„Ha akarnám, ufókat is rajzolhatnék rá”

Búcsúkörsétát tettünk Szabó Szilárd grafikussal kedvenc tetthelyein. Szilárd már nem érdi lakos, bár a munkája ide köti. Az értéktelennek látszó, feltűnést nem keltő, múlékony dolgok megörökítője városunknak olyan arcát mutatjuk meg, amelyet kevesen ismernek. Érd egy grafikus szemével.

Tavaly lett volna kiállításod a Szepes Gyula Művelődési Központban, az Érdi Rajzok 10 éves születésnapja alkalmából, aztán a COVID elvitte a lehetőséget. Mellőzött, meg nem értett művésznek érzed magad?

Szó sincs róla! Igazából még csak művésznek sem - grafikus vagyok. Rajzolok, rajzolgatok, a magam öröméért, és nem a művészetért. Egyébként attól még, hogy most kicsit távolabb költöztünk, nem szakadok el Érdtől. A tavalyi fura év pedig sajnos mindent elvitt, nemcsak az én kiállításomat.

Nem azért állunk ezen a sarkon, a Mária utcában, mert itt az érdi média központja, hanem azért, mert itt látható az egyik kedvenc modelled: egy olyan tárgy, amely előtt mindenki elmegy, anélkül, hogy észrevenné. Mi érdekeset találsz egy tűzcsapban?

Szeretem az olcsó, türelmes, nem mozgó modelleket. A tűzcsap ilyen, ráadásul príma, egyszerű forma. A szomszédom, mikor mutattam neki szerényen, hogy hát ilyeneket is szoktam rajzolni, meglepetten felkiáltott: „De hiszen ez a mohácsi vasöntödében készült, kitörésbiztos, ezer milliméteres…!” Megtudtam tehát, hogy tűzcsapból is sokféle van. Aztán amikor tavaly a város megrendezte a víziközmű-szerelő bajnokságot, meghívták a fura rajzaimat. Amíg a főtéren szerelték a tűzcsapokat, a nagyérdemű az én képeimet tekinthette meg a Földrajzi Múzeum kocsiszínében. Nagyon vicces volt, mikor a szakértők felszisszentek egy-egy rajzom láttán, hogy „Nahát, micsoda faktúra! Micsoda kifolyó!”

Mélyebb vonzalomról árulkodik, hogy a tűzcsap lett az Érdi Rajzok című blogod profilképe. Érdekes az is, hogy a környezetét is gondosan megrajzolod, mindent, az utolsó odapöckölt csikkig. Így aztán valóban mindegyik rajz más lesz…

A nagy művészek, amikor portrét festettek az uralkodóról, madarakkal, indákkal, mindenféle csecsebecsékkel díszítették. Én, mikor egy hétfő reggel idejövök rajzolni, itt találom a hétvége nyomait. Ahogyan régen a majális után lufik és krepp papírszalagok hevertek mindenütt, most az életformánk maradványai fémjelzik az idő múlását. Az én művészetem repetitív: ugyanazokat a helyeket, tárgyakat gyakran megrajzolom. Izgalmas visszatérni ugyanoda, megnézni, mi változott, milyenek éppen a fények.

A Főnök utcai vasúti átjárónál vagyunk. Ez az a hely, ahol csak az áll meg, akinek olyan peche van, hogy lecsukódott az orra előtt a sorompó. No meg te…

Ezen a környéken laktam régen, és amikor még iskolába jártam, mindennap erre vezetett az utam. Magam sem tudom, mi tetszett az érdi vasúti elágazás épületében, de ha már itt volt, lerajzoltam sokszor, különböző szögekből. Ilyenfajta épületeket sokfelé lehet látni, rajtuk világító felirattal az állomás neve. Ez már itt nincs többé.

Gondolom, akkor kezdett igazán izgatni, amikor megkezdődött a tér átépítése, egyre kaotikusabb lett, földhányásokat kellett kerülgetni, és megjelentek az átmenetiség jegyei?

