„Egy hivatalnok slamposságán múlt, hogy nem Auschwitzba kerültünk”

Január 27-én egy megbarnult családi kép került föl a közösségi oldalra, ezzel a szöveggel: „A Holokauszt emléknapja van. Az apai családom Strasshofban maradt, kivéve az édesapámat, Békési Lacit, akit áldott jó magyar legények a Dunába lőttek 1945. január 15-én. Mihalicz Csilla riportja.

Egyedüli életben maradt Békési Ella, a nagylányom névadója.” Vajon mi lesz abból a hároméves kisfiúból, aki ezzel az örökséggel indul el az életbe? Erre voltunk kíváncsiak, amikor megkerestük a 80 éves Békési Róbertet érdi otthonában.

Meséljen erről a fényképről!
Az apai nagyapám látható rajta, a három gyermekével. Nagyapám vasúti tiszt volt Kolozsváron, ez abban az időben felső középosztálybeli státuszt jelentett. Amikor a nagymamám meghalt, zsidó szokás szerint elvette a legközelebbi facér lányt a családból. Aki a képen mellette ül, Fischer Anna, az egyik unokatestvére. Nagyapám Friedmannból magyarosított Békésire, nagymamám viszont megtartotta a Friedmann nevet. Ők unokatestvérek voltak.

Trianon után került át a család a határon?
Igen, Debrecenbe. Édesanyám mesélte, hogy apámnak gondja volt ebből, mert zsidóknak nem engedték a honosítást. Annak ellenére sem, hogy a két tántim, akik korán megözvegyültek, a debreceni Csokonai Színháznak ingyen varrták a jelmezeket, és rajongtak a magyar irodalomért. A püspöki palotában béreltek lakást, és Ady Endrének is tucatszám varrták az ingeket.

Milyen volt zsidónak lenni a két világháború között?
Lebegtek a levegőben, mint a hazátlanok. Pedig hát nekünk ne lenne hazánk?! Ha akarja, József Attila vagy Babits összes versét fölmondom fejből. Az én családom magyarságát senki nem vonhatja kétségbe. Egyébként pedig van olyan családtagunk, akit nem szoktak zsidózni, hanem a magyarságát emlegetik büszkén: ő Robert Capa, a világhírű fotográfus. Robert Capa – eredeti nevén Friedmann Endre – apja első unokatestvére volt az én nagyapámnak. Miután megnyitotta a Magnum Hírügynökséget New York-ban, a második világháború idején, a Life magazin állandó beszállítója lett, és munkatársával a világ legkülönbözőbb háborús helyszínein dolgozott. Az indokínai háborúban halt meg.

Vallásos volt a család?
Abszolút nem. A sabbatot tartottuk. Ella nagynénémnek és férjének nem volt gyerekük, engem viszont a sajátjukként szerettek, úgyhogy sokat voltam a Szentkirályi utca sarkán, ahol laktak. Ella néni minden péntek este gyertyát gyújtott, és kitette az ablakba.

Amikor a németek megszállták az országot, gettóba került a család?
Édesapámat elvitték munkaszolgálatra a Keleti-Kárpátokba, édesanyámmal pedig Debrecenbe mentünk, hogy együtt legyen a család. Így aztán, bár édesanyám nem volt zsidó, minket is deportáltak velük együtt a Bécshez közeli Strasshofba, 1944 augusztusában. Állítólag egy hivatalnok slamposságán múlt, hogy nem Auschwitzba kerültünk, akinek addig hiába mondták, hogy kellene a munkaerő Strasshofba, épp akkor irányított oda néhány szerelvényt – tele a Karcagon összegyűjtött kelet-dunántúli zsidókkal – mikor a családunkat bevagonírozták. Édesanyám értesítette az apját, aki egy vorarlbergi felső-középosztálybeli család leszármazottja, és azonnal jött is értünk Strasshofba. Így mi csak két hetet voltunk ott – így vagyok én holokauszt túlélő. A nagyapám óriási patáliát csapott, elvitt minket Bécsbe, aztán hazajöttünk Pestre. Amikor jött a front, Pilisre költöztünk az anyai nagymamámhoz.

