Mivel február 12-én kétoldali emlődaganat eltávolításon estem át, előtte pedig szeptembertől januárig kemoterápiát kaptam, én már – kis túlzással – nyolcadik hónapja vagyok karanténban. A műtét előtt még eljárkáltam otthonról, de aztán az amúgy is kötelező óvatosságra még rájött a vírus okozta fenyegetettség, így a páromat leszámítva mindenkinek távol kell magát tartania tőlem. Most sugárterápiára járok, még nyolc kezelés vár rám. Mindkét szülőm orvos, tehát az egyértelmű volt, hogy nem jöhetnek hozzám, pláne, hogy voltak folyamatosan betegségek, köztük tüdőgyulladás is a családban. Anyukám különösen rosszul viselte, hogy nem találkozhatunk, és – úgymond – semmit sem tehet értem. A műtét utáni napokban egyszer csak megfőzte nekem az ételt Komáromban, ahol lakik, és elhozta Érdre, letette az ajtónk elé, aztán elment, anélkül, hogy megölelhettük volna egymást. A családomnak nehezebb most,  főleg, hogy  az anyukám, az apukám egyedül él. A másfél éves unokahúgom is nagyon hiányzik, akivel naponta beszélek videócseten. Amikor azt mondja az a csöppség, aki még alig tud beszélni, hogy „most nem tudlak megölelni!”, el szoktam pityeredni.

Mérhetetlenül gazdag vagyok

A párom szabadságon volt velem, de már vissza kellett mennie dolgozni. Már korábban kialakítottuk, hogy ha valamiért ki kellett mennie, hogyan tud úgy visszajönni, hogy ne veszélyeztessen engem. Talán kicsit kényszeres is lettem ebben, de bevált. Megkönnyíti a helyzetünket, hogy négylakásos társasházban élünk, a mi szintünkön csak egy idős néni lakik, és alattunk egy család. Így nem kellemetlen, hogy a párom, amikor megérkezik, kint hagyja a ruháit az ajtó előtt, beleteszi egy zsákba, azt pedig egy szennyes kosárba. Vannak kint fertőtlenítő szerek is: terület-, kéz- és nyálkahártya-fertőtlenítők. Amint belép, azonnal megy zuhanyozni és hajat mosni,és én is így teszek, ha kezelések után hazaérek. A hazatérés kész tortúra. Ráadásul a párom  mindennap fölmosta a lépcsőházat is, mert ezt eddig nem tudtam műtét után. Ez a velem együtt járó csomag most.

Védőfelszerelésben nincs hiányom, hiszen a kemó miatt volt itthon orvosi maszk, vettem két dobozzal, amikor még lehetett kapni. Mikor március elején felocsúdtam, hogy kellene FFP 2-es vagy 3-as maszk, már sehol nem volt, úgyhogy kiírtam a közösségi oldalra, hogy szükségem lenne rá, mert sugárkezelésre fogok menni. Rengetegen megosztották, és pár nap múlva elkezdtek özönleni a maszkok, még Sanghajból, meg Németországból is küldtek ismeretlen emberek, ingyen. Naponta öt-hat csomagot hozott a postás. Olyan is volt, aki írta, hogy a munkahelyétől kapott egy orvosi maszkot, és elküldi nekem, mert ő nem tartozik a veszélyeztetettek körébe. Így aztán én most, a vírusos időszak kellős közepén, mérhetetlenül gazdag vagyok – és nem csak a kincset érő maszkokra gondolok.

Ecset és könyv

A betegségem előtt nemzetközi jogászként dolgoztam, és annyira túlpörgettem magam, hogy azt hiszem, a lelkemnek nagy szüksége van most egy kis leállásra. Ráadásul ez nem is hirtelen következett be. A vírus előtt a „nem kemós” héten, ha jól éreztem magam, még gyakran beültem az autóba és elmentem valahova. Megvoltak az itthoni szokásaim is, mire a rendkívüli helyzetet kihirdették. Például az, hogy minden napra kitűzök kisebb célokat. Ezt már korábban a munkahelyemen is bevezettem, csak egészen más célzattal. Egy dán cégnél dolgoztam, és a dán munkakultúrába beletartozott, hogy táblázatba foglaltuk a rengeteg teendőnket, fontossági sorrendbe állítva. Most erre azért van szükségem, hogy tagoljam és elégedetten tudjam zárni a napot. Eleinte képes voltam tucatnyi dolgot felírni magamnak, úgyhogy szelektálásra és türelemre kellett intenem magam. Coach-ként is tanultam időgazdálkodást, tehát jól ismerem a módszereket, és azt is tudom, mi az, ami nálam nem működik. Például nem kedvelem a szigorú kereteket, az viszont beválik, hogy kitűzök minden napra egy, kettő, maximum három egyszerű célt. Úgyhogy most, ha csak annyi a napi célom, hogy a téli pulcsikat kiválogahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, aztán elmegyek fél órára sétálni, és sikerül, már boldog vagyok. Erdős részen lakunk, tehát nem is nagyon találkozom emberekkel. Kapok egy futópadot – ezt is a közösségi oldalon ajánlotta föl nekem valaki –, és már szabad jógáznom is.

