Irodalom és zene találkozásakor inkább a zenésznek jut főszerep, gondolom, hisz a szöveg készen van. Mi alapján választotta ki az írásokat, amelyekre Lantos Zoltán improvizált?

Az adott volt, hogy olyan szövegeket válasszak, amelyekben a zene valamiképpen megjelenik. Illetve volt egy olyan kérés is, hogy a várható német vendégek miatt németül is megjelent szövegeket olvassak föl – ez valamennyire megkötötte a kezemet. Ahogyan a zene reflektált a szövegre, abban sok volt az improvizáció, ugyanakkor én is reagáltam az ő zenéjére.

Az írás folyamatában mennyire lehet szerepe az improvizációnak?

Az alkotótevékenységben az a legszebb, amikor magát az írót érik meglepetések. Én nem szoktam előre megtervezni a dolgokat. Elindulok valahonnan, mondjuk egy képből, és történik valami, amire nem voltam felkészülve. Mondok egy példát. Egy novellán dolgoztam, amikor egyszer csak rájöttem, hogy az egyik szereplő kávépörkölő. Ettől egyszeriben minden a helyére került, ami meglepett, hiszen a novella egy hegymászóról szólt, és annak semmi jelentősége nem volt, hogy az anyja kávépörkölő.

Az emlékekből táplálkozik az írás, vagy inkább a fantáziából?

Nyilván az élményeinkből élünk, de én nem a saját élményeimet írom, ugyanakkor beépülnek az írásaimba. Az ilyen meglepetések valószínűleg onnan jönnek, ahonnan az emlékek, de nem feltétlenül megtörtént emlékekből. Olyan az érzés, mint amikor most még valami nem jut az eszembe, de tudom, hogy hamarosan meglesz. Ez a „nem emlékszem” és „emlékszem” közötti állapot a lényeges. Amikor írok, olyan dolgokra emlékszem, amelyek valójában nem történtek meg, mégis olyan intenzíven törnek föl, mintha megtörténtek volna. Előfordul, hogy ennek ellenére nem működnek úgy, ahogy kéne, olyankor bele szoktam bukni az írásba.

Elteszi, és később előveszi újra?

Bekerül a „kudarc múzeumomba”, a rengeteg befejezetlen szöveg közé. A kudarc fontos része az írásnak. A regény például folyamatos kudarcokból épül, és egyszer csak kész lesz. A kis szövegeknél előfordul, hogy egy képen dolgozom, mert egyszerűen nem tudok nem gondolni rá, de nem akar működni a szöveg. Akkor elkezdek valami mást, és azt megcsinálom gyorsan. Némelyik kudarcba fulladt kezdemény valahogyan előkerül, és csodálatos módon órák alatt elkészül. Mintha elültettem volna egy magot, és az közben nőtt volna magától, anélkül, hogy észben tartottam volna. Máskor hiába gondolkodom a felbukkanó képeken, nem lesz belőlük írás. Sokszor van, hogy meglátok valami plasztikus dolgot, és arra gondolok, elő fog még kerülni. Finnországban éltem fél évig, és sokat sétáltam a tengerparton. Emlékszem, mikor egyszer megfigyeltem a jégbordákat, ahogy beleálltak a homokba, amikor kihozta a tenger az olvadó jeget. Tudtam, hogy erről még fogok írni, aztán hat évvel később valóban megírtam.

Valaha filozófusnak tanult. Azért hagyta abba, mert gátolta az írói szabadságot?

Igen. Amikor a diplomamunkámnak nekiálltam volna, úgy éreztem, hogy amit meg tudnék fogalmazni, azok közhelyek. Ma már nem egészen gondolom így, viszont arra jó volt, hogy megértettem: ha az érzékelés teljességét akarom kifejezni, akkor a gondolkodás és az érzékelés határán levő állapotot kell megragadnom, és erre számomra a széppróza a legjobb forma. Próbálom még a nyelv előtti állapotban megragadni a dolgokat. Ehhez meg kellett teremtenem egy külön nyelvet. Kemény munka volt létrehozni, és aztán kemény munka volt vele szakítani. A végére valóban jól működő nyelvvé vált, tudtam, hogyha akarnám, egész életemben írhatnék ezen a nyelven. Kicsit vissza is tértem hozzá a Mágia című kötetemben.

Hogyan tudná leírni ezt a nyelvet?

Ez a nyelv előtti nyelv. Az érzékelésről szól és nem a reflexióról. Alapvetően minden könyvemről azt gondolom, hogy kísérlet, az első regényemben a kísérlet tárgya, hogy a pontos megfogalmazás nyelv előtti állapotát hogyan lehet nyelvi eszközökkel megjeleníteni.

Egy interjúban említette, amikor még Romániában éltek, az édesapja próbálta felkészíteni arra a helyzetre, amikor majd felnőttként elhurcolják vallatásra.

Ó igen. Az Oroszlánkórus novelláiban erősen jelen van az apák és a fiúk viszonya. Akár így, hogy az apa úgy próbálja megmenteni a traumától a gyerekét, hogy ő maga traumatizálja. Úgy véli, jobb, ha ő maga teszi, mint ha mások. Biztos, hogy az életem ilyen élményei valahol benne vannak. Néha azt gondolom, most, hogy már tudatosultak ezek az élmények, nem fogok többet írni róluk. De ez nem biztos.