Az édesapjával mi történt?
Először tankcsapdákat épített Kolozsvár környékén, majd leszerelték, de rá két hétre újból behívták. Esztergomnál repülőteret építettek, majd Budapesten a honvédelmi minisztérium étkezdéjében volt tisztiszolga. Onnan vitték ki és lőtték a Dunába 1945. január 13-án. Csak a háború után tudtuk meg, mi történt vele. Édesanyám felkereste egy bajtársát, aki a helyet is megmutatta. Neki szerencséje volt, megsebesült és kiúszott a jeges vízből.

Hároméves volt akkor. Mit értett abból, ami történik?
Semmit. Strasshofban arra emlékszem, hogy volt egy bányató, és nagyon szerettem volna fürdeni benne, de nem tudtam úszni. Arra viszont nagyon jól emlékszem, hogy amikor Debrecenben tereltek minket a kis állomásra, a tehervonathoz, engem fölültettek a csomagokat szállító szekérre, a saroglyára. Az út szélén bámészkodók sorfala közt vonultunk, mindenkin sárga csillag, és többen is leköptek minket – engem is a saroglyán. Emlékszem, hogy tudtam, miért csinálják, és arra gondoltam, hogy ha megnövök, ezért egyszer meglakolnak.

Sokan annyira meggyűlölték ezek után az országot, hogy nem voltak képesek visszatérni. Az ön családjában ez nem merült föl?
Nem. Erről is József Attila tehet. „Mikor az utcán átment a kedves, galambok ültek a verebekhez” – hát lehet ennél gyönyörűbbet írni?! A Kárpát-medence fantasztikus olvasztótégely. Itt tudtak olyan csodák is teremni, mint a magyar szecesszió.
Pilisen nőtt föl, Monoron járt iskolába, egyik sem valami kozmopolita hely lehetett… 
Pilisen többségében tótok laktak, akik közt még a magyaroknál is több volt az antiszemita. Emlékszem, ötödikben a tornatanárunk úgy osztályozta a gyerekeket, hogy nekem futnom kellett, és aki utol tudta érni és elgáncsolta „a zsidót”, az kaphatott kettest. Így aztán megtanultam gyorsan futni. Az egyik osztálytársammal, a Fehérvári Pistával – később sokra vitte, a pénzügyminisztériumban lett államtitkár – minden nap együtt vonatoztunk Pilisről Monorra. Ha hülyéskedtem, azzal volt baja, ha bőbeszédű, így próbált elhallgattatni: „Nem tudod tartani a pofádat, te zsidó?” Ez már 1957-58-ban lehetett. Németországban ilyen nincsen, ők szembenéztek a múltjukkal.

Nálunk most mi a helyzet, mit gondol? Az emberek többségét ez alapvetően nem érdekli, csak néhány szélsőséges zsidózik?
De, szerintem nagyon is jelen van az antiszemitizmus: tovább izzik a parázs a hamu alatt. Méghozzá azért, mert nálunk soha senki nem mondta, hogy ez szégyellnivaló. Épp nemrég jegyezte meg egy nővér, amikor megtudta, hogy zsidó vagyok, hogy mi nagyon kedvesek vagyunk, csak az a baj velünk, hogy különbnek képzeljük magunkat másoknál. Ez antiszemitizmus. Ráadásul semmi alapja. A nagynéném, aki apai ágon az egyedüli, aki életben maradt a családban, és az identitásomat meghatározta, kozmetikus volt egy fodrász ipari szövetkezetnél. Soha nem tartotta többre magát senkinél.

Ami Németországban történt, az sokkolhatta a németeket. Nem lehetett nem szembesülni azzal, hogy a haláltáborokban emberek millióit gyilkolták meg üzemszerűen. Magyarországon…
Magyarországról elvitték a zsidókat. Nem voltak szem előtt. De azért azt tudni kell, hogy a közép-európai zsidóság meggyilkolásában vezető szerepet játszó Adolf Eichmann azt írta az emlékirataiban: a magyarok „kínosan akkurátus pontossággal” intézték a deportálásokat. Ezért is lehetett, hogy Auschwitz-Birkenau minden harmadik áldozata magyar volt.