Sok örömöt szerez a festés. A párom a műtét előtt elvitt egy wellness hétvégére, ahol adtak festőeszközöket is a szobához. A sógornőm pedig most vászonnal és festőeszközökkel lepett meg, amelyekkel tudok akvarelleket készíteni, azt is postán küldette el nekem. Teljesen kikapcsol, és annyira nem is megy rosszul.

Rengeteg könyvem van, amikor tízesével vettem őket, sokszor gondoltam arra, mikor fogom én ezeket elolvasni. Hát most eljött a könyvek ideje! Egy indiai nőről olvasok éppen, akinek nyirokdaganata volt, és a klinikai halálból jött vissza. Erőt ad az érzés, hogy vannak csodák.Meghaltam hogy élhessek, ez a címe. Olvasok még coaching könyveket is, és mindenféle kortárs szépirodalmat.

Énidő

A saját életemben is egyfajta újjászületést élek meg. Régen fél 5-kor keltem, mentem edzeni, 8-ra dolgozni, fél 5-ig, utána természetgyógyászhoz, pszichológushoz, moziba vagy barátokkal találkozni, sokszor este 8-9 körül értem haza. Élveztem ezt az életet, de hiányzott a csendes énidő és a szabadság. Most, hogy kikerültem a mókuskerékből, és négy hónap múlva lejár a táppénzem, elkezdtem azon agyalni, hogyan fogom visszaintegrálni magam a társadalomba. Úgy hozta az élet, hogy ezen az úton most rajtam kívül sokan fognak botladozni. A kerék nem hirtelen indul újra másoknak sem.

Nagy szerencsém van, hogy olyan cégnél dolgozom, ahol visszavárnak, és valószínűleg nem fog csődbe menni. Kitanultam ugyan a coach-szakmát, és dolgozom egy terven, hogy hogyan tudom azt is elkezdeni pár hónapon belül. Megvan bennem az ősbizalom, hogy a dolgok valamiért úgy alakulnak majd, ahogyan az jó lesz.

A közösségi életet arra is használom, hogy bekapcsolódom internetes meditációkba. Korábban sosem volt még részem olyan élményben, amikor a világ számos pontján mindenki ugyanabban az időpontban meditál. A közösségi oldalakon lehet ilyenekhez csatlakozni. Az internet most különösen fontos lett, hiába virtuális tér, azért a gondolatok, érzések energiája jelen van és átjön. Azt hiszem, sokan először kényszerültek mostanában arra, hogy szembenézzenek önmagukkal: milyen egyedül, vagy a családdal lenni. Sokan meg is ijedtek tőle, és kiutakat keresnek. Amikor átmegyek autóval a városon, látok kis öregeket állni a kapuban, vagy az ablakban, és belefacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hogy talán nem mernek kimenni, és a napi programjuk az, hogy nézik a járókelőket. Nem véletlen, hogy a boltok alkoholos részlege is teljesen ki van fosztva, sokaknak mankók kellenek, hogy elviseljék a szorongást.

Engem azért került el a komolyabb pánik, mert már korábban hozzászoktam a gondolathoz, bármilyen durva gondolat is 35 évesen, de bármi megtörténhet velem. Nem állíhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, hogy úgy élek, mintha készen lennék akár holnap is meghalni, de közben mégis. Már nem követem olyan intenzíven a híreket, mint a járvány elején. Ebben a páromnak is része volt, aki arra biztatott, ne foglalkozzam örökké azzal, mi zajlik, mert akkor folyton ott fog motoszkálni a fejemben a rémület. Éljek és ne féljek! Úgyhogy most már ezt teszem.

Mihalicz Csilla