22_03_29_erdmost_nincskep

Homokszemek egy helytörténész emlékeiből

22_03_29_erdmost_nincskep

Homokszemek egy helytörténész emlékeiből

Bár történelem-orosz szakos pedagógusnak készült, jó emberismerő tanárai előre megjósolták, hogy nem az iskolai tanításban, hanem a kutatómunkában leli majd örömét. Igazuk lett. Interjú Kovács Sándor könyvtáros-helytörténésszel.

Érdfm 101.3 – Hallgasd bárhol! Bármikor!

HIRDETÉS

Alig pár évnyi oktatást követően végül rátalált valódi hivatására. Munkatársként tevékeny résztvevője volt a Magyar Földrajzi Múzeum alapításának, amelynek könyvtárát vezette és fejlesztette, tárlatvezetéseket tartott, helytörténeti kutatómunkát végzett és szakmai jellegű publikációkat írt. Kovács Sándor könyvtáros-helytörténésszel beszélgettünk.

-Hol töltötte a gyermekkorát?

-Tízéves koromig anyai nagyszüleimnél Velencén éltem, majd a felső tagozatot már édesanyáméknál és adoptáló apámnál Várpalotán jártam ki. Hányatott gyermekkorom ellenére anyám igyekezett a legjobb iskolákba járatni, hogy legyen egy diplomás is a családban. Anyai ágon ők postatisztviselők voltak. A sikeres felsőfokú felvételit garantálta, hogy orosz tanárnőm javaslatára Pápára mentem gimnáziumba, ahol orosz tagozat is volt. Ennek köszönhettem –- miként utólag megtudtam – hogy felvettek a JATÉ-ra. Ma is hálával gondolok Gergely tanár úrra, gimnáziumi orosz tanáromra. A történelem iránti érdeklődést pedig a máig jó állapotában fennmaradt, a város központjában álló palotai végvár keltette fel bennem. 

-A diploma megszerzése után pár évig Somogyban, egy szakközépiskolában tanított, de hogyan került onnan Érdre?

-Érdig még megálltam egy-két állomáson. Furcsa módon, az egyetemen egy év után már úgy éreztem, hogy zavarnak az orosz nyelven történő előadások, ezért leadtam és felvettem a pedagógia szakot, azon belül pedig az óvodapedagógiára specializálódtam, abban a reményben, hogy főiskolán is taníthatok majd. Bizonyos tanári, szülői megnyilvánulásokból sejtettem, de magam is egyre inkább azt éreztem, hogy gyerekekkel nem nagyon tudok majd bánni. Gimnáziumi történelem tanárom, Rozsnyai Géza meg is jósolta: „Sándorból nem lesz tanárember, hanem valami tudósféle”. Egy egyetemi tanárom, a török koros Szántó Imre pedig azt mondta, hogy szerinte sok örömöm lesz a helytörténetben. Ez a jóslat nemsokára be is igazolódott.

-A sors mégis úgy hozta, hogy a katedrán kezdte a pályafutását.

-Az természetes volt, hogy aki az egyetemen különösebben nem tűnt ki vagy nem tudott jól helyezkedni, tanár lett. Nekem nagy szerencsém volt, hogy társadalmi ösztöndíjjal a hátam mögött, éppen egy óvónői szakközépiskola hirdetésére tudtam sikerrel a jelentkezni. Három évig oktattam a Somogy megyei Csurgón. Noha szerettem tanítani, túlzott feszültséget éreztem ebben az iskolatípusban is, ezért egyre inkább a könyvtárosi pálya felé fordult a figyelmem, amelyhez a szükséges tanfolyamot az ottani, pszichológia szakos igazgatóm javasolta és végeztette el velem, de végül mást vett fel az iskolai könyvtárba. Nekem viszont ekkor már az volt a vágyam, hogy egy patinás iskola könyvtárosaként iskolatörténettel foglalkozhassak, így ilyen lehetőséget kerestem a rokonaimhoz közelebb, a főváros környékén. Végül az érdi városi könyvtárban kaptam állást, ahol helytörténeti kutatásra is lehetőségem nyílt volna, de a beosztásom szerint gyermekkönyvtárosként kellett dolgoznom, ami még mindig nem volt az esetem. Két évig a kollégiumi nevelősködést és az általános iskolai napközit is kipróbáltam, de rá kellett jönnöm, hogy ezek csak zsákutcák voltak számomra, mígnem a sors, vagy a Jóisten megadta a nekem való pályát, az akkor szerveződő Földrajzi Gyűjteményben.