2015-ben, amikor megjelentek a menekültek az országban, erős társadalmi szolidaritást lehetett tapasztalni – Ön is aktívan részt vett a Migration Aid munkájában. Majd három évvel később, kitartó migránsozással Magyarországon választást lehetett nyerni. Ez jól mutatja az előítéletekkel való manipuláció eredményességét.
Igen. De aztán egy évvel később már nem, és ezért én is tettem. A 2019-es önkormányzati választás előtt Gulyás Mártonnal 19 megyeszékhelyen és Budapesten tömött kultúrházakban, színháztermekben vitát rendeztünk a jelöltek között, minden esetben meghívtuk a Fidesz jelöltjeit is, de sosem jöttek el. Budapesten én vezettem a lelkes tömegen át Karácsony Gergelyt. Most ezt meg kell ismételni, és el lehet küldeni Orbán Viktort, egészen biztos.

Hogyan került bele a Migration Aid csoportba?
Mentem, találkoztam, nyomakodtam… Majd én! Nem kell? Itt vagyok!

A gátlástalan önkéntes?
Az vagyok! Arany diplomát kaptam 2015-ben a Moholy egyetemen, és egy barátom is feljött vonattal. Kimentem érte Kelenföldre, és láttam, hogy egy csomó menekült ül a fa alatt a rekkenő hőségben. Vettem ásványvizeket, és kiosztottam nekik. Ott állt Mécs Imre és a felesége is, akik szintén hoztak vizet. Mondták, hogy holnap nyit a Déli pályaudvar, menjünk oda. Másnap odamentem, és onnantól csináltuk egészen októberig. Rengeteget tudnék erről mesélni… Egyszer szerveztünk focimeccset a Déli pályaudvar kerengőjében: kijelöltük a focipályát, és kiírtuk az adományozóknak, hogy szombaton menekültek kontra budai úri gyerekek mérkőzés lesz. A szülők hozták a kamasz gyerekeiket és eszméletlen nagy meccs volt, aztán persze buli. Azt is elértem, hogy adjanak egy vonatot, amivel el tudtuk vinni a menekülteket a határhoz. Mindegyik állomásnál győzelmi jelet mutattak a forgalmisták, amikor elhaladtunk. Valahogy úgy tűnik, hogy a menekültutálat nem gyökerezik olyan mélyen az emberekben, mint a humanizmus.

Honnan volt ez a belső indíttatás, hogy nem félre nézni, hanem csinálni, segíteni?
Mindig is ilyen voltam. 1956-ban a mohácsi szigeten a jeges ár elvitte a házakat. A gimnáziumi osztályfőnököm egy szegedi fiatal tanár volt, és mondta, hogy ő megy menteni, ki tart vele. Mire én jelentkeztem. Pesten sokat jártam a Dunára evezni, volt kishajóvezetői jogosítványom is. Katonai rohamcsónakkal szedtük össze a jeges vízben úszó, meg a háztetőkre kikapaszkodott állatokat. Nyár végén újra jött az osztályfőnököm, hogy visszamegyek-e oda építőtáborba. Mentem, két diáktársammal, meg egy kőműves mesterrel, és négyen felépítettünk egy házat egy családnak, akinek elvitte a házát az ár. Ez volt az első komolyabb önkéntességem. Aztán a romániai forradalom idején, 1989 végén is összebeszéltünk a barátaimmal, hogy megyünk segíteni. Telepakoltuk az autómat gyógyszerrel, egy titkosszolgálati tiszt kiképzett minket, hogy mire kell vigyáznunk, mert a Securitate emberei lőtték az utakat. Irány a brassói kórház! Lakott területeken is százzal mentünk, és ugyancsak ölelgettek minket Brassóban, mikor odaértünk. Aztán tíz évig voltam az Alkotóművészeti Közalapítvány kuratóriumának az elnöke – ez volt a Művészeti Alap utódszervezete –, és próbáltunk megmenteni, amit csak tudtunk, a hatalmas vagyonból. Akkoriban inkább szakszervezetként működött a közalapítvány, mintsem elit szakmai szervezetként.

