22_03_29_erdmost_nincskep

Utazások térképen és tájon

22_03_29_erdmost_nincskep

Utazások térképen és tájon

Szívesen lett volna történelemtudós, a pedagógiai pálya sem állt tőle messze, de végül a könyvtárosi hivatás lett a nyerő. Pár éve, csaknem két évtizedes szolgálat után az érdi Csuka Zoltán Városi Könyvtár igazgatójaként ment nyugdíjba, de azóta sem tétlenkedik. Az Érdi Lengyel–Magyar Kulturális Egyesület elnökeként és a Magyar Könyvtárosok Egyesülete egyik országos vezetőjeként rendezvényeket, konferenciákat, megemlékezéseket és tanulmányutakat szervez, pályázatokat ír, s ha ideje engedi, elmerül egy jó könyvben. Bazsóné Megyes Klárával beszélgettünk.

Érdfm 101.3 – Hallgasd bárhol! Bármikor!

HIRDETÉS

– Hol töltötte a gyermekkorát?

– Zalában, egy kis faluban születtem, 1953-ban, a „téeszesítés” idején. Mivel apám nem volt hajlandó belépni a téeszbe, a Balatonhoz költöztünk, ahol akkoriban nagyon olcsón lehetett ingatlanhoz jutni. A szüleim Balatonmárián vettek meg egy szőlőt, így én kétéves koromtól ott nőttem föl, de mégis megmaradt egy erős kötődésem a zalai vidékhez is, hiszen mindenünk ott maradt, sőt – amíg el nem vette a téesz – a földek is megvoltak, így gyakran visszajártunk. Még ma is van ott egy kis darab földünk a falu szőlőhegyén, bár már nem műveljük. Tehát Balatonmárián gyerekeskedtem, ott jártam még osztatlan tagozatos általános iskolába. Aztán Fonyódon érettségiztem, majd Budapesten folytattam a tanulmányaimat.

– Jól tudom, hogy eredetileg nem könyvtárosnak készült?

– Inkább történész szerettem volna lenni. A történelemtudomány iránti vonzalmat otthonról hoztam. Bár édesapám egyszerű parasztember, de roppant értelmes és olvasott volt. Tájékozott volt a világ eseményeit illetően és sokat foglalkozott politikával és történelemmel. Nekem is sokat mesélt és szívesen forgatta a történelmi tárgyú könyveket, így keltette fel az érdeklődésemet a történelem iránt. Jómagam is sokat olvastam, élvezettel bújtam nemcsak a regényeket, hanem a történelemmel foglalkozó szakkönyveket is. Így az érettségi után magyar– történelem szakra szerettem volna beiratkozni, de abban az évben épp nem indult ez a szakpár, így került a történelem mellé a könyvtár szak. Igaz, akkor még azt gondoltam, hogy ez is olyan, mint a magyar szak, rengeteg olvasással jár és temérdek irodalmi ismeret kell hozzá, de hamar kiderült számomra, hogy a könyvtárszak bizony nem, illetve nem „csak” az irodalomról szól.

– Miben különbözik?

– Egészen más szakma a könyvtárosi, bár ugyanúgy szükséges hozzá az olvasottság, az irodalom ismerete és szeretete, de megvannak a maga fortélyai, a bibliográfia, a katalóguskészítés, tehát komoly szakmai tudást kell hozzá elsajátítani, nem elegendő az olvasottság. Úgy fogalmaznék, hogy nem kifejezetten szépirodalmat kellett hozzá olvasni, ahogyan azt én reméltem. A történelem viszont nagyon érdekelt, így kiegészítette egymást a két szak.

– Hol és mivel kezdte a pályáját?

– Az egyetemi diploma megszerzését követően döntöttük el a férjemmel – akivel az egyetemen ismerkedtünk meg –, hogy telket veszünk Diósdon, mert akkoriban errefelé megfizethető építési telkekhez lehetett jutni. A hasonló származás, a közös élethelyzet és gondolkodás sokat számított a kapcsolatunkban, ő magyar–orosz szakos volt. A nagyobbik fiam már ide született 1978- ban. Kezdetben még bejártam Pestre, a levéltárba dolgozni, és akkoriban még az is megfordult a fejemben, hogy történelemtudománnyal kellene foglalkoznom. Előtte ugyan alig egy évig tanítottam is Jászberényben, utána pár évig a levéltárban dolgoztam, de a szülések után – két fiam van – már nem mentem vissza, így búcsút intettem a tudományos munkának. Pár évig a diósdi iskolában tanítottam történelmet és a könyvtárosi feladatokat is elláttam, majd egy ideig igazgatóhelyettes is voltam az iskolában, mielőtt elhelyezkedtem volna az érdi Csuka Zoltán Városi Könyvtárban, de attól kezdve a könyvtárosi szakma lett a hivatásom.

