Ha kicsit is ismerjük az alkotókat vagy legalább egyiküket, akkor azért megoldható a rejtvény, hogy melyik fotó alá kinek a szignója illene, de használható támpontot kínált a kifüggesztett néhány bemutatkozó sor is az alkotókról. A fotográfiához való viszonyuk messzire, a gyerek- és ifjúkorba nyúlik vissza, ha nem is ez lett élethivatásuk.

Hamar József tájépítő mérnökként is sokat használja a fényképezőgépet, de a rendszeres családi fotózás – hét gyerek mellett ez már komoly tapasztalatot jelent – segít észrevenni az élet apró szépségeit, a szakma általi meghatározottságból következően elsősorban a természet intim pillanatait, egy elhullott levél szépségét, a falon kapaszkodó borostyán szívósságát, a szélben hajladozó nádas dinamikáját.

Homolya Gábor képzőművészként szintén bensőséges viszonyt ápol a fényképezéssel, végigjárta a fotózás iskoláját a sötétkamrától a számítógépes képszerkesztő programokig, s alkalmazza is a technikai képalkotást képzőművészi munkájában tervek, vázlatok készítéséhez. De közben ő is érzékeny és értő szemmel figyeli a környezetet, s vesz észre apró, képpé komponálható elemeket, rozsdás táblákat, kilincseket, pergő festésű ajtókat, ablakokat, málló vakolatrészleteket, ahogy ő mondja, „kopott városi részleteket”.

A két fotográfus, illetve a fotografálással is foglalkozó két különböző hivatású alkotó mást és mást örökít meg kamerájával, képeik mégis harmonikus egésszé állnak össze a falakon, valószínűleg, mert a gondolkodásukban van sok közös vonás: észreveszik és jelentőssé emelik a minket körülvevő világ apró részleteit, legyen az természeti jelenség vagy a tárgyi világ darabja. A megsárgult levél, a rozsdás kilincs nem is áll olyan távol egymástól – jövünk rá a képeket szemlélve.