A filozófiára visszatérve, amelynek a szabadság az egyik legalapvetőbb témája, érdekelne, hogyan tanult meg szabadnak lenni. Ezt ugyanis gyakran említi.

Meg kell tanulni élni – ami viszont nem egyszerű. Épp most halt meg Kántor Péter, akinek három szép verse is van erről, „Megtanulni élni” címmel. Az írói szerep – ezt jeleníti meg Beckett „Az utolsó tekercs” című darabjában – gyakran odavezet, hogy az ember szinte befalazza magát egy monomániás állapotba. Érzem a csábítást, és tudatosan kell ügyelnem arra, hogy ne szerzetesként éljek, ahogyan akkor, amikor az első regényemet írtam. Amikor az író felépít egy világot, annak van egy olyan vonzása, hogy ki sem akar jönni onnan egyáltalán. De ez nem feltétlenül termékeny állapot. A mai napig figyelnem kell arra, hogy kimenjek a lakásból. Erre kénytelen voltam szabályokat felállítani. Voltak olyan nyarak, hogy nem engedtem senkit a közelembe, ezáltal olyan dolgokból maradtam ki, amelyek nem megismételhetők. Úgyhogy inkább úgy fogalmaznék: tanulok szabadnak lenni, de ez állandó harc.

Folyamatos jelen van a facebookon: posztokat ír, kommenteket kezel. Vonzó lehet, hogy közvetlen kapcsolatba kerül az olvasóival, de mindez rettentő sok energiát emészt föl, nem?

Olyan lett ez a hírversenyre épülő világ, hogy mindig csak a legfelül levő dolgok érdekesek. Én viszont az archívumban hiszek, úgyhogy én ezt a rendszert a magam eszközeivel meghekkeltem. Értek a programozáshoz, van egy nagyon erős geek-oldalam, de én a szabad forráskódú, tudásközpontú internetben hiszek – amilyen például a Wikipédia. Szomorú, hogy a többségnek az internet a közösségi médiát jelenti. Én is jelen vagyok benne, de a jelenlétem: ellenállás. Én archívummal szállok be a hírversenybe, és ha mindenki így használná, akkor jobb lenne a világ. Egy jó szöveg ugyanis mindig érdekes, újra és újra aktuális. Tehát én a saját munkásságomat és mások munkáit újra és újra előveszem, halott szövegekből élőket csinálok, és szembesítem ezekkel az olvasókat. Azt gondolom, van erre igényük, ugyanis működik, ezeket a szövegeket több ezren olvassák.

A honlapján sok írása fönt van. Nem gondolja, hogy ettől kevesebben fogják venni a könyveit?

Úgyis szinte minden megvan digitálisan is, tehát aki el akarja lopni a könyveimet, megtalálja a módját. Mondjuk úgy, hogy kikölcsönzi a digitális könyvtárból. Sikernek azt tarhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, ha több időt kapok, mint amennyit adok. Amikor az első regényemet írtam, az én időm lehúzta a serpenyő egyik oldalát, míg a másikban nem volt semmi, hiszen a szöveget még senki sem olvasta. Amikor elkezdték olvasni, a vele töltött idő bekerült a másik serpenyőbe.

Kevés regénye jelent meg eddig. Amikor novellákat ír, azokban ott van a mozaikkockákból épülő potenciális regény?

Párhuzamosan több szövegen dolgozom, és mindig azt remélem, hogy ezek majd befejeződnek, és akkor minden évben lesz egy regényem. Sokszor az az írásélményem, hogy haladok egy útvesztőben a helyes irányba, de vannak mindenféle csábítások, amelyeknek nem szabad engedni. A novella sokszor ilyen csábítás, bele akar kerülni valamibe, amibe nem illik. Úgyhogy jobb külön megírni. Olykor meg mégiscsak belekerül.

A regény csatornája tehát megvan előre?

Nincs, képek vannak meg. Látok valamit messze, mint egy kikötőt, és nem tudom, hogy jutok el oda. A fő kérdés mindig az idő. Amikor rájövök, milyen a regény időstruktúrája – hogyan kezelem az idősíkokat és az idő múlását –, az már jó. Akkor elkezdtem látni a regény végét.

A főhős karaktere megvan?

Nem, az van meg a legkevésbé. Ráadásul, hogy még kevésbé lássam, mi lesz belőle, nem is lineárisan szoktam írni a regényt. Párhuzamosan keletkeznek különböző részletek, az egész nagyon organikusan fejlődik. Kicsit olyan, mintha egy házat építenék, amiben benne vagyok. Csakhogy az építész tudja, milyen anyagokat használ közben, nekem viszont az anyagot és a szerszámokat, vagyis a nyelvet is formálnom kell.

Próbált már valami mást csinálni?

Persze, sok mindent. Éltem webdesignból, programozásból, megtanultam főzni, írtam is könyvet a főzésről, és örömmel tölt el, hogy az emberek szeretik. Sok mindenbe bele tudom ásni magam, érdekel mondjuk az asztalosmesterség. Ha az a kérdés, akarnék-e asztalos lenni, hát igen, el tudnám képzelni. Az a baj, hogy maximalista vagyok. Szerintem minden munka akkor érdekes, ha zen-közeli állapotban csináljuk. Ebből a szempontból hiszek a fanatizmusban, fanatikus pékek kellenek, fanatikus szakácsok, cipészek. Nehéz lenne az írás mellett jó asztalosnak lennem. Írni pedig muszáj.