-Dr. Kubassek János múzeumigazgató úgy emlékezett erre, hogy első találkozásukkor ön egy magánszorgalomból összegyűjtött, Érd jeles személyiségeit bemutató, helytörténeti kézirattal hívta fel magára a figyelmét. Amint elolvasta, állást kínált önnek az akkor még alakuló intézményben. Félállású státusz volt csupán, mégis elvállalta. Miért?

-Valójában egy jóakaróm, Miskolczi Katalin, a HNF városi titkára, akivel egy munkakapcsolatba kerültem, amikor nyugdíjasoknak autóbuszos túrákat szerveztem, hozott össze Kubassek Jánossal. Kétségtelen, hogy akkor már volt mit letennem az asztalra, ami az alkalmasságomat és hajlandóságomat bizonyíthatta. A Dékány István téeszelnök által meghirdetett pályázatra készített kis életrajzi lexikont és a Honismeretbe írt, Sárkány Ambrus életrajzomat is magammal vittem. Kubassek igazgató úr akkor ígéretet tett – s ezt később be is tartotta –, hogy bár eleinte mindenes kell legyek, de később az előrejutásra és a szabad kutatásra is lehetőségem lesz. Aztán ahogy több státuszt kapott a múzeum, valóban leadhattam a rám nehezedő adminisztrátori, gyűjteménykezelői, népművelői, múzeumpedagógusi, vezető helyettesi feladatokat. Ebben bízva örömmel elfogadtam az állást.

-Ami 35 évig tartott, s eközben végig hűen szolgálta a Magyar Földrajzi Múzeum érdekeit. Részt vett a gyűjtemény gyarapításában, kutatott, feltárt, megszerzett. Utóbbit árverések útján is. Akadt-e olyan értékes gyűjtemény, kiállítási anyag, amelynek a megszerzése emlékezetes maradt az ön számára?

-A földrajzi tudománytörténeti kutatásokat, gyűjtéseket inkább Kubassek János végezte, az én feladahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg főként a könyvtár gyarapítása és a helytörténeti gyűjtés volt. Egyik ilyen vállalásomként említhetem a KALOT anyagok beszerzését a helytörténeti kiállításhoz, amelyben Serdült Csilla néprajzos egyetemi hallgató volt a segítségemre. Elmentünk Gödöllőre a népfőiskola második igazgatója, Farkas György fiához. Az érdi gimnáziumból sikerült megkapni többek között, azt a ritka csepegtető követ, amely valaha a megszüntetett Jovicza-féle helytörténeti kiállításon volt látható. Számos érdekes régi képeslapot, fényképet, térképet is sikerült összegyűjtenem. Emlékezetes marad, hogy egyszer panaszkodtam, hogy pénz hiányában pár értékes érdi képeslapot nem tudok megvenni gyűjtő ismerősömtől és ezt hallván a jelenlévő Miklósi Csabáék – Éva maga is helytörténeti könyvtáros – a zsebükbe nyúltak és kifizették a húsz ezer forintot, így a múzeumé lehetett az anyag. Ugyanilyen önzetlenségről tett tanúbizonyságot az a Sztrilich György, aki Budapestről súlyos betegen is kijárt hozzánk és a National Geographic Magazin hiányzó évfolyamait – ráadásul bekötve – idejuttatta könyvtárunknak. 

-Úgy tudom, ennél veszélyesebb vállalkozásnak bizonyult a Tulogdi-hagyaték megmentése. A legnehezebb pártállami időkben 1986-ban a kis Skodájával indultak el Kolozsvárra úgy, hogy semmilyen hivatalos, minisztériumi támogatás nem volt a birtokukban. Miként sikerült leküzdeni a félelmét, hiszen akár le is tartózhatták volna a román hatóságok? 

