élhettem meg a terhességem utolsó három hónapját, ami sok szempontból a legszebb, amikor nagy hassal már csak pihensz és készülsz a baba születésére, és az első három is kimaradt, amikor összeszoksz a gyermekeddel, hiszen ő az élete első 90 napját a kórházban töltötte.
A környezetétől kap negatív impulzust egy koraszülött gyermek anyukája?
Sajnos, igen. Annak ellenére, hogy ma már minden tizedik baba koraszülött, létezik egy sztereotípia, amit le kell dönteni: biztos dohányzik, drogozik, iszik az anyuka, azért lett koraszülött a babája. Holott az esetek nagy részében az orvosok sem tudják, mi az oka. Persze, előfordul, hogy valamilyen trauma, stressz vagy baleset miatt indul be a szülés. És azért rossz ez nagyon, mert egy édesanya ilyenkor egyébként is ostorozza és hibáztatja magát. Lehet, hogy azért történt, mert előző héten két csomaggal jöttem haza és nem eggyel? Lehet, hogy azért történt, mert felidegesítettek a munkahelyemen? Vagy mert elfelejtettem bevenni valamelyik vitamint? És közben nem csináltál rosszul semmit.
Hogy van most Márk? Jobban féltitek őt, mint a másik kettőt?
Természetesen jobban féltjük őt még most is, pedig szerencsére teljesen jól van. Utolérte a korosztályát, persze kicsit kisebb a kortársainál és sokat betegeskedik, illetve később lett szobatiszta, mint a társai. Járunk mozgásfejlesztésre, de csak magánszorgalomból, és hat éves koráig gyakorlatilag folyamatosan orvostól orvosig vittük őt, mert az ilyen gyermekeknél nagyon fontos az utánkövetés. Ami a jelent illeti, logopédushoz járunk vele, mert még mindig nem tiszta a beszéde. De azt mondom, hogy ha mi ennyivel megúsztuk, akkor tényleg tenyerén hordoz minket a Jóisten.
