Idén töltötte be a 80. életévét, ám még mindig tanít az egyetemen. Életútjáról, pályájáról és a csokornyakkendőkről beszélgettünk érdligeti otthonában.

– Az érdiek többsége valahonnan jött, az ön gyökerei hová nyúlnak?

– Békés városából való vagyok, pontosabban onnan 11 kilométerre egy tanyán születtem, ahol a család 15 holdon gazdálkodott. Apám nem volt a szó klasszikus értelmében parasztember, hallgatott például a barátai tanácsára, hogy miért nem csinál inkább egy faiskolát a hagyományos gazdálkodás helyett.El is végezte másfél év alatt a kertészeti főiskola gyümölcstermesztési stúdiumát, a faiskolát is megcsinálta, ami még a háború után is működött egy darabig.Míg aztán egy napon azt harsogta az utcán az akkoriban vasembernek nevezett hangosbeszélő, hogy „Erdei László, az a piszkos kulák…” Akkor már mindenki tudta, hogy mit jelentenek ezek a megbélyegzések. Apámnak több sem kellett, összepakolt, fogta a feleségét, és három nap múlva otthagyta a falut, meg sem álltak Érdig. Én néhány hónapig még maradtam a nővéremnél, aki már férjnél volt, hogy azt a tanévet még ott fejezzem be. Ez 1952-ben történt.

– Miért éppen Érd?

– Voltak itt rokonok, akik segítettek lakást keresni, egy barátja pedig, aki állomásfőnök volt, adott egy fél vagont, amiben elhozhatták a szükséges holmikat, a földet pedig apám levélben fölajánlotta az államnak. Nem sok mindenre volt szükség, mert a szoba-konyhás lakás, egy nyaralóhoz ragasztott toldalék, mindössze 16 négyzetméteres volt. Ha mindhárman bementünk a szobába, az asztalt föl kellett tenni az ágyra.

– Hol volt ez a ház?

– Itt volt Érdligeten, a Röppentyű utcában, ma Csanád utca. Nem volt könnyű az újrakezdés, apám nem lévén szakmája eleinte napszámos munkát vállalt, anyám varrónőnek állt egy szövetkezetbe.Egyszer csak híre jött, hogy a Rózsa utca 1. szám alatt van egy ház, amit ki lehet igényelni. Ebben– pontosan szemben a mostanival – laktunk 1959-ig. Akkor vette apám ezt a telket.Akkoriban, 1957-ben visszaadogattak földeket, apám nyomban eladta az övét, s az árából vette ezt az ingatlant, amire OTP-kölcsönből építette föl ezt a házat. Azóta is itt élek, ha úgy tetszik a szülői házban, eleinte talán kényelemből – hiszen itthon gondomat viselték –, meg azért is, mert Budapesten akkoriban nem volt könnyű lakáshoz jutni. Később pedig fordult a helyzet, és már a szüleim szorultak az én támogatásomra így aztán maradtam.

– Ne szaladjunk ennyire előre, miután befejezte a hatodik osztályt, jött a szülei után Érdre. Melyik iskolába járt?

– A vincelléri – ma Kőrösi – iskolába. Naponta negyven percet gyalogoltam oda és vissza.A település többi részén ritkán jártunk, voltam persze néha Ófaluban, vagy olykor felmentünk Érd felsőig, de jobbára itt éltük az életünket. Aztán meg a budafoki gimnáziumba jelentkeztem, az volt a legközelebb, itt akkor még nem volt középiskola.Nem voltam lelkes tanuló, jobbára csak közepes, de apám folyton rágta a fülemet, hogy tovább kell tanulnom, pedig én mindenféle kétkezi mesterséget képzeltem magamnak vagy valamilyen mérnöki pályát, de az a matematikai jegyeim miatt szóba sem jöhetett. Még az is fölvetődött bennem, egészen komolyan, hogy hivatásos katona leszek, ebbe apám is belement volna, ha valami főiskolai vagy egyetemi végzettséggel párosult volna.

– Mi tántorította el, hogy fegyvert fogjon?

– 1956. Utolsó éves gimnazista voltam már, bejártunk Pestre, érdekelt minket, mi történik. Akkor tudatosult bennem, hogy katonaként bármimkor fölhasználhatnának olyasmire is, amit én nem szeretnék, ezért mondtam le a tiszti pályáról, és fogadtam meg végül apám tanácsát, s jelentkeztem a jogi egyetemre. Túl komolyan ezt sem vettem, nem szakadtam bele a felkészülésbe, de az érettségim végül, mivel matekból kaptam egy kegyelemhármast, jeles rendű lett. És sokat olvastam, már kisiskolás koromtól – erre a gimnáziumi magyartanárom is remek módszerekkel ösztönzött, föl tudta kelteni az érdeklődésemet –, faltam mindent, s nagyon fogott agyam, olyan volt, mint a légypapír.