-A veszély nem riasztott el minket, mert tudtuk, hogy jó ügyet szolgálunk, nélkülünk elpusztulnának az értékes erdélyi hagyatékok, amelyeknek nálunk van a helye. Talán őseim erdélyi származása is lelkesített, hiszen nagyanyám tölgyesi volt, édesanyám pedig a Kolozsvár melletti Hidegszamoson született. Ők a második világháború végén jöttek át Magyarországra. Küldetésünk során a legforróbb pillanat az volt, amikor éjfél felé Nagyvárad belterületén gyorshajtásért lekapcsoltak minket és a büntetést csak lengyel autósok segítségével tudtuk kifizetni. Ők ugyanis megvásárolták a nálunk lévő magyar italokat. Hogy el ne aludjak az éjszakai vezetés közben, Kubassek János végig szóval tartott. A határellenőrzésnél is szerencsénk volt, mert a váltásra értünk oda és kevésbé volt már kedvük a határőröknek a vizsgálathoz.

-A múzeumkert szoborparkjának kialakításában önnek és legendás Skodájának is jelentős része volt. Ez a sokat megélt, harcedzett jármű milyen utakról mesélne még, ha tudna? 

-Kétségtelenül érdemes megemlíteni, hogy ezzel a Skodával hoztuk el a sóskúti kőbányából a szoboralapzatul szolgáló kőtömböket is, én meg izgultam, nehogy kiszakadjon a kocsi alja! Vagy a későbbi kollégánk, Vernyik Pali és társai által, a piac melletti szemét közt talált, 1790-es sírkő is ennek a Skodának köszönhetően került múzeumunkba. Jártunk vele, a kezdeményezésemre, az ajkai Csinger-völgy temetőjében nyugvó Molnár Gábor vadászíró sírjánál is, amit Veszprém megyei illetőségem motivált. Ahogyan Cholnoky Jenő vízfestményei nyomában tett Balaton-felvidéki autótúráimra, az ottani Árpád-kori templomromokhoz, a tihanyi barátcellákhoz is ezzel a harcedzett járművel sikerült eljutnom.

-Noha búcsút intett a tanításnak, múzeumpedagógusként rengeteg gyermekkel találkozhatott, akiknek immár kötetlenebb formában adhatta át ismereteit. Soha nem hiányzott önnek az „igazi” katedra? 

-Az iskola nem hiányzott, mert számomra a helytörténeti vetélkedők és a tárlatvezetések során az óvodásoktól az egyetemistákig találkozhattam gyermekekkel és fiatalokkal. Örömmel voltam a társaságukban, mint ahogyan kellemes és hálás feladat volt számomra a nyugdíjasok kalauzolása is, mert ilyenkor egyrészt én is új szempontokkal gazdagodtam, másrészt közvetlen érzelmi visszajelzést kaptam a részükről, előfordult, hogy még meg is tapsoltak.

-Mekkora könyvtárat gondozott és vajon miként sikerült a sok-sok adatot, ismeretet kívülről megtanulni?

-Közel 14 ezres könyvtárat sikerült létrehozni, főleg egyetemi tanárok, kutatók hagyatékából, múzeumi cserekapcsolatokból, árveréseken – akár szombati napokon – való részvételek és vásárlások révén. Több ritka, értékes 19. századi kiadványt árverésen sikerült megvásárolni, például Vámbéry Ármin könyveit. Nekem napi szinten kellett az igazgató urat kiszolgálni, ismernem kellett a könyvállományt, milyen könyveink vannak és mit tartalmaznak. Ezt segítette a számítógépes, vagy papíralapú katalógus, de idővel az ember fejében is már rengeteg adat berögzült.

-A napi feladatai mellett cikkeket, tanulmányokat írt, és egy igen értékes monográfia, az Érdi helytörténeti kaleidoszkóp is az ön nevéhez fűződik.

-Az igazi nagy kutatási önálló mű az Érd iskolatörténete, amely révén – ha nem is egy iskoláról, hanem többről készült – egy fiatalkori vágyam teljesült. Mégis büszkébb vagyok a cikkeimre, mert azok szélesebb körhöz jutottak el, akárcsak az első érdi idegenforgalmi kiadványok, vagy a rövid várostörténetet ismertető prospektusok. Kedvencem még a Vasné Tóth Kornélia könyvtárossal közösen írt Érdi időutazás című várostörténeti munkafüzet. A múzeumalapító Balázs Dénes kérésére több szócikket írtam a Magyar utazók lexikonába is. Az Érdi kaleidoszkóp sajnos csak kis példányszámban jelent meg, így a városi könyvtárba, iskolákba került, és legfeljebb a legérdeklődőbb lokálpatrióták szereztek be egy-egy példányt belőle. Így is örülhettünk, hogy igazgatónk jó kapcsolatának köszönhetően, a veszprémi egyetem kinyomtatta számunkra.

-Miért tartotta, tartja fontosnak a helytörténeti kutatómunkát, miért írt annyit önszorgalomból, kötelezettség nélkül?

-Egyrészt a végzettségem okán. Történész vagyok és bár alkati okokból elhagytam a pedagógusi pályát, önmagam kiteljesítését szakmámban, elsősorban a helyi történelem kutatásában, népszerűsítésében szükségesnek érzem. A pénz, hatalom, hírnév talmi értékeinek hajszolása helyett sokkal inkább az alkotás nemes vágya és tudásom átadásának öröme hajtott. Ez vált életem egyik fő értelmévé, mondhatnám sorsommá. Másrészt morális késztetést éreztem arra, hogy visszaadjak valamennyit a közösségnek, amelyben élek. Orbán Balázzsal és Balázs Dénessel vallom: mindnyájunknak kötelessége legalább egy homokszemet odavetni nemzeti műveltségünk pompás épületéhez. Nekem elsősorban az engem befogadó Érd múltjának történeti irodalmához sikerült „odavetni” ezt a homokszemet. Majd a jövő dönti el, hogy ebből mennyi a hasznos és maradandó érték. A fiatal utódoknak, munkatársaknak azt kívánom, hogy támaszkodjanak elődeik eredményeire és ahol lehet korrigálják és haladják meg azokat olyan lelkesedéssel, ahogy mi tettük.

-Gyűjtőmunkája során miként jutott hozzá adatokhoz, tárgyakhoz, hogyan sikerült megnyerni az emberek bizalmát? 

-Az emberek szívesen adakoznak, ha látják, hogy jó ügyről van szó, közkinccsé válnak egy múzeumban családi hagyatékaik. Levéltárakban, régi újságokban kutatni is izgalmas feladat volt. Például az iskolatörténethez elkészítettem az igazgatók életrajzait vagy igazgatóm kérésére az Országos Széchényi Könyvtárban Teleki Pálról a korabeli sajtócikkeket néztem át.

-Másfél éve nyugdíjas napjait éli. Vajon nem hiányoznak a napi munkafeladatok? Mivel tölti az idejét? 

-Szerencsére kisebb feladatok akadnak még számomra. Nemrég készítettem a város 40 éves jubileumi kiadványa kronológiáját, valamint a 2020. évi falinaptár utazókról szóló szövegeit is én fogalmazhattam. Készülőben van Reguly Antal emlékhelyeinek lefényképezése és ismertetése, amit a következő Földrajzi Múzeumi Tanulmányokban készülök publikálni. De ma már a munka helyett főleg a családra összpontosíthatok, mert ők – lányom és Balázs unokám – jelentik a jövőt és számomra a szeretet a legfőbb boldogság. Mostanában többet vagyok a szabad levegőn, mert a lányomék kertjének gondozását is örömmel elvégzem. A jó példával unokámban is sikerült a munkaszeretetet kialakítani, a maga kis területét ő is rendben tartja, sőt már ő ösztönöz, biztat engem alaposabb munkára. Az olvasásban is igyekszem bepótolni mindazt, amire eddig nem volt időm, emellett a keresztrejtvény fejtéssel próbálom frissen tartani agyamat. Különböző kulturális eseményekre is eljárok és ha jó az idő, kerékpározom, vagy kirándulok. Közben időt szánok arra is, hogy az internetes közösségi oldalon népszerűsítsem a múzeumot, a legendás világjáró utazókat, vagy Érd értékeit. 
 

További cikkeink

További cikkeink

Facebook

Facebook
Twitter
LinkedIn
Pinterest
Reddit
Telegram
WhatsApp
Email