Hogyan lett reklámgrafikus? Az a fajta kisgyerek volt, aki állandóan rajzolgatott?
Nem. Kamasz koromban bújtam a minőségi külföldi magazinokat. A nagynénémtől kaptam őket, akinek újságos bódéja volt. Tele voltak a lapok a legújabb csillogó autómodellekkel, úgyhogy formatervező akartam lenni. Mikor mondták, hogy ahhoz rajzolni kell tudni, eljártam két képzőművész körbe, hogy megtanuljak. Elsőre nem vettek ugyan föl, de másodikra igen. Egy évig a kőbányai porcelángyárban dolgoztam betanított munkásként, akárcsak Hoffmann Géza, vagyis Hofi. Ő színész akart lenni, én meg iparművész. Annyira összebarátkoztunk, hogy miután már nem dolgoztunk ott, még évekig találkozgattunk.

Végül miért nem lett autó-formatervező? Annyira céltudatosan kezdte…
Dehogy voltam céltudatos! Az érdekelt, hogy ne vigyenek el katonának, és textiltervezés szakra többet fölvettek, úgyhogy amellett döntöttem. A szakmai karrieremmel aztán már nem nagyon foglalkoztam. Van egy-két díjam ugyan: formatervezési nívódíj, az „év legszebb terméke” díj...

Mi volt az év legszebb terméke?
Egy férfiing anyag, amibe bordűrt szőttem, és meg is varrattam belőle az inget. Textiltervezőként dolgoztam a pápai textilgyárban, és mellette a Hungarotexnek csináltam divatgrafikákat. Egy sorozatért annyit kaptam, mint amennyi az éves fizetésem volt a gyárban. Amikor már annyi megbízásom volt, hogy meg tudtam reklámgrafikákból élni, otthagytam a textilgyárat. Ebben a szakmában a 70-es évek elején a vizuális művészetek arisztokratái voltak a reklámgrafikusok.

Hogyan került Érdre?
Elváltam az első feleségemtől, odahagyva a nagy műtermes házat. A mostani feleségem dolgozott nekem grafikusként, és nemcsak vonzó, hanem nagyon ügyes is volt. Ő is falusi, én is, és kertes házban akartunk élni. Két hatalmas telket kínáltak eladásra a domb tetején. Aztán megvettük a szomszéd telkét, meg a másik szomszédét is, így most öt telkünk van itt egyben, és rajta két ház.

Mit csinálnak ekkora területtel? Lovakat tartanak?
Égig érő feketefenyőket. 36 olyan fenyőnk van, amelynek 15 centinél vastagabb a törzse. Rusztikus kertünk van, és a feleségem fóliasátorban palántákat nevel. Úgyhogy nem megyünk a piacra paradicsomért, paprikáért. A feleségem különlegesen kedves állatfigurákat tervez, amiket Németországban adunk el, emiatt sokat utazunk. Akárhova megyünk, mindenütt veszünk magokat, palántákat, vannak egzotikus növényeink is.

Dolgozik még?
A feleségem babáinak reklámját tervezem. Két új baba készül most: egy vega tatu, meg egy Black Friday nevű patkány.

Ebből a sok mindenből, amit csinált életében, mit húzna alá?
A sok külföldi kiállítás készítése és a menekültek segítése volt a legnagyobb örömöm.

Letekint néha a völgybe innen az elefántcsont toronyból?
Hogyne. Mindkét választáson szavazatszámláló biztos voltam.

Mit gondol, mitől lehetne jobb Érden lakni?
Eléggé provinciális a város, ahhoz képest, hogy határos Budapesttel, viszont azt nagyon szeretem, hogy emberközpontúak a hivatalok. Ha dolgom van az okmányirodában, udvariasan fogadnak, és emberségesen beszélnek velem. Az életünk Érd, Bem-tér, Tiszavasvári, Józseftelep, Wachtendonk, Zürich, Milánó, Miami, Belize City, London, Budapest és Bécs között zajlik – zajlott a Covidig. Nem nagyzolásból mondom, esküszöm! Bécsben élnek a rokonaim, az egyik lányom Londonban és Közép-Amerikában – bár most itt ragadt a járvány miatt –, a többi munka… Lehet, hogy kicsit tényleg elefántcsont toronyban élünk, de nekünk jó így.

Érdi Újság: Mihalicz Csilla