– Ezek szerint simán fölvették?

– Igen, s ha már ott voltam, úgy gondoltam, érdemes tanulni. Az első év nehézségei és viszonylag rossz jegyei után belejöttem. Másodévben szerepelt a tantárgyak között a büntetőjog is, ami az eleitől fogva érdekelt, de ez akkor még nem jelentett végleges elköteleződést, mert elcsábított a tsz-jog.

– Az annyival izgalmasabb vagy vonzóbb volt?

– Nem, de apámnak akadt kalandja egy termelőszövetkezettel, ahová akkor került, amikor előző munkahelye megszűnt. Hamar rájöttek, hogy értelmes, írástudó ember, gyorsan elnököt csináltak belőle. Ez keltette fel az én érdeklődésemet a tsz-jog iránt.Őt hamar leváltották, mert nem volt hajlandó asszisztálni a főkönyvelő és az agronómus stiklijeihez, én viszont kis híján a termelőszövetkezeti tanszékre kerültem, de végül nem volt türelmük kivárni, amíg lediplomázom. Ekkor kezdtem el érdeklődni a kriminalisztika iránt, aminek az lett a vége, hogy a végzés után, 1962-ben az Országos Kriminalisztikai Intézet lett az első munkahelyem. Jó iskola volt az a nyolc év, amit ott töltöttem, hiszen gyakorlatokra jártam a rendőrségre, az ügyészségre, ahol a nyomozási, illetve a nyomozásfelügyeleti osztályokon elleshettem a precíz jogászi munkát. Ezekben az években tanultam meg angolul, ami lehetővé tette, hogy később tolmácsolással egészítsem ki nem túl magas egyetemi oktatói fizetésemet.

– Hogyan került az egyetemre oktatónak?

– Király Tibor – aki tanárként a hallgatók réme volt, mert hihetetlenül szigorúan vizsgáztatott –, az ELTE rektorhelyettese és tanszékvezetője volt, utóbbi minőségében ajánlott nekem 1970-ben adjunktusi állást a büntető-eljárásjogi tanszéken. Ekkor kezdtem el foglalkozni az összehasonlító büntetőeljárási joggal, majd – 1985-ben – megírtam a disszertációmat az igazságügyi szakértők munkájáról, közben egy évet Amerikában töltöttem ösztöndíjjal. Viszonylag hamar tanszékvezető lettem fiatal docensként, mert az elődöm korán meghalt, kis megszakítással 1998-ig töltöttem be ezt a tisztséget.

– Közéleti szereplése az Országos Választási Bizottságnál kezdődött.

– Egy ciklust csináltam végig – 1994-től –, helyettes elnök is lettem. Megválasztottak másodszor is, de ugyanakkor jelöltek alkotmánybírónak is. Szerettem ezt a munkát és sokat tanultam, hiszen én büntetőjogász voltam, a választási jogot csak általános szinten ismertem, de ott azért ennél kicsivel több kellett. Nagyon izgalmas volt, ahogy a tárgyalások folytak a pártok között, volt például az MSZP-nek és az SZDSZ-nek egy-egy nagyon fölkészült delegáltja, akik nagyon józanul és okosan tudtak érvelni, de abban a pillanatban, ha megjelent egy újságíró az ülésen vadul kampányolni kezdtek, de úgy, hogy abba belekötni nem lehetett. Megtapasztaltam, hogyan próbálják sokan egyszerre betartani és kijátszani a szabályokat, megtanultam felismerni az ilyesmit. Megtanultam, hogyan lehet hagyni, hogy mindenki elmondhassa a magáét és utána ebből kiszűrni, hogy mi is volt a többségi álláspont.Megtanultam, hogyan mondjak ellent valakinek a legkeményebben, de soha meg ne sértsem. Mindennek aztán az Alkotmánybíróságon vettem igazán hasznát.

– Igaz, hogy a televízióból tudta meg, hogy alkotmánybírónak jelölték?

– Valóban így történt, de nem ez volt az egyetlen furcsaság a megválasztásommal kapcsolatban. A szocialista kormány mandátumának lejárta előtt – 1998-at írunk – fel akarta tölteni az Alkotmánybíróság létszámát, de nehezen egyeztek meg a jelöltekben az ellenzéknél, kezdett a körmükre égni dolog. Végül az a szokatlan helyzet állt elő, hogy a szocialista házelnök dobta be nevemet az ellenzéknél, anélkül, hogy előtte engem bárki megkérdezett volna.

– Alkotmánybírónak lenni – kívülről nézve – rangot, tekintélyt jelent. Valóban így van? Lehet szeretni ezt a munkát?

– A jogászi pályán többféle módon juthat az ember a csúcsra. Bíróként haladva előre lehet valakiből mondjuk a legfelsőbb bíróság elnöke. Ha valaki a tudománynak szenteli az éltét, elérhet esetleg egy akadémiai tagságot. Hasonló nagy eredménynek gondolom, ha embert alkotmánybíróvá választják. Magam is így éltem meg, attól a perctől, hogy a testületbe kerültem, ez volt számomra az elsődleges, a legfontosabb, noha a tanítást nem hagytam abba, azt lehetővé tették a jogszabályok, de például tanszékvezető már nem lehettem, az összeférhetetlenségnek számított. Igen, szerettem ezt a munkát, kiváló munkatársaim voltak, remekül tudtunk együtt dolgozni.

– Milyen ügyekre emlékszik legszívesebben?

– Sok ilyen volt. Csak ízelítőként néhány: a szervezett bűnözés elleni törvénycsomag, a lőfegyver-határozat vagy a kábítószerrel kapcsolatos döntés előkészítése.

–Ez utóbbi nagy visszhangot váltott ki a közvéleményben is…

– Valóban vihart kavart. Kikerült ugyanis a törvényből a több helyen szereplő „hatósági engedély nélkül” kitétel, mert nem értelmezhető, illetve az, „aki csekély mennyiségű kábítószert együttesen történő kábítószer-fogyasztás alkalmával kínál vagy átad” fordulat. Sokan úgy értelmezték, hogy az alkotmánybírák ezzel szigorították a drogszabályozást. Pedig nem erről volt szó. Megvizsgáltuk a büntető törvénykönyvben szereplő tilalmakat, különféle magatartásokat, amelyeket kábítószerrel visszaélés címén szoktunk összefoglalni, ennek alapján megállapítottuk, hogy a büntető törvénykönyv egyes szabályai ütköznek az alkotmánnyal, a nemzetközi szerződésekkel. Két rendelkezést a testület azonnali hatállyal semmisített meg, a többi esetében pedig időt adott a jogalkotónak, hogy a szabályozást hozza összhangba az alaptörvénnyel, és felhívta a figyelmet: nemzetközi szerződésbe ütköző mulasztásban van, mert bizonyos szabályokat nem alkotott meg.

– Nem zavarta, hogy a pártok, az elemzők olykor politikai véleményt véltek kiolvasni a határozataikból?

– Előfordult valóban, hogy az indítványozók politikai kérdést tettek fel, amiből az Alkotmánybíróság a közjogi, alkotmányjogi kérdést válaszolta meg. A politika visszafordította az alkotmányjogi döntést a saját elképzeléseinek megfelelően. Ezzel a gyakorlattal nem tudtam mit kezdeni – ahogy ezt mindig hangoztattam is, ha erre rákérdeztek.

– Megbízásának lejárta után visszatért az egyetemre?

– Újra, illetve tovább tanítottam, aztán hetvenéves koromban nyugdíjba mentem, ami nem azt jelenti, hogy teljesen feladtam volna az oktatást. Kiscsoportos foglalkozásokat nem vállalok már, az előadásokat sem szeretem annyira, de ha kell, tartok. Többnyire kitalálok egy témát és meghirdetek egy kurzust, amire általában jelentkezik 20-30 hallgató. Ma már megengedhetem magamnak, hogy ennyire válogassak.

Erdei Árpádot az itt-ott fellelhető fotók többségén csokornyakkendőben látni, ami jó esetben meg is van kötve, de gyakran szabadon, kibontva lóg a nyakában. Természetesen ennek is van története.       – Még a 70-es években bedolgoztam a dékáni hivatalnak, amikor egyszer szólt a főnököm, hogy külföldi vendég érkezik, s engem is elvár a találkozóra, de még hozzátette, hogy nyakkendőt muszáj viselnem! E megjegyzés miatt kissé felhúztam az orrom, hiszen tényleg nem szerettem ezt a ruhadarabot, de ha kellett, mindig föltettem. Otthon aztán eszembe jutott, hogy kaptam én ajándékba egy csokornyakkendőt, igaz, egy különösen csúf, mondhatnánk ízléstelen darabot, na addig gyakoroltam, amíg sikerült megkötnöm, s másnap aztán abban mentem a találkozóra. A hatás erőteljes volt, a titkárnő szintek kipukkadt a visszafojtott nevetéstől a dékán csak elképedt arcot vágott. Na, innentől kezdve hordok csokornyakkendőt, már van már vagy 140 darab, tudok alkalomhoz illőt választani. Viszont máig sem szeretem, ha bármi szorítja a nyakamat, ezért aztán ha az ünnepélyes vagy a kötelező percek elmúlnak, azonnal kikötöm a nyakravalót…