Igen. Jött egy nagy sárga markoló, és mindenféle formájú gödröket ásott, azokba csöveket fektettek. Az, hogy ez engem vizuálisan megfog, talán a gyermeki gondolkodás maradványa.

Abban is a dolgok halála? Hogy hova tűnnek el?

Igen, az elmúlás, az elhagyatottság, a senkit sem érdeklő apró dolgok mindig is közel álltak hozzám.

Elnézegetve a rajzaidat, a struktúrákat szereted látványossá tenni: a keresztbe-kasul futó zsinórok, transzformátorházak fognak meg...

Távol áll tőlem minden, ami szögletes, de valahogy mégis inkább geometriai alakzatokat rajzolok. Az egyszerű formákban azt látom meg, hogy milyen szép vonalakat lehetne fölvinni, milyen jól mutat majd, ha tussal kihúzom a sok kábelt. No és a textúrák – például a sok szép rozsda egy trafóházon. Amit én művelek ilyenkor, az voltaképpen vázlatolás: mindent rárajzolok a lapra, ami összeborítja a kompozíciót, majd kiválasztom, ami érdekel, és azt kezdem kidolgozni. Olykor épp az szorul háttérbe, ami másnak a lényeg volna: mondjuk a minaret, a kábelkötegekkel szemben. Az eszköztől is függ, hogy mi marad. Ha golyóstollal rajzolok rengeteg kábelt, azzal jól meg tudom fogalmazni a káoszt. A minarethez talán inkább az akvarellt választanám. Gyermeki játszadozás az egész, ha akarnám, ufókat is rajzolhatnék rá. Még az is lehet, hogy az lesz.

Érdekes, hogy ezt mondod, mert a képeid realisztikusak. Ragaszkodsz minden göröngyhöz, és nem kozmetikázod a valóságot. Van, mikor mégis?

Igen. A tűzcsapos rajzok között sok olyan van, amelynek a grafikai kísérletezés a lényege. Amikor vázlatolok, összegyűjtögetem a formákat, aztán jönnek a maszatolások, sikálások, melyekhez a tűzcsap csak ürügy: az a forma, amit megsokszorozok, és ettől szürreálissá válik az egész. Némelyiknek határozottan kereszt alakja lesz.

Érd egyik legszebb épületét, a Szent Mihály templomot kerestük most fel. A kertet szépen rendbe hozták, megszűnt a síremlék töredékek egymásra hajigált lerakata. Amikor egy ilyen műemléket állsz neki megörökíteni, tanulmányozod a történelmét is?

Sokat tudok róla, de az alkotás pillanatában nem a történelmi múlt fog meg, hanem inkább a torony furcsa kis aszimmetriái. Jó szöget keresek, figyelem, miért úgy esik az árnyék, honnan csinosabb, rengeteg érdekes részlet van rajta. Amikor felújították a templomot, nem tudtam eljönni, a tavaly elhunyt Ábel András elbeszéléséből tudtam meg részleteket, voltunk is fent a toronyban, megmutatta, melyik része eredeti. A felújításkor kinyitották a sírokat is, mesélte például, hogy van egy olyan sír, amely kilóg a szentélyből a templomfalon kívülre.

Megint az elmúlásnál kötöttünk ki. Megjegyzem, aki élőlényeket keres a rajzaidon, annak sokáig kell böngésznie, én például mindössze egy elhullott madarat találtam.

Valóban a régi, az éltesebb érdekel épületben, tárgyban is. A túlvilág, az elmúlás, a nagy nyugalom gyerekkoromtól fogva foglalkoztatott. Becsületes rocker gyerek létemre - gót és dark rockon nevelkedtem - teológiát is végeztem. Így aztán a „koponyás” dolgok mindig is érdekeltek. Tavaly voltam az ausztriai Hallstadt csonttemplomában. Arrafelé az a szokás, hogy megfestik a koponyákat. Mivel nagyon kicsi a temetőjük, 20-25 év múlva kihantolják a halottaikat, megtisztítják, kifestik, feliratozzák és kiállítják a csontokat.

Talán nem furcsa, hogy ezek után a harmadik legkedvesebb helyszíneden kötöttünk ki: az érdi temetőben, méghozzá a legrégebbi, bozótos részén. Mi vonz téged ide?