– A tanítás sem hiányzott?

– Dehogynem, nagyon is! Mert tulajdonképpen tanítani is nagyon szerettem. Amikor nyugdíjba mentem és búcsúztam a kollégáktól, feltették a kérdést: volt-e a pályafutásom során olyan, amit így utólag sajnálok, hogy kimaradt az életemből? Egyből tudtam a választ: a tanítás. Persze, nem bánom, hiszen a saját döntésem volt, hogy a könyvtáros hivatást választottam, de az iskolai oktatás mégis hiányzott. Annak viszont örültem, hogy jó környezetbe kerültem, hiszen az érdi könyvtárban nem voltak számomra ismeretlenek a munkatársak, mert korábban is kapcsolatban voltam velük, sokat segítettek nekem, amíg a diósdi könyvtárat vezettem. 1988- ban igazgatóhelyettesként kezdtem az érdi könyvtárosi pályafutásomat, így a rendszerváltást is ott éltem már meg. 1997-ben pedig megpályáztam az igazgatói állást, és a nyugdíjazásomig vezettem az érdi könyvtárat.

– Közben jelentős változások történtek, amelyek – ahogy mindannyiunk életét – a könyvtári szolgáltatásokat is alaposan megváltoztatták. Ön hogyan élte meg ezt az időszakot?

– Valóban nagy átalakulásokon ment keresztül a könyvtár, az önálló gazdálkodástól kezdődően, a közalkalmazotti törvény és a szolgáltatások változásán át, egészen a technikai fejlesztésekig szinte minden a nyakunkba szakadt. Ezt követte a minőségbiztosítás, a marketing és sok egyéb olyan mozzanat következett, amit addig nem ismertünk és amitől igencsak megváltozott a könyvtárszakma. Rengeteget kellett nekünk is tanulni, változni. Elég, ha csak a digitalizációt említem. Pedig alig pár évvel előtte még vezetékes telefonunk is alig volt, ugyanis a könyvtárnak csak egyetlenegy elérhető vonala létezett! Így, ha valaki a gyermekkönyvtárat kereste, még zuhogó esőben, fagyban-szélben is át kellett valakinek futni a másik épületbe, hogy szóljon a kollégáknak, vegyék már fel a kagylót, mert őket keresik! Készülék ott is volt, de nem csörgött, csak a felnőttkönyvtárban. Ma, az internet és okostelefonok világában mindez viccesen hangzik és örülünk is a fejlődésnek, de az átalakulás időszakában bizony nekünk is sokat kellett változnunk, változtatnunk ahhoz, hogy a szolgáltatásainkkal is alkalmazkodjunk a korszerű technikához, valamint az olvasók, a könyvtár látogatóinak igényeihez.

– Időközben a könyvtár közösségi funkciója is erősödött. A könyvbemutatók, egyéb műsoros rendezvények mellett kisebb-nagyobb közösségeknek is otthont ad az intézmény.

– A könyvtár hagyományosan a kultúra közvetítője és természetesen mindig megvolt az információközvetítő funkciója is, csak korábban ebben a kézikönyvtár, a lexikonok és egyéb szakkönyvek jelentették a forrást, ma meg legtöbbször a számítógép segít. Maradt a hagyományos kölcsönzés mint szolgáltatás és ezekhez társult a közösségi funkció, amihez azonban – valljuk meg őszintén! – az érdi könyvtárban nincsenek meg a megfelelő feltételek. Nagy szükség lenne ugyanis egy külön teremre, ahol kiállításokat, előadásokat, irodalmi esteket, könyvbemutatókat lehetne szervezni. Az olvasóterem erre nem igazán alkalmas, hiszen nem szervezhetőek programok a nyitva tartás rovására. Ezért van az, hogy csak szerdánként tartják a közösségi rendezvényeket, ami sok érdeklődőt távol tart, mert ez az időpont nem mindenkinek alkalmas. Pedig egy-egy könyvbemutató, népszerű vendég vagy érdekes műsor sok látogatót vonz a könyvtárba.

– Jól gondolom, hogy a helytörténeti értékek feltárása is az ön vezetése alatt vált hangsúlyossá a könyvtárban?

– Nyilvánvaló, hogy korábban is folytak kutatások és gyűjtések, de az átalakulás éveiben a könyvtár is nagyobb szerepet kapott a helytörténet feltárásában. Ennek a munkának nagy lendületet adott az intézmény által meghirdetett pályázat, amelyre évről évre egyre többen jelentkeztek. A lelkesedés egy helytörténeti egyesület megalakulását is eredményezte, amely remek munkát végzett az elmúlt évek során, de mivel többnyire idősebbeket vonzott, egyre fogyott a tagság, így pár éve megszűnt a szervezet. Korábban nyugdíjasklubnak is otthont adott az intézményünk, de számukra is szűkösek voltak a lehetőségek, így más helyszín után néztek. Jelenleg az Érdi Lengyel–Magyar Kulturális Egyesület működik a Csuka Zoltán Városi Könyvtárban.

– Amelynek ön is a kezdetektől tagja, jó néhány éve pedig az elnöke. Mi motiválta a szervezet megalakulását?

– Elsősorban a lengyel és magyar nép barátságának erősítése. A célunk a két nép története közös pontjainak bemutatása – beleértve a magyarországi lengyel emlékeket is –, a lengyel kultúra, irodalom, művészetek megismertetése, a lengyel hagyományok megőrzése. Úgy vélem, programjainkkal sikerült megnyernünk az Érden és környékén – többnyire magyar családi kötelékben – élő lengyeleket éppúgy, mint a két nemzet története, kultúrája iránt érdeklődő magyar embereket is. Meggyőződésünk volt, hogy civil szervezetként sokat tehetünk – és teszünk is – a két nép barátságának elmélyítéséért. Mivel a könyvtár akkori igazgatóhelyettese, Sebestyénné Majchrowska Ewa – ma pedig ő az intézmény vezetője – lengyel származású, több lengyel barátja is csatlakozott, én pedig a kezdetektől támogattam, hogy a szervezet technikai hátterét a könyvtár biztosítsa, hiszen arra hívatott, hogy a két nemzet barátságát, kultúráját bemutassa és népszerűsítse. Korábban – amikor még nem volt divat – foglalkoztam a lengyel történelemmel, hiszen 1920-ig határosak is voltunk és a két ország történelme nagyon összefonódik. Két cikluson keresztül Rege Béláné, Wlada vezette az egyesületet, majd rám ruházták az elnöki feladatokat. Egyedül azt sajnálom, hogy nem tudok lengyelül, mert gyakran kapunk meghívást az országos lengyel programokra, konferenciákra, fogadásokra és ilyenkor feszélyez, hogy nem beszélem a nyelvet.

– Nem is próbál lengyelül tanulni?

– Ó, dehogynem! Próbálkozom én folyamatosan, hiszen nekem kell összeállítani és vezetni az egyesület lengyelországi kirándulásainak programjait és igencsak bajban vagyok, amikor ki kell mondani egy-egy lengyel település nevét! Mondtam is már a társaságnak, legközelebb csak oda viszem őket tanulmányútra, amelyik település elnevezését könnyen és hibátlanul ki tudom mondani. Idén például Rrzeszów-ba megyünk, ez Ewa szülőfaluja, Lodz közelében van, mindkettő kiejtése nehezen megy a magyaroknak. Lehetne sorolni még jó néhány, számunkra nehezen kiejthető helynevet! Azt hiszem, nem sok olyan vidék vagy vár létezik Dél-Lengyelországban, amit még nem sikerült körbejárjunk. Néha viccelődnek is az utastársaim, mondván, szerencsénk, hogy Bazsóné lábai már nem annyira fürgék, így nem kell vele végigjárnunk minden lengyel várat! Persze, ez csak a heccelődés kedvéért hangzik el, hiszen épp azért jönnek velem a kirándulásokra, mert érdeklődnek a lengyelországi látványosságok iránt. Igaz, előfordult, hogy az augusztusi 40 fokos hőségben kellett felkapaszkodnunk az egyik várba. Volt, aki közölte: na, ő aztán oda fel nem megy, inkább lent megvár minket. Maradj csak, hagytam rá, csak van ezzel egy kis probléma, hogy nem erre jövünk majd vissza! Így mégis velünk tartott mindenki. Szóval, sok utazásnak voltam kitalálója és úgymond az „idegenvezetője” – lengyel vezetőtársaimmal, Ewával és Wladával együtt is –, hiszen 2004 óta minden évben megszerveztünk egy-egy négynapos utat, bejártuk Lengyelország déli, délkeleti, délnyugati részét, délen gyakorlatilag minden magyar emlékhelyet felkerestünk már.

– De nemcsak Lengyelországban, hanem a Vajdaságban is találtak lengyel gyökereket. Utóbbira hogyan bukkantak rá?

– A vajdasági Zenta városához közel, a Bánátban találtuk meg Tiszaszentmiklóst, ahol ma is sok lengyel él és őrzi ősei hagyományait. A vajdasági irodalomtörténész, Pastyik László könyvtáros fia hívta fel a figyelmem erre a bánáti településre. Mint megtudtuk, a 19. században a Visztula forrásvidékéről jártak át oda a lengyel férfiak dolgozni, egy akkor még működő salétrombányába. Mivel nagyon messze volt az otthonuktól, a munkások kora tavasszal útra keltek és egy-két hónapon át gyalogoltak a bánáti faluig, ahol egészen őszig dolgoztak a bányában, de télre – szintén gyalog – hazatértek a családjukhoz. Aztán egyre többen megelégelték az oda-vissza hosszú gyaloglást, és szépen lassan letelepedtek a faluban, családot alapítottak, de azóta is őrzik a lengyelségüket, beszélik a nyelvet és tartják a szokásokat.

– Hazánkban is felkeresték azokat a helyeket, ahová a német megszállás elől menekülő lengyel lakosságot elhelyezték. Kevesen tudják, hogy Magyarország befogadta és menedékjogot biztosított a lengyel menekülteknek.

– Igen. Gyakorlatilag végigjártuk azokat a helyeket, ahol lengyel menekülttáborokat létesítettek. A 2. világháború kezdetén, 1939-ben Németország és a Szovjetunió megtámadta Lengyelországot, és ekkor Magyarország több mint százezer lengyel menekültet fogadott be, akiket menekülttáborokban és családoknál helyeztek el. Ennek az eseménynek idén lesz a 80. évfordulója, amiről méltóképpen meg fogunk emlékezni. Idén az 1944. évi varsói felkelés 75. évfordulójáról is megemlékezünk, valamint a Rákóczi-emlékév kapcsán fölkeressük Jaroszlávban a Rákóczi – emlékhelyeket . Egyébként a hagyományos lengyel–magyar barátságról nemcsak a jelentős történelmi események tanúskodnak, hanem a kirándulásaink során is lépten-nyomon megtapasztaljuk. Bármerre megyünk, mindenütt szeretettel fogadnak, roppant segítőkészek a lengyelek. Mi pedig a nevezetességek megtekintése mellett természetesen szeretjük megkóstolni az ételeiket is. Persze, nagy kincs számunkra az elnökhelyettesünk, Ewa lengyel nyelvtudása, aki nemcsak a szállást intézi, de a tolmács szerepében is kiválóan helytáll.

– Az Érdi Lengyel–Magyar Kulturális Egyesület idén fennállásának 15. évfordulóját ünnepli. Tizenheten alapították, de ma már kilencven körüli a tagság létszáma. Minek köszönhető ez a népszerűség?

– Úgy gondolom, nemcsak a kirándulások érdekesek, hanem az egyéb programjaink is vonzóak lehetnek az érdiek számára. Talán nemcsak az egyesület tagjai, hanem mások is tartalmasnak, sokszínűnek tartják a tevékenységünket. Fotókiállítások, könyvbemutatók jellemzik a programjainkat, sőt, filmbemutató is volt már a rendezvényeinknek helyszínt adó Csuka Zoltán Városi Könyvtárban, amelyekre természetesen nemcsak a szervezet tagjai, hanem a széles közönség is kíváncsi volt. Rendszeresen megemlékezünk a magyar és a lengyel nemzeti ünnepekről, hagyománya van a karácsonyi ostyatörésnek meg a közös húsvéti ünnepségünknek is. Persze, a tagság változik, az évek során az idősek el-elmaradnak, nem bírják az utazásokat, de szerencsére folyamatosan csatlakoznak is hozzánk új érdeklődők.

– Nyugdíjas éveiben is bőven akad elfoglaltsága, hiszen a könyvtárosok szervezeteiben is igen tevékeny. Pontosan melyik egyesületben tölt be még tisztséget?

– A Magyar Könyvtárosok Egyesülete vezetésében is dolgoztam tavaly őszig. Maga az egyesület több mint kétezer taggal rendelkező országos szervezet, ezen belül a közel kétszáz tagú Pest Megyei Szervezetének titkára vagyok, sokáig elnökként működtem. Ugyancsak sok szakmai programot szervezek, sőt, a kirándulások, utazások megtervezése is többnyire rám hárul. Minden évben külföldre is megyünk. Javasoltam ugyanis, hogy járjuk végig a nagy Magyarországtól elcsatolt vidékeket, illetve azokat az országokat keressük fel, amelyeknek nem kis része a trianoni döntés előtt hazánkhoz tartoztak. Idén a Szilágyságba és Máramarosba utazunk.

– Meglehetősen aktív nyugdíjas éveket él. Mikor pihen?

– Amíg fizikailag bírtam, szerettem kertészkedni. Most a fiamra bízom, én már inkább csak tanácsokkal láhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg el és „felügyelem”. Szívesen utazom a papíralapú és internetes térképeken, útikönyvekben, nemcsak történészként, hanem utazásszervezőként is. Tavasszal és nyáron szívesen elücsörgök és jókat olvasgatok a kertben, ha épp nincs sürgős feladahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg az egyesületekben.

További cikkeink

További cikkeink

Érd Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala Humán-Szolgáltatási Főosztály, Szociális és Egészségügyi Osztály pályázatot hirdet

Facebook

Facebook
Twitter
LinkedIn
Pinterest
Reddit
Telegram
WhatsApp
Email