1963-ban Érd fölkerült a régészet világtérképére. Rövid ideig tartott, és aztán mi magunk is elfelejtettük, hogy van egy szenzációs lelőhelyünk. Benőtte a bozót a Fundoklia-völgy felső szakaszát, az éj leple alatt hulladékkal lopakodókon kívül nem járt arra senki.
Augusztus végén írtunk arról, hogy dr. Palkó Zsolt, Érd klímavédelmi és zöld városfejlesztési biztosa, lelkes lokálpatrióta, régi érdi „platójáró” és értékőr – akárcsak a korábban szintén elhanyagolt Klímabarát Parkhoz – egy újrafelfedező bejárást szervezett ide, szakemberek részvételével. Méghozzá azért, hogy megtudjuk, valóban olyan jelentőségű-e az itt talált lelet, hogy érdemes legyen visszahozni a köztudatba, sőt, akár turistalátványosságként bemutatni régészeti jelentőségét.
Aztán a bejárásnak folytatása is lett: Tetlák Örs alpolgármesterrel, a Földrajzi Múzeum igazgatójával, Mácsai Anettával és Palkó Zsolttal ellátogattunk az Aquincumi Múzeumba, ahol a régészek – Dr. Mester Zsolt, Dr. Lengyel György és Szilas Gábor – megmutatták a világszenzációnak számító érdi leletegyüttes néhány darabját.
A gondosan tárolt állati csontokból, kőeszközökből a kezünkbe is vehettük néhányat. Mi tagadás, érez némi megilletődést a ma embere, ha egy ötvenezer éve elhullott/megölt vadló lábszárcsontját megfoghatja. De hogy került a Fundoklia-völgybe barlangi hiéna és barlangi medve? Hiszen itt ma sincs és akkoriban sem lehetett barlang.
„Amennyire rekonstruálni lehet, a kisebbik völgyfő hátsó része fedett lehetett – magyarázza Dr. Mester Zsolt a paleolit korszak kutatója, az ELTE Régészeti Intézetének oktatója. – Találtak a régészek olyan csonthalmot, amely kizárólag medvecsontokat tartalmazott, ez arra utal, hogy ott telelhettek a medvék. Etológiai kutatások kimutatták, hogy a medvének a hibernáláshoz nincs szüksége barlangra, a lényeg, hogy a hely védett legyen. Az utolsó eljegesedési szakasz első felében, amikor a nagy felmelegedés után elkezdett lehűlni a klíma, egészen a hideg csúcsot megelőző időkig Európa tele volt barlangi medvékkel. Emberi léptékkel nézve igen hosszú periódus volt ez, hiszen az utolsó eljegesedés első hideg maximuma 10 ezer évig tartott. A Föld átlaghőmérséklete mintegy 4 fokot hűlt akkor, és a zord hideg és az erős szél elől ezekben a viszonylag zárt völgyekben menedéket találtak a vadak, és a neandervölgyi korszak emberei is.”
Mester Zsolt elmondta, hogy a 60-as években hatalmas régészeti értéke volt a leletnek. Sokáig emblematikus lelőhelynek számított, mert ez volt az első olyan, amelyet barlangimedve-vadászok tanyájaként tudtak azonosítani. (A barlangimedvéről bővebben itt lehet olvasni.) Ennek az elképzelésnek az volt a kiindulópontja, hogy ilyen mennyiségű nem barlangban talált medvecsont csak vadászatból származhatott, és ezt alátámasztották a helyszínen talált kőeszközök. A csontmaradványok eredetére a csontok formájából, nagyságából következtetnek. Ha pedig maradt bennük szerves anyag, akkor radiokarbon módszerrel a korát is meg tudják határozni.
Ám a lelőhely sok egyéb módszertani kérdést is felvetett, úgyhogy a 70-es években főként francia régészek olyan archeo-zoológiai vizsgálati módszert dolgoztak ki, amelynek nyomán már jobban meg lehet ítélni, hogy egy csonttömeg létrejöttében mekkora szerepet játszhattak a ragadozók, az emberi vadászat illetve a természetes elhullás. Az érdi állatcsontok újravizsgálatakor a kutatók azt állapították meg, hogy ezek többsége a természetes elhullás jegyeit mutatja.
„A harapásnyomokból például még azt is meg lehet mondani – magyarázta Dr. Lengyel György a Magyar Nemzeti Múzeum kutatója -, hogy ki milyen sorrendben lakmározott a húsból. Az új módszerek nyomán ma elmondható, hogy Érden nemcsak az ember vert tanyát, hanem a medvék, sőt a hiénák is használták búvóhelynek. Valószínű, hogy a helyet egyik faj sem lakta folyamatosan, csak hosszabb-rövidebb ideig.”