Nehéz megfogalmazni, talán Edgar Allan Poe-nak vagy Howard Philips Lovecraftnak lehetett hasonló érdeklődése.

Szellemek, rejtélyes halálok?

Inkább a melankólia fog meg. Lovecraft ismétlődő motívumai közé tartozik, hogy a hőse, az ajtón keresztül beszélget egy elhunyt felmenőjével - ennek a környéknek ilyesféle hangulata van.

Az szokott sokat foglalkozni a halállal, akit sok veszteség ért, illetve, aki fél tőle. Ez igaz a te esetedben?

Nem volt igazán sok veszteségem, ugyanakkor mindig is érdekelt a halál, akár komoly, akár groteszk megközelítésekben. Azt hiszem, mindenkinek kellene vele foglalkozni, nemcsak a saját elmúlásunk okán, hanem, hogy felkészüljünk a hozzátartozóink elvesztésére is. Nem állítom azonban, hogy amikor egy ilyen helyen rajzolok, közben az elmúlás gondolata zsong a fejemben. Inkább az köt le, amit látok, és később otthon lamentálgatok rajta. Több kriptáról is készítettem rajzokat, elsősorban az Érdy családéról, amikor még nem nőtte be ennyire a növényzet. Készítettem róla szitanyomatokat is.

Itt vagyunk Érd egyik ikonikus, már emlegetett helyszínén, a minaretnél, hogy megmutassuk az olvasóknak, tényleg tudsz rajzolni. Egyébként hogyan is kezdődött nálad ez a szenvedély? Az a fajta gyerek voltál, aki a pad alatt titokban rajzolgatott, ahelyett, hogy figyelt volna?

Mindig is rajzoltam, ahogyan minden gyerek, csak aztán a legtöbben nyolc-tíz évesen leteszik a ceruzát, nekem viszont odaragadt a kezemhez. A szakmunkás iskolában is folyton összefirkáltam a padot az épp aktuális kedvenc rock együttesem szimbólumaival, majd Pergel tanár úr, az osztályfőnökünk, szépen leradíroztatta velem. Aztán az egyetemen áttértem a vázlatfüzetekre. Legjobban filozófia órán lehetett rajzolni, olyankor még a lányok figyelmét is sikerült elvonnom, akik egy sorral feljebb ültek az előadóteremben, és nézték, mi jön ki a kezem alól.

Most mi is megnézzük, milyen minaret születik meg a papírodon - nem először rugaszkodsz neki. Mi az elképzelésed?

Itt volt a közelben a karavánszeráj, a müezzin mindennap felmászott a toronyba, hogy imára hívja a híveket. Ez mind nem lesz rajta a képen, de azért egy kis részlet látszik majd a toronyból, és nagyon sok a villanyoszlopokból, meg a házakból. Az eszköztáram nagyon egyszerű: golyóstoll, vázlatfüzet, akvarellfesték, egy bumszli ecset, törlőrongy és üvegben víz. Először kicsit bambulok, aztán, ha valami megtetszik, elkezdem. Ebből is látszik, hogy ez nem valami komoly művészet, inkább szabadidős tevékenység. Más sörözni jár, én meg a golyóstollammal kapirgálok. Egyébként, ha megrendelésre rajzolnám a minaretet, akkor el se jönnék ide, egyszerűen szereznék róla fotókat, kigondolnám a kompozíciót, az elhelyezést, a feszültséget, a dinamikát… Így viszont örülök, hogy itt vagyok, és hogy milyen jól mutat ott az a villanypózna. Az én módszeremmel nem is kell rendes vonalakat húzni, inkább csak karcolgatom a papírt, aztán maszatolok rajta, összefuttatok minden létező színt, aztán amikor elfáradtam, hazamegyek. Van egy ilyen irányzat a világban, urban sketchers-nek hívják az olyan utcai rajzolót, mint én vagyok. Fel is vettek az urbanscethers.org listájára, ez a szervezet szimpóziumokat rendez, könyveket ad ki. Persze a rendes városskiccelők komoly felszereléssel vonulnak ki, nem ilyen kezdetlegessel, mint én.

