Schóber János munkáját a város augusztus 20-án Érdi Sport Díjjal ismerte el.

Tanár úrral – akit csak így szólítanak szülők és diákok egyaránt – telefonon beszélgetünk, ugyanis az Érdi Sport Díj átvételét követően hazatért abaligeti házába. Hogy telnek az első napok otthon?

Folyamatosan kérdezgetem a páromat: biztos, hogy nem kell csomagolnom, és indulnom Érdre? Nem érzem még, hogy nem kell visszamennem…

Furcsa érzés lehet, hiszen az elmúlt évei nagyon aktívan teltek: az ÉRD U8-9-es lányainak edzője volt, és testnevelőtanár a Batthyány iskolában, ahol számtalan gyerekkel ismertette és szerettette meg a kézilabdát, és ért el velük rangos helyezéseket.

Az a szeretetcsomag, amit a gyerekektől és a szülőktől kaptam, nem hagyott megállni. Amikor egy pici gyerek egy új mozdulatot meg tud tanulni, amikor rájön arra, milyen jó játszani, elfáradni, amikor a szülők mosolyogva mondják, hogy a gyerek otthon is pattogtatja a labdát, az olyan motiváció, ami újabb és újabb löketet ad, hogy folytassam, amit csinálok.

Nem nagyon van olyan gyerek, aki ne labdázna. El lehet érni, hogy minden gyerek megszeresse a labdajátékokat?

A labda rendkívül jó kognitív képességfejlesztő eszköz: a térérzékelés, a mozgáskoordináció fejlesztésére kiválóan alkalmas. De a labdajáték nem csak a labdáról szól, hanem csapatról, ugrásról, futásról, dobásról. Olyan előre nem látható pillanatokról, amikor az ellenfél mozdulata miatt váratlan helyzetbe kerülünk. Akármilyen sportot is szeret, űz a legjobban, a kézilabda kiegészítő lehetőség lehet. Büszkén mondom: országos bajnok tollaslabdázó gyerekek jöttek nagy örömmel kézilabdázni és lettek tagjai megyedöntős csapatnak. De birkózó országos, illetve nemzetközi bajnok is szeretett járni edzésre.

Hogy látja, felveheti-e a sport a versenyt az elektronikus játékokkal?

Nem így közelíteném meg. Nem a sport veszített a népszerűségéből, hanem az az út lett sokkal nehezebb, amíg eljut a gyerek addig, hogy sportoljon. Akit sikerült megnyerni egy-egy sportágnak, az már ott is marad. Ma számítógépek, mobilapplikációk nem késztetik arra a gyerekeket, hogy megemeljék a feneküket. A szülőket is meg kell tudnunk nyerni, hogy a diákok kimozduljanak a komfortzónájukból. Elfáradni általában nem szeret senki, ezért gyakran kitalálják a gyerekek, hogy ez-az fájdalmas, vagy túl sok a számukra, pedig csupán egyszerű fáradtságról van szó. Ha a szülő ilyenkor azt mondja: „Igen, de holnapra kipihened magad, és meglátod, milyen jó lesz ismét a társaiddal edzeni, játszani”, akkor nyert ügyünk van. Ha azt válaszolja: „Akkor maradj itthon, ne menj”, a gyerekből nemhogy sportoló, de egészséges ember sem lesz.

Nem mindenkiből lesz élsportoló. Mit adnak az edzések azoknak a gyerekeknek, akik kedvvel, de nem versenyszerűen sportolnak?

Egészséget, koncentrációt, csapatkohéziót, kitartást. Nagyon büszke vagyok arra, hogy amikor az amatőr kézilabda elindult Érden, nagyon sok kisgyerek lett igazolt játékos, de még többen vannak, akik nem lettek élsportolók, viszont megerősödött a szívük, érrendszerük, izomzatuk. Viccesen azt mondogattam nekik: „Lehet, hogy nem leszel NBI-es játékos, de ha most nem erősödsz meg, felnőttként majd törheted a fejedet, melyik gyerekedet hagyod ott a boltban, mert mindkettőt nem tudod vinni a karodon, annyira elfáradsz”. Ez persze vicc, de több évtized elteltével régi tanítványaimtól hallom vissza: „Tanár úr, igazad volt”… Nem lehet mindenki sportoló. De jó volna, ha minél több gyerek nőne fel egészségesen.

Ebben sokat jelenthet egy-egy felnőtt példája.

Általános iskolában volt egy csodálatos tanárom, Hang János, aki maga is válogatott kézilabdás volt. Ő volt a mi példaképünk, a Jani bá’. Nála kezdtem kézilabdázni. Lebilincselt a személyiségével. A gyereket nem maga a sport, illetve a tantárgy vonzza, hanem az, aki tanítja. