Milyen emlékeket őriz pályája elejéről?

Abban az iskolában kezdtem tanítani, ahová én magam is jártam nyolc esztendeig. Még a legelső tanévemben megszületett a nagyobbik fiam, a következő esztendőben pedig a kisebb. Nem sokáig voltam távol az osztályomtól: anyukámékkal laktunk az iskola közelében, ők segítettek, szünetekben pedig hazaszaladtam etetni. Nagyon lelkes tanító néni voltam, később már egyéb vezetői, majd helyettesi feladatokat is elláttam. Harmincegy évig dolgoztam Martonvásáron.

Miért váltott ennyi év után?

Sok tapasztalat, tudás és ötlet halmozódott fel bennem, és szerettem volna mindezt nem csak egyosztálynyi, hanem több gyereknek átadni. A régi iskolámban erre nem került sor. Volt még tíz évem, úgy gondoltam, körülnézek, hátha sikerül. A Hunyadiban meghirdették az igazgatói munkakört, az elődöm pedig úgy döntött, nem pályázik, inkább a lakóhelyén szeretett volna elhelyezkedni. Ha indult volna, én biztos nem jelentkezem, mert nem szerettem volna a már meglévő igazgató ellenében pályázni, így viszont megtettem. Rajtam kívül nem indult más külsős, és elnyertem az igazgatói posztot. Így indultam, a város, a tantestület, a szülők és a tanulók támogatásával.

Más volt ez a világ, mint amit három évtizeden át megszokott?

Igen, mert a Hunyadi kis iskola volt, háromszázötven körüli tanulólétszámmal, harminc pedagógussal. Családias iskola volt a hatszáz diák feletti Beethovenhez képest.

Pár év után aztán nagyon megváltozhatott ez a családias légkör.

Most lesz tíz éve, július 10-én, hogy a fenntartó önkormányzat összevonta a Hunyadi és a Széchenyi iskolát. A döntést tudomásul vettük, ugyanis Érdliget azon része, amely a Hunyadi beiskolázási körzete volt, elöregedett, a tanulók létszáma megcsappant. Megpályáztam az összevont iskola vezetői állását, több másik pedagógussal együtt, és mellettem döntöttek. November elsejével lettem igazgató.

Milyen időszak volt ez?

Nagyon nehéz. Akkor még mindkét épületben voltak osztályok 1–8. évfolyamig, plusz a forfa-épületben is tanultak alsósok. Harminchat osztályból lett harminchárom, az összevonások miatt. A szülők nem örültek a változásnak, tüntettek is a polgármesteri hivatal előtt. Sokan elvitték a gyereküket, illetve nem ide íratták be: az összevonás idején az intézménynek több mint kilencszáz diákja volt, de szeptemberben már csak nyolcszázan kezdték meg nálunk a tanévet. Nagyon nehéz volt berendezkedni az új rendszerre: huszonöt pedagógus járt át egyik iskolából a másikba, az óraközi szünetekben kellett megtenniük a két épület közti másfél kilométert. A diákok létszáma folyamatosan csökkent, az első öt év végére valamivel többen voltak, mint hatszázan. A második tanévre meg kellett válnom a hetvenfős pedagógusgárdából nyolc kollégától. Életem legrosszabb időszaka volt ez – azt mondani kollégának, hogy nem tudok együtt dolgozni vele tovább, rettenetes volt, nagyon megviselt.

Most is ilyen kevés a gyerek?

Nem, később növekedni kezdtünk, idén már 726 diákunk van, a jövő tanévben pedig közel 750 lesz, akiket 69 pedagógus és 8 segítő munkatárs nevel-oktat. Az első öt év a talpon maradásról szólt: össze kellett fésülni a dokumentumokat, a házirendeket, a szabályzatokat, intéztük az összeolvadás adta teendőket. Költöztünk is, miután úgy döntöttünk, hogy a Diósdi úton legyen az alsó, a Túr utcában pedig a felső tagozat. Nagyon nagy küszködés volt az első pár év, le a kalappal a kollégák, vezetőtársaim, illetve a szülők előtt. Azért is maradtam még öt évig, hogy kiélvezzem a munkám gyümölcsét.

Emellett jött a fenntartóváltás, a fenntartást és üzemeltetést átvette a tankerület.

Igen, ez is nagy váltás volt, de szépen együtt tudtunk dolgozni. Közben indultunk több pályázaton is, megújultak a sportpályák, a játszóudvar, nyílászárók cseréjén és energetikai korszerűsítésen is átesett a Túr utcai épület, a Diósdi úti pedig új fűtésrendszert kapott, és megújultak a vizesblokkok, a lépcsőház burkolata is, úgyhogy építkezésben is volt részünk bőven.

És most itt a Covid.

Igen. Tavaly márciustól mostanáig nem tarthattunk meg olyan rendezvényeket, mint például a fáklyás felvonulás, amit annyira szeretnek a diákok és a szülők, sem a tanulmányi versenyeket, a gálaműsort, és át kellett állnunk az online oktatásra, a levelezős versenyekre, ami nemcsak azért volt nehéz, mert plusz tudást követelt meg a pedagógusainktól, hanem azért is, mert az eszközparkunk nagyon elavult volt. Az elmúlt időszakban fenntartói, szülői, alapítványi segítséggel kaptunk asztali számítógépeket, szereztünk be laptopokat, és mára már mind a 28 tanteremben van projektor. Állami és saját alapítványi forrásból tabletekhez is jutottunk.

Várja már a nyugdíjas éveket?

Készülök rá. Amit elterveztem, amit nagyon akartam, azt igyekeztem meg is tenni, de azért érzem, hogy már jobban elfáradok estére, mint régebben. Vár a család, a négy unoka. A járványhelyzet meggátolta a találkozásainkat, inkább kirándulni mentünk, egymástól távolabb, a friss levegőn voltunk együtt. Most több idő és alkalom lesz a találkozásokra. Attól nem félek, hogy unatkozom majd, nem vagyok az a típus. Már ott várnak felstószolva a könyvek, amiket olvasni fogok. Nyugodt szívvel adom át a stafétabotot az utódomnak.

Mire a legbüszkébb?

Elsősorban a családomra. Ha az iskolát nézem, a tanítói és vezetői pályafutásomra. Arra, hogy egyre népszerűbbek, keresettebbek vagyunk, és jók az eredményeink. Köszönet jár érte a kollégáimnak, munkatársaimnak. Nélkülük mindez nem sikerült volna. Ami a pályámat illeti, egész életemben pedagógusnak készültem, és mindig nagyon aktív voltam, sportkört, diákönkormányzatot vezettem, sok ötletem volt. Szeretett martonvásári igazgatóm mondta egyszer: Erika, benned megvan a vezetői véna, majd meglátod! Későn érő típus vagyok, ötvenéves korom felett lettem iskolaigazgató. Erre is büszke vagyok. Ahogy arra is, hogy bár a döntéseket én hozom meg, mindig is kíváncsi voltam mások véleményére, álláspontjára. A nyitottságot, az emberséget ugyanolyan fontosnak tarhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, mint a precizitást és azt, hogy folyamatosan képezzem magam. Brunszvik Terézzel vallom: nevelés teszi az embert, és az ember a hazát.