Olyan ez a műfaj, mint fotóban az insta-story?

Ezt hogy érted?

Az adott napra szól, aztán érvényét veszti?

Nem, hiszen aki ezt magas színvonalon űzi, maradandót tud alkotni – kora rekvizitumait. A technika és az életérzés a lényege ennek a művészetnek: lazulj el, végy egy üdítőt, indulj neki a városnak, a téma az utcán hever. Van például egy lány, aki egy most épülő tornyot rajzol Tokióban, hétről hétre.

Ilyenkor szinte kiürül az agy, nem? Csak a fény van, a póznák, meg a toll sercegése – meditatív állapotban lehetsz. Megbámulnak, megszólítanak a járókelők?

Inkább csak a kéregetők. Pénz nincs is nálam, de volt, aki kivette az ecsetet a fülem mögül, hogy milyen jól néz ki, aztán visszaadta, pedig nem kapott kétszáz forintot. Ilyenkor kiszolgáltatottnak is érzem magam. Leülök a koszba, nem érdekel, ki jár arra, az ismerősöket nem veszem észre, azt sem tudom, milyen bolygón vagyok.

Most átjöttünk egy mások bolygóra: a Vörösmarty Gimnázium előtti térre. Nem itt végeztél, mégis egyik kedvenc rajztémád volt. Miért?

Azt hiszem, a rengeteg bódé miatt. A trafóház mellett állt régen egy alumínium trafik, egy korhadt, sokszor visszavágott szép fa, több bódé, az egyikből, amikor még itt fordult meg az M7-eshez járó busz, jegyet árusítottak benne. A gimnázium felőli oldalon állt egy csúf szocreál típusépület, amilyenek az ABC-k szoktak lenni, folyton változtak a funkciói, volt benne üveges, lángosos, egy másik trafik… - az üveges maradt benne legtovább. Arról is készítettem rajzot, ahogy bontották, és kiálltak belőle a betonvasak. Szemben az állomás, mellette három hatalmas öreg gesztenyefa, azokat velem együtt sokan siratták, amikor az átalakítás miatt ki kellett vágni.

Az utolsó objektum, ami még megmaradt odaát, egy szétgraffitizett büfé, már nem rejt számodra izgalmakat?

Nem. A régi fabódé ami aztán félig leégett, sokkal izgalmasabb volt: lógtak rajta lécek meg feliratok.

Te a város változásait fájdalommal figyeled? Sajnálod az eltűnt dolgait?

Igen. Nyilván sokan furcsállják, hogyan lehet sajnálni egy ronda bódét, hiszen ezek azért tűntek el, mert fejlődött a város. Ma már - a trafóház mellett - a múlt egyetlen maradványa egy piros telefonfülke, rengeteg szitanyomatot csináltam róla, különböző színű változatokban. Foglalkoztatott ez az itt hagyott jószág, ahogy esténként világít magában, miközben ma már senki nem telefonál fülkéből.

Egészen kísérteties, amikor egyszer csak megcsörren benne a telefon. Mintha kísértet próbálna kapcsolatot találni az e világgal… Búcsúzóul mesélj arról, az új betelepülők kedvéért, hogy milyen volt gyereknek lenni Érden?

Nagyon jó! A foghíjas utcákban sok-sok üres telek volt, ha néhány utcával arrébb mentünk, szinte már a prérin találtuk magunkat. Nyugodtan lehetett biciklizni, nem volt ennyi aszfaltozott út, ahol száguldozhattak az autók. Volt rengeteg por, meg sár, amit nagyon szerettünk, mert a sárból lehetett építkezni, elvezetni az esővizet, csatornarendszert építeni. Azt csináltuk, amit a vidéki gyerekek: szaladgáltunk, bunkert építettünk, átmásztunk az üres telkekre cseresznyézni, ősszel diót gyűjtöttünk… Én fölnőttem, Érd pedig időközben megtelt.

 

forrás: Mihalicz Csilla/Érdi Újság; fotók: Draskovics Ádám