Mindeddig úgy tudtuk, hogy az érdi leletegyüttesben sok ember által készített eszköz volt, emberi maradvány azonban nem került elő. A régészektől azonban most megtudtuk, hogy a csontmaradványokat újra átnézve előkerült egy fog, amit eddig medvebocsnak tulajdonítottak, ám megvizsgáltatták antropológussal, aki azt feltételezi, hogy emberi eredetű. A leletet jelentőségére való tekintettel most Párizsban is megvizsgálják.
Szinte hihetetlen, hogy ha az érdi fennsík ilyen régóta lakott, miért nem került elő több emberi maradvány a pattintott kőeszközök korából. A régészek ezt azzal magyarázzák, hogy a temetkezés általában már a letelepedett életformához kötődik, a nomád élet többnyire azzal jár, hogy a halottakat hátrahagyják, feltételezések szerint akár valamilyen vallásos hiedelem alapján egy totemállatnak felajánlva. Ráadásul ilyen időtávlatban az is kérdés, hogy megőrződik-e csontmaradvány. Például az Északi-középhegységben olyan a talaj kémhatása, hogy az őskőkori csontok feloldódnak és eltűnnek.
Előző cikkünkben is felvetettük, hogy vajon tartogathat-e más új információkat is az érdi lelőhely. Mester Zsolt határozottan állítja, hogy igen.
„Maga a korszak, amibe ez a leletegyüttes beleillik, i.e. 120 – 40 ezer év között lehet – magyarázza. – A helyszínen talált két tűzhely faszenéből mért értékek alapján (radiokarbon módszerrel) 39-43 ezer év közöttre tehető a leletek kora. De ez a módszer 40-50 ezer év között már kezd megbízhatatlan lenni. A 60-as években még nem állt a kutatók rendelkezésére olyan metódus, amellyel pontosabb kormeghatározást lehet végezni, ma viszont igen. Ha szerencsénk van, akár külföldi kollégákat is érdekelhet ez a projekt, hiszen nekünk itt tudásunk van, meg lelőhelyünk, a külföldieknek pedig pénzük és érdeklődésük.”
Az 1964-es ásatáson meghagyott tanúfal tartalmazza az eredeti üledéket. Sokáig nem temették vissza, mert a régészek abban bíztak, hogy lehet ott olyan bemutatóhelyet létrehozni, mint amilyen az ugyanakkor feltárt vértesszőlősi ásatás helyszínén megvalósult. Azonban ebből nem lett semmi, mert hiányzott a kellő lobbierő. A 70-es években készült fényképen még látszik kibontott állapotában a tanúfal, kerítéssel körbevéve. Úgy tudják, hogy valamikor 1975 körül egy halálos áldozatot is követelt beomlás után betemették.
„A tudomány szempontjából az lenne jó, ha az eredeti rétegsoron, vagyis az 1 m széles, 20 méter hosszú úgynevezett tanúfalból vett mintákat modern vizsgálatoknak tudnánk alávetni – jelöli meg szándékaikat pontosabban Szilas Gábor. – Ehhez nem kell nagy ásatást végezni, csak megtisztítani a terepet, kibontani a függőleges metszetfalat, és tudományos alapossággal mintákat venni. Ez mintegy tízmillió forintból megoldható a laboratóriumi elemzésekkel együtt. Néhány hét alatt megvolna a terepi munka, majd lehetne itt egy régészeti bemutatóhelyet kialakítani. Már az is látványos lenne, ha a két teknőszerű mélyedést láthatóvá tennék, amelyben az ősemberek és az állatok is megtelepedtek. Valahogy úgy, ahogyan az ásatás végén kinézett.”
Ez a lehetőség igencsak felkelti Tetlák Örs alpolgármester és Palkó Zsolt zöld városfejlesztési biztos érdeklődését, és elmondják, hogy a terep megtisztítását fel tudja ajánlani a projekt megvalósításához a város. Mint cikkünk elején már említettük, ezt a munkát azóta el is végezte a Városgazda, már csak a szakmai munka megvalósításához szükséges néhány milliót kellene előteremteni.
A bemutatóhely kialakítása azzal kezdődik, hogy a tanúfalból maradó megfelelő állapotú részt konzerválni kell és megvédeni a leomlástól. Mester Zsolt elmondta, hogy legutóbb Csehországban és Izraelben is látott hasonló megoldást: mindkét helyen egy-egy barlangban tették láthatóvá ilyen módon az ásatási rétegeket, kihelyezett táblákon szemléltetve a főbb információkat, és hogy a jégkorszakban ez a helyszín hogyan nézhetett ki. Tehát valahogy úgy, ahogyan az érdi ásatásról készült „A kőbaltás ember” című animációs filmben látható.
Magyarországon is van ilyen bemutatóhelyek tervezésére szakosodott építész, és hasonló koncepció alapján készült például a Bükki Nemzeti Parkban a Szeleta látogatóközpont, egy EU-s turisztikai fejlesztési pályázat keretében. Az eddigi elhanyagolt, szemetes bozótosnál a legegyszerűbb megvalósítás is jobb lenne annak érdekében, hogy lássák az érdiek, milyen gazdag városuk történelme.
