György Ferenc, azaz mindenki Feri bácsija az utolsó pillanatig küzdött azért, hogy fennmaradjon a suszteráj, ahogy ő fogalmazott. Végül örökre szögre akasztotta a kalapácsot, és végleg visszavonult.

Hosszú történet az övé, ami nem is Magyarországon kezdődött. Határontúli magyarként Székelyföldről, Gyergyóból származik, a mesterséget pedig Kolozsváron tanulta. Elmondása szerint soha nem akart suszter lenni, az ötvenes években mindenki a fémiparba vágyott.

Annak idején édesanyja feltette a kolozsvári vonatra, mondván: „menj fiam, tanulj valami szakmát, mert anélkül nem lesz belőled semmi.” A fémipari iskolába nem vették fel, a bőripar azonban jó lehetőségnek tűnt. Úgy gondolta, hogy faluhelyen is boldogulhat majd a tanult mesterséggel.

Végül Kolozsváron maradt és a híres Clujana cipőgyárban kezdett dolgozni. Soha nem akart változtatni ezen, egészen a nyugdíjba vonulásáig ott készítette a cipőket, tanította a fiatalokat.

„Szerettem a szakmámat, soha nem bántam meg, hogy végül ezt választottam. Két egyforma cipő nincs, minden egyes darab igazi kihívás volt számomra”

– mesélte mosolyogva Feri bácsi.

Feleségével nem akartak Magyarországra jönni, de miután a gyerekek a kilencvenes évek elején átköltöztek, pár évvel később ők is így döntöttek. Érd lett az újabb otthonuk. Addigra már nyugdíj mellett dolgozott, így itt is folytatta a mesterséget.

A városban hamar körbefutott a hír, hogy Feri bácsi mestere a szakmájának, így minden nap újabb és újabb kuncsaftok érkeztek hozzá, nem beszélve arról, hogy nem dolgozott drágán.

„Megnéztem, hogy itt mennyiért dolgoznak, milyen árak vannak és ahhoz képest féláron csináltam meg mindent. Nem akartam hasznot húzni az emberekből, mert kevesebbel is beértem”

– emlékezett Feri bácsi. Klasszikus műhelye nincs, kis szerszámos ládájában azonban minden van, ami kell. Sokszor a kertben álló öreg almafa árnyékában zajlik az igazi műhelymunka, de egy-egy hideg, esős napon a konyha és a pince adott otthont a javításnak.

Sajnos a cipészmesterség lassan a múlté lesz, mert már nem sokan választják ezt a szakmát. Feri bácsi úgy gondolja, azért, mert ebből meggazdagodni nem igazán lehet. Amióta az olcsó kínai cipők megjelentek, azóta érezhetően kevesebb a munka is. Egyre kevesebben javíttatják már a cipőiket.

Pedig a nyugdíj mellé kiegészítésnek jól jött a pénz. Szűkösen éltek, de azért meg volt mindenük, ami ahhoz kellett, hogy boldoguljanak. Ahogy teltek-múltak az évek, sok minden megváltozott. Szeretett felesége öt éve elhunyt. Az öreg suszter egyedül éldegél kicsinyke házában, a kaptafát eddig még nem hagyta ott. A 86. évét tapossa, de csak most kezdte érezni, hogy már kevesebb a türelme. Valami megváltozott.

„Valószínűleg a korral jár, de soha nem gondoltam volna, hogy lesz idő, amikor probléma lesz alkotni valamit”

– véli Feri bácsi. Van még egy-egy apróbb munkája, viszont a megjavított cipőkbe már egy cédula is kerül, így tájékoztatja a kuncsaftokat, hogy több javítást nem tud vállalni. Ahogy fogalmazott, felismerte, hogy nem fog úgy a keze, mint régen.

Ha a családban adódik még egy-egy javítandó lábbeli, akkor nem rest elővenni a szerszámokat, de az már inkább csak nosztalgia lesz a részéről. Unatkozni  nem fog, szabadideje pedig van bőven. Sétával tölti a napjait, mindenhova gyalog jár. Feri bácsi a cipőit magának készítette, ezeket használja ma is, elnyűhetetlen darabok.

Úgy tűnik, hogy a régi mondás, mely szerint a suszternak mindig lyukas a cipője, minden valóságot nélkülöz. Legalábbis Érden…