22_03_29_erdmost_nincskep

90 éves Darabont Tamás!

22_03_29_erdmost_nincskep

90 éves Darabont Tamás!

Erdélyi székely családból született Budapesten. Egész életét a művészetnek szentelte. Számos kiállítás gazdagította életútját, művei nem csak hazai köz- és magángyűjteményekben, hanem a világ több országában is megtalálhatóak. Darabont Tamás festőművész 90 éves!

Érdfm 101.3 – Hallgasd bárhol! Bármikor!

HIRDETÉS

Az Érdi Újság eheti száma ezzel a cikkel köszöntötte a művészt!

Születésnapi látogatás az érdi művészeti élet doyenjénél

 Búcsú című képét állította ki az idei Téli Tárlaton – a tavalyi Hattyúdal után – az érdi művészeti élet doyenje, a kilencvenedik életévét a napokban betöltött Darabont Tamás festőművész. A címek utalnak ugyan az évek múlására, de e kerek évforduló okán a műteremlátogatásunk és beszélgetésünk egy gazdag életút minden búcsúzási szándék nélküli felidézése és értékelése volt, s természetesen alkalom a tisztelgő köszöntésre. 

Tapasztalat, hogy a tehetség korai jegyeit enyhébb esetben furcsaságnak, olykor egyenesen devianciának fogják fel, ahogy a kisiskolás Darabont Tamás tanítónője sem volt képes felfogni, hogy egy gyerek miért a Plutó kutyát pórázon vezető Miki egeret rajzolja sormintaként a füzetébe Walt Disny után szabadon, sőt még azzal is meggyanúsította – ez az igazságtalanság máig bántja –, hogy szülői segítséget vett igénybe. Pedig Darabont apuka biztosan nem foglalkozott rajzfilmfigurákkal, egy hentesüzlet vezetésével teremtett tisztes életkörülményeket családjának, s a fiát is inkább valami biztos, polgári foglalkozás felé terelgette volna. Nem véletlen, hogy amikor a 14 éves gyerek rajziskolába iratkozott – Gallé Tibor, az 1920-as, 30-as évek sikeres és elismert festője tartotta a kurzusokat –, s néhány hónap után elkészült az első akttanulmányával, bizony, nem merte hazavinni a képet, ahogy barátja sem, inkább kiszögezték a rajzokat egy kapura megfosztva az utókort e korai zsengéktől.

Miki egér ide, Plútó kutya oda – na meg a legkülönfélébb ábrákkal telerajzolt tankönyvek –, még maga az ifjú alkotó sem tervezett művészi karriert, inkább az állatorvosi főiskola felé kacsintgatott, egészen addig, amíg rá nem jött, hogy a vér látványától akár elájulni is képes. Mindent összevetve nincs mit csodálkozni azon, hogy a kérdésre, mi érdekelte leginkább ifjúi éveiben, Darabont Tamás még ma is azt válaszolja: a lányok és a borok – márpedig ilyesmiben nem téved az emlékezet.

A valóság azért az volt, hogy az érettségi és az akkoriban hírhedten kemény katonaság – ahol azért apró kiváltságokat alighanem élvezhetett, hiszen akkor már jól forgatta a dobverőket és a vízilabdában is jeleskedett – után volt sofőr és geodéta is, majd reklámgrafikusként közelített a képzőművészethez. Nagy áruházaknak, például a Luxus, az Úttörő Áruház, készített kirakatokat, amelyekkel versenyeket is nyert. S amikor a Bolgár Kultúra Házban lett kiállításszervező, már művészekkel is – Csohány Kálmán, Reich Károly, Balogh Ervin festők, Kiss Sándor szobrász – megismerkedhetett, sőt baráti körré szerveződtek.

Innen számítható nagyjából a festői karrier indulása, ekkor már készültek sorra a képek, s a munkahelye révén eljutott Bulgáriába, ahol egy művésztelep munkájában is részt vehetett. És következtek persze az itthoni alkotótelepek, mint Hódmezővásárhely, Mártély, és akadtak további mesterek, Gráber Margit és Tamás Ervin festőművészek, meg persze biztató barátok, mint Kiss Sándor szobrász.

A képzőművészek megélhetése akkoriban a Képcsarnok Vállalaton múlott, az összes ismert galéria ennek égisze alatt működött. Ha a pénteki képbeadásokon valakinek a munkáját elfogadták, s utána meg is vették ezeket, annak nem voltak megélhetési gondjai.

– Néhány hónap után már rendszeresen fogadtak el tőlem képeket, s a közönség kedvelte a munkáimat mert jól fogytak a műveim. Az akkoriban létező három T kategorizálás szerint (támogatott, tűrt, tiltott) én a középsőbe tartoztam, mert volt akkoriban egy szürrealisztikus korszakom, amire azoknak az éveknek a kultúrpolitikája nem igazán volt vevő. Át is tértem egyfajta sajátos tájábrázolásra kialakítva saját stílusomat és munkamódszeremet. Én ugyanis a művésztelepeken nem festettem – vázlatot, fotót sem készítettem – csak figyeltem, utazásaim során is csak föltöltődtem a látvánnyal. A képek itthon készültek: az emlék bennem élt, a kép a fejemben formálódott, alakult, a konkrét élmény keveredett az érzelmeimmel, gondolataimmal.

Darabont Tamás művészetének értő elemzője, Szeghalmi Elemér irodalomtörténész ezt írja tájképfestészetéről: „Az 1970-es évek végétől egyre világosabbá válik, hogy belül hordott patriotizmusa és izzó tájszeretete a magyar vidék szélesebb körű megörökítésére inspirálja. A magyar vízpart, a nádasok és vizek egyedi világa hatalmas szintézissé növekszik képzeletében, s ebből a fölismerésből fakad számos egykorú kiállításának sok-sok pazar darabja is”. Aztán olvashatunk tőle ilyen megállapításokat is: „Darabont Tamás nem egyhúrú művész. Állandó művészi nyugtalansága és újat keresése joggal készteti arra, hogy új mezsgyéket vágjon a megszokott és kiegyengetett utak helyett: az 1990-es évek kezdetén a zene jelenléte és inspirációja bukkan föl, … de elmélyült szakrális érzékenysége is, fogékonysága is, szívbe markoló keresztényi élményt kelt életre”.

Mindezt érdeklődő és nyitott befogadóként úgy fogalmazhatjuk meg, hogy Darabont Tamás képeivel együtt lehet élni, jó szívvel fölakaszthatók a nappali falára, amire maga is büszke – ahogy arra is, hogy a Képcsarnok Vállalat fölszámolásakor egyetlen képe sem volt a raktárban vagy, arra, hogy kiállításainak anyaga olykor „lábon kelt el” –, noha tudja, hogy a szakma egyes képviselői „magas” művészi minőséggel ellentétesnek ítélik mindezt.

Egy születésnapi beszélgetésen, kiváltképp, ha a kilencvenedikről van szó, természetesen megkerülhetetlenek olyan témák, mint az ötven boldog házasságban töltött év Bukovszky Évával, akinek halála máig földolgozhatatlan vagy a boldogság, hogy legutóbb együtt állíthatott ki szobrászművész unokájával – lánya pedig sikeres keramikus –, és persze az olyan események, mint az 1996-os Érdre költözés, s a beilleszkedés a helyi művészeti közösségbe.

 

M. Nagy Péter

 

További cikkeink

További cikkeink

Facebook

Facebook
Twitter
LinkedIn
Pinterest
Reddit
Telegram
WhatsApp
Email