Egri születésűként hogyan került Érdre?
Édesapám Egercsehi-Bányatelepen volt a bányák üzemorvosa és kilenc kisebb település körorvosa. Unokatestvéremmel, édesanyám testvérének a gyermekével szinte egyszerre születtünk. 1952-ben édesapámat a minisztériumba rendelték, és ő lett felelős a bányák egészségügyi helyzetének biztosításáért. Így édesanyámmal és a nővéremmel Budapestre költöztünk, az általános iskola 3-4. osztályát már Budapesten végeztem. Négy évvel később megszületett édesanyám testvérének a második gyermeke, az anyuka azonban két hónap múlva meghalt. Miután az apa nem tudta volna a nagyobbik gyermeket és a velük élő vak nagymamát ellátni egyedül, örökbe fogadtuk a babát. Édesapám azonban belátta, hogy nem tud ebből a pénzből három gyereket eltartani, ezért visszakérte magát körorvosnak. Zamárdit vagy Tárnokot kínálták fel neki, és ő az utóbbi mellett döntött, mivel közel volt Érdhez, ahol az unokatestvéremék laktak. Amikor apukám nyugdíjba ment, akkor kerültünk át Érdre. A Mária utcai ház, ahol most is lakunk, az örökbe fogadott kisöcsém öröksége volt.
Hova járt középiskolába?
Budafokra, a premontrei gimnáziumba. 1962-ben érettségiztem, és orosz-latin szakos tanárnak jelentkeztem. Az orosszal persze akkoriban semmi gond nem volt, annál inkább a latinnal, hiszen az volt az egyház nyelve.
Miért választotta ezt az érdekes párosítást?
A diákra a tanár van a legnagyobb hatással. Az oroszt már korábban megszerettem, mert a tárnoki iskolában olyan tanárom volt, aki rajongott a tantárgyáért. A budafoki gimnáziumban pedig kilenc latintanár volt, köztük az igazgató, a helyettese és az osztályfőnököm is. Nem véletlenül íratott be oda az édesapám, szerette volna, hogy én is orvos legyek. Nem lettem, de a latint nagyon megszerettem. Szoktam előadást tartani „Holt nyelv-e a latin?” címmel, és mindig elmondom a közönségnek, de a gimnáziumban is az ötödikeseknek az első latin órán, hogy nincs olyan nap, amikor ne használnánk latin szavakat, olyanokat, mint ipse, persze, szervusz… – és sorolhatnám. Például a manapság folyton hallott digitális szó is latin eredetű, a „digitus”, vagyis ujj jelentésű szóból származik. Az előadásomat általában azzal zárom, hogy a latin a világ legértékesebb holt nyelve, hiszen valamennyi tudományág terminus technicus-a a latinból jön.
Nagyon kevés gimnáziumban oktatják. Hogyan került be anno a Vörösmarty nyelvi választékába?
Amikor 1993-ban beindult a Vörösmarty Gimnáziumban a nyolc osztályos képzés, javasoltam az igazgatónőnek, hogy a két idegen nyelv mellé tegyük be harmadiknak a latint, amely a többit megalapozza. A németnek a nyelvtanát, az angolnak a szókincsét, és aki olaszul, spanyolul, franciául akar tanulni, annak is könnyű dolga lesz. Az igazgató és a tantestület elfogadták a javaslatomat. Nem tudtam tanári diplomát szerezni latinból, mert latin szakos tanárképzés nem indult akkor, amikor én egyetemre jártam. Így felsőfokú nyelvvizsgát tettem latinból, és mivel a pedagógiai tárgyakat elvégeztem, megvolt a képesítésem, hogy húsz éven át taníthassam a nyelvet. Több mint 900-an tanultak latint ez idő alatt az érdi gimnáziumban.
Sikerült megszerettetnie a gyerekekkel ezeket a nyelveket?
Minden tantárgy sorsa azon dől el hogy ki tanítja. A tárnoki iskolában 1956-ban a forradalom után februárig nem is volt tanítás az iskolában, utána viszont kaptunk egy csodálatos orosz tanárnőt, Mezei Ilonának hívták. Lenyűgöző volt a tudása, meg az is, ahogyan bánt velünk. Hihetetlenül élveztem, hogy az egyszerű mondatokat milyen kevés gondolkodással meg tudtam komponálni. Fantasztikusan motiváló ember volt a gimnáziumi tanárom is, Hegedűs György. Emlékszem, reggelente elsőnek értem be a gimnáziumba, és első dolgom volt kitenni a latin és az orosz füzetemet az asztalra, hogy azok az osztálytársaim, akik nem készítették el a leckét, lemásolhassák. Ezek után tanárként abból indultam ki, hogyha engem megszeretnek a diákok, akkor a tantárgyamat sem fogják utálni. Lehet, hogy nem szeretik, de legalább nem fogják utálni. Fontosnak tartottam, hogy az első pillanattól legyen sikerélményük. Az első néhány óra után név szerint felszólítottam néhány gyereket, és azt mondtam nekik: látom, hogy érdekel titeket a tantárgy, mindig jelentkeztek, mindig jót mondtok, ezért engedjétek meg, hogy egy-egy ötössel megajándékozzalak benneteket. Tehát mind a két tantárgyból elsőként ötösöket osztottam ki. Ezzel leromboltam egy falat, nyilvánvalóvá tettem, hogy nálam ötöst is lehet kapni. Minden ötödik osztályban úgy indítottam az első latinórát, hogy megkértem a gyerekeket, mondjanak „-ció” végű szavakat. Sorolták ezeket hosszan. Akkor mondjatok nekem „-tor” végű szavakat, amelyek valamit csináló embert vagy készüléket jelentenek. És jöttek a direktor, diktátor, doktor, piktor, konektor, radiátor stb. szavak. Csak ebből a két kategóriából 50 szót összegyűjtöttek a tízéves gyerekek. Akkor arra kértem őket, mondjanak „-ns”-re és „-bilis”-re végződő szavakat, ilyeneket, mint például laboráns, rentábilis, stb. Ezek már nehezeben mentek, de végül összejött vagy száz latin szó életük első latinóráján. És persze amikor ezek a 10 éves gyerekek hazamentek, elkezdték vizsgáztatni a szüleiket. Ennél nem is kellett több ahhoz, hogy szeressenek latinórára járni.
Gondolom, az sem véletlen, hogy a fiam is latintanár lett. Ő történelmet tanít, és mivel ókortudományból doktorált, tanult ógörögül is. Később a latinnak köszönhetően könnyen megtanult spanyolul, és mivel egy ír sztepptánc-együttes tagjaként bejárta a világot, kitűnően beszél angolul is. A feleségem is a Vörösmarty Gimnáziumban tanított 39 évig, úgyhogy ha hármunk tanított éveit összeadjuk, jövőre centenáriumot ünnepelhetünk.
A feleségét, Szűcs Máriát a tanítás révén ismerte meg?
Novgorodban találkoztunk először, amikor ő még diáklány volt. Akkor persze semmi nexus nem volt közöttünk. 1978-ban volt, a Csongrád megyeiek közt a legjobbak közé tartozott. Én voltam 33 ő pedig 17. Hazatérés után a táborozó diákokkal még egy ideig tartjuk a kapcsolatot, vannak, akikkel évekig. Így a feleségemről tudtam, hogy Szegeden elvégezte magyar-orosz szakon az egyetemet. A táboroztató kísérőtanárokkal mindig törekedtünk arra, hogy együtt menjünk, mert ismertük és kedveltük egymást. Egyik évben a szekszárdi kolléganő szólt, hogy nem tud jönni, és azonnal eszembe jutott, hogy Marika azt mondta még régen, hogy szívesen jönne kísérőtanárnak. Úgyhogy elhívtam és boldogan jött. Utána levelezésben maradtunk, és bár ő akkor már Szegeden tanított, nem esett nehezemre odautazni. Aztán szépen kialakult, hogy megfelelnénk egymásnak, és idejött ő is Érdre. Épp amikor a fiunkat vártuk, akkor veszítettem el a szüleimet, pár nappal az ő születése előtt. Édesanyám és édesapám ugyanazon a napon haltak meg, abban a hiszemben, hogy a másikuk még életben van.
Pályáját Ófalu általános iskolájában kezdte. Hogyan élte meg a bezárását?
1964-ben képesítés nélkül kezdtem tanítani, és mivel ez volt az első munkahelyem, nagyon szomorú voltam, de megértettem, hogy fenntartói szempontból racionális döntés volt bezárni. Azt követően, hogy a nem cigány gyerekeket szüleik elvitték onnan más iskolába, szegregált lett, alacsony osztálylétszámmal és kevés tanárral. Épp százéves lett abban az évben, amikor megszüntették. Akkor már nem dolgoztam ott, de engem kértek fel, hogy vezessem le a záróünnepséget.
A tanárképzőt tehát munka mellett végezte el?
Igen, a pécsi tanárképző főiskolára jártam levelező tagozaton, magyar-orosz szakra. A latin helyett a magyar szakot ajánlotta fel a járás – akkoriban ez így ment. Négyezren oktattak képesítés nélkül az 1960-as évek közepén. Magyart csupán néhány hónapig tanítottam, egy kolléganőm helyett, aki szülési szabadságra ment. Mivel szerettem volna középiskolában dolgozni, elvégeztem Szegeden az egyetemi kiegészítő képzést. Végül aztán nemcsak tanítottam, de igazgató is lettem a Vörösmarty Gimnáziumban, illetve a kollégiumban, valamint orosz nyelvi szakfelügyelő Pest megyében, emellett tankönyvet, tanterveket írtam, és 37-szer voltam a Szovjetunióban.
Hogyhogy ilyen sokszor? Az orosztanításhoz kapcsolódó részképzéseken vett részt?
Először a pécsi diploma megszerzése után jártam kint. Apukám mondta, hogy menjünk, járjuk be együtt Oroszországot. Voltunk Moszkvában, Leningrádban, Tallinban, Rigában és Kijevben. Aztán a többi alkalommal nevelőtanárként kísértem el a táborozó gyerekeket, akik az országos tanulmányi versenyeken elért eredményeik jutalmaképpen utazhattak ki Kurszk, Velikij Novgorod (Pétervár mellett) vagy Luga városába. A gyerekeket három csoportba osztották: volt, aki ingyenesen mehetett, mások fizettek valamennyit, a harmadik csoport pedig önköltségen utazott. Egy-egy alkalommal közel száz gyerek jutott ki, valamennyien 17 évesek voltak, túlnyomó többségük lány. Öt kísérőtanár mehetett velük. Amikor 1974-ben először megkértek, hogy legyek kísérőtanár, 30 éves voltam. Azért vállaltam el, mert mind a tanárképzőt, mind az egyetemet levelezőn végeztem, tehát oroszul beszélni csupán a vizsgákon volt alkalmam. Abban bíztam, hogy a nyelvtudásom egy-egy ilyen intenzív nyelvi fürdő hatására felvagányodik, szélesebb körű lesz. Nagy örömömre szolgált, hogy az orosz fél és a magyar vezetők is minden évben nagyra értékelték a munkámat, a nyelvtudásomat, a személyiségemet, valamint azt, ahogyan be tudtam illeszkedni az ottani körülmények közé, és ahogyan az orosz és a magyar gyerekekkel bántam. A koncepció az volt, hogy egy orosz és két magyar gyerek alkotott egy trojkát, így a magyar gyerekek csak oroszul beszélhettek egymással is, elkerülve ilyen módon az orosz gyerek kirekesztését.
Nagyon fárasztó lehetett a kísérőtanároknak.
Feltöltődés volt. 12 nyaramat tettem ilyen módon hasznossá és boldoggá. Az egyik moszkvai továbbképzésről való megérkezésemet sosem fogom elfelejteni. Akkor voltam kint másodszor, és arra számítottam, hogy majd édesapám kijön elém a Keleti Pályaudvarra. Ehelyett egy egész osztály várt ott engem reggel 7-kor. Elkéredzkedtek az igazgatótól, azzal, hogy küldetésük van, és aznap később fognak beérni. Utoljára 1985-ben tudtam kimenni, utána már a szüleimet nem hagyhattam itt. De a kapcsolataim megmaradtak, mivel részt vettem az orosz tanárok világszövetsége magyar szervezetének munkájában, amelybe gyakorlatilag az összes általános és középiskolai orosztanár beletartozott, mintegy hatezren. 25 évig voltam a szervezet alelnöke, és miután 2013-ban nyugdíjba mentem, örökös tiszteletbeli alelnöknek választottak meg.
Mennyire lehetett akkoriban belelátni a peresztrojka előtti Szovjetunió életébe?
Mivel az orosz gyerekekkel ez idő alatt együtt éltek a magyar gyerekek, együtt aludtak egy kollégiumban, tele voltunk kulturális programokkal, színházba, múzeumba vittek minket, gyakorlatilag arról beszélgettek egymással, amiről akartak. A Vendéglátás Napján a magyar gyerekeket meghívták az orosz családok, és az egész napot ott töltötték. Arra mindig ügyeltem, ha láttam, hogy a gyerekek mégis csak sokat beszélnek magyarul egymás közt, hogy kénytelenek legyenek használni az oroszt. Odaküldtem őket a járókelőkhöz, hogy kérjenek útbaigazítást, vagy elmentem velük játszótérre, hogy hallják az 5-6 éves gyerekeket beszélni, minél többféle kiejtéssel, szóhasználattal találkozzanak. Hallják, ahogy egy orosz kisgyerek kérdez, ahogy felsóhajt… ezek mind-mind minták a fülnek. Jómagam is ez alatt a 12 nyár alatt nyelvtudásban utolértem nappali tagozaton végzett orosztanár kollégáimat.
Hogyan lett igazgató a Vörösmarty Gimnáziumban?
Háromszor is megválasztottak, bár egyszer sem pályáztam. Minden alkalommal csak ideiglenesen vettem át a kinevezésemet, várva, hogy a következő fordulóban lesz alkalmas pályázó. Mindenáron azt akartuk, sőt, a feletteseink is, hogy a Vörösmarty tanárai közül kerüljön ki az igazgató, de mivel mindannyian a tanítás örömét élveztük, senki nem akart vezető lenni. Tudtam előre, hogy az öt év nagyon hosszú lesz. Az első jelzéseket, hogy valami nincsen jól, a szüleimtől kaptam. Szóvá tették, hogy megváltoztam. Tele voltam gondokkal, elveszítettem a humoromat, még zongorázni sem ültem le, amit pedig korábban gyakran megtettem. Engem Érd elsőként zenészként ismert meg 1962-ben, amikor még nem is tanítottam. Öt társammal megalakítottuk a környék első beatzenekarát, amelyben én voltam a zongorista és az együttes vezetője is egyben.
Nocsak! Mi volt a zenekar neve?
Csingi. Ez volt a becenevem, még a nővérem ajándékozott meg vele. Úgy tudja, hogy a csengettyű szóból jött, de arra már senki nem emlékezett a családban, hogy miként. Hat évig megvolt az együttesünk, és mindenféle akkor divatos dalokat játszottunk. De mivel folyton behívtak valakit katonának, feloszlattuk magunkat. Azután megtanultam gitározni, ami annyiból sokkal jobb volt, hogy a hangszert tudtam vinni magammal. A nyári táborokban közel száz orosz népdalt tanultam meg, és sokat megtanítottam a tanítványaimnak is. Minden karácsony előtti illetve évvégi utolsó óra a daltanulásé volt. Úgyhogy nem csodálkoztam, amikor az egyik 50. érettségi-találkozóra azzal a kéréssel hívott meg az egyik osztály, hogy hozzám a „száraz fát” vagyis a gitáromat.
Hogyan él mostanában?
A szüleimtől tanultam, hogy unatkozni nincs idő. Játszottam tangóharmonikán, a gitárt előveszem és a zongorához is odaülök néha. Négy évig énekeltem a Harmónia vegyeskarban. Mivel három sportágban, a futballban, a kézilabdában és a sakkban is igazolt versenyző voltam, nagyon érdekel a sport. Volt is olyan vágyam hajdan, hogy sportriporter legyek. Majdnem minden sportágnak tudom a szabályrendszerét, így örömmel nézem a sportcsatornákat. De nemcsak a sportban szeretem a vetélkedést, a Géniusz című műsor teljesen a hatalmába kerített minket a feleségemmel. Igaz, hogy a gyorsaságban alulmaradunk, de a válaszokat 70%-ban tudjuk, hiszen a kérdések 70-80%-a gimnáziumi tananyag. Jövőre lesz 30 éve, hogy elnöke vagyok a POLY-ART művészeti alapítvány kuratóriumának. Az érdi és kistérségi alkotók civil szervezetének vezetése, eseményeik szervezése azonban ma már túlzottan igénybe veszi az energiáimat. Egyre inkább szeretek a mindennapi egyszerű dolgokra koncentrálni. Boltba járok, szinte forintra ismerem mindenütt az árakat. Nálunk olyan nincs, hogy a feleségem mosogasson. Nem nagy dolog megcsinálni, és jól eső érzés, hogy rendben hagyom a konyhát. A ház körüli teendőkből is kiveszem a részem, mivel kertes házban lakunk, mindig van munka.
