1945. január 6-10. között háromezer férfit, fiút hurcoltak el málenkij robotra Érdről és környékéről. Érd minden évben január első vasárnapján emlékezik meg róluk, illetve a település történelmének e sötét korszakáról. Január 5-én reggel szentmisét tartottak az Újvárosi Jézus Szíve templomban, és koszorúzással egybekötött istentiszteletet a Kálvin téri református templomban, majd a Magyar Földrajzi Múzeummal szemben, Domonkos Béla szobránál hajtottak fejet és emlékeztek meg az áldozatul esett apákról, fivérekről, férjekről.
A megemlékezőket Csőzik László polgármester köszöntötte, felidézve 1945 januárját.
– A nácik és nyilasok rémuralma után a fővárosnak és környékének elhúzódó, és jelentős vérontással járó ostroma alatt a szovjet csapatok már a bosszút dédelgették: háborús jóvátétel ürügyén, a német származásúakkal való leszámolás fedőtörténetével, több hullámban fogták össze az ártatlan civileket. Érdre először január hatodikán csaptak le. Az Alsó és Felső utcában több mint száz családra törtek rá, és elhurcolták a férfiakat, majd január 8-án a vásártérre hívták Érd és számos környező település, köztük Diósd, Sóskút és Tárnok dolgozni kész, 16 és 60 év közötti férfijait, azzal a mesével, hogy majd igazolást kapnak. Legalább háromezer embert gyűjtöttek össze a szovjetek, és elhajtották őket. Az akkor még alig tizenötezer fős Érdre megrendítő csapást mértek. Először a magyar felvevő- és gyűjtőtáborokba, majd romániai tranzittáborokba, végül hónapok múltán marhavagonokban a szovjet hadifogoly-, internáló- és kényszermunkalágerekbe szállították őket. A magyarokat kétezer különböző táborban szórták szét, az érdiek többségét ukrán szénbányákba és grúz telepekre vitték – idézte fel az elhurcolt áldozatok tragikus sorsát Csőzik László, hangsúlyozva: csak töredékük térhetett haza.
– A lehető legértelmetlenebb véráldozat volt ez. El nem követett bűnökért büntetett az, akinek a kezében volt a hatalom és a fegyver. A málenkij robot kommunista hazugsága, az állítólagos néhány hét romeltakarítás vagy mezőgazdasági munka hosszú évekre szóló rabszolgaság lett. Volt, aki az érdiek közül előbb visszatérhetett, mások öt-nyolc évig szenvedtek szovjet rabságban. Akik meghaltak, azokról szó szem eshetett, akik hazatértek, azokat megfélemlítették vagy hallgatásra kényszerítették – hangsúlyozta Csőzik László.
– A rendszerváltásig tabu volt az elhurcolás ténye, megemlékezni csak titokban lehetett. Ma sem tudunk mindent, hiszen a korabeli feljegyzések igen hiányosak, vannak nevek, amelyeket még fejfa sem őriz. Az emlékezetünkben az elvitt és az itthon hátrahagyott áldozatok olyanok, mint ez az 1998-ban emelt emlékmű itt, a Földrajzi Múzeum előtt: magányos alak, aki az egész közösség tragédiáját szemlélteti – tette hozzá a polgármester, aki szólt az elkövetkező évtizedekről, a sebek lassú gyógyulásáról is, ami a diktatúra idején csak felszínes lehetett.
– A szomorú, sőt tragikus évfordulók után mindig akadt új kezdet. A rabigát levetettük, a népünket megtizedelő és elhurcoló megszálló csapatokat hazaküldtük. A szabadságért és függetlenségért legfeljebb utóvédharcokat kell vívnunk. Egyetlen feltétel hiányzott sokáig a város szerves fejlődéséhez: a közös akarat. És mögötte a legfontosabb az, hogy szeressük Érdet. Ha a város életébe nem szólhatunk bele, szeretni sem tudjuk igazán. Bízom abban, hogy közös erővel, együttes akarattal, a városért érzett határtalan szeretettel gyorsabban haladhatunk előre. Szabad, életképes, egészséges várost szeretnénk mi, utódok is. Ha a történelem kegyesebb lesz hozzánk, mint szüleinkhez vagy nagy- és dédszüleinkhez, van is rá esélyünk. Azzal az elszánt hittel hajtok most fejet az elhurcoltak emléke előtt, hogy az ő áldozatukból mi erőt meríthetünk. Mindig nemet mondunk a zsarnokoknak, elűzzük a megszállókat, és új alapokra helyezzük közösségünk életét. Ebben sem származás, sem pártállás, sem világnézet nem választhat szét bennünket. Így, és csakis így lehetünk hűségesek a diktatúra áldozataihoz – zárta szavait a városvezető.
A megemlékezés – amelyen közreműködött a Szirmok Pedagógus és Városi Női Kar (karnagy: Stiblo Anna) – koszorúzással zárult: főhajtással rótta le tiszteletét a város vezetése, országgyűlési képviselője, a pártok, a frakciók, valamint az ifjúsági önkormányzat, a helyi szervezetek és a lakosság. A megemlékezésen részt vett Tárnok vezetése is.
Tekintse meg képgalériánkat:
A koszorúzást követően Hajduk Márta dokumentumfilmjét, a Kárpátaljai tragédiát tekinthették meg a megemlékezők a Szepes Gyula Művelődési Központban. A film a Gulág-Gupvi Emlékbizottság pályázati támogatásával jött létre, és 2017-ben III. helyezést ért el a Göcsej Filmfesztiválon. A vetítés után Hajduk Márta beszélt a film keletkezéséről, illetve utóéletéről; mint mondta, valamennyiünkben ott van a történelmi felelősség, hogy mit hagyunk hátra a gyermekeinknek.
– Középiskolás korban a fiatalok többsége abbahagyja a történelemtanulást, és a családban sincs nagyon idő arra, hogy a társadalmi környezettel, ami mára már történelem, foglalkozzanak. Úgy gondoltam, fontos lenne erről az időszakról a fiataloknak egy filmet készíteni, ami, ha jól belegondolunk, nem csak Kárpátaljáról szól. Itt ugyan egyértelműen a németek és a magyar lakosság kiirtására törekedtek, de a többi általános volt: a rendszer felépítése, a megfélemlítés, és az az élet, amibe belekényszerítették különféle történelmi okok és döntések miatt az ott élő magyar kisebbséget – hangsúlyozta Hajduk Márta, aki szeretné, ha minél több középiskoláshoz eljuthatna a Kárpátaljai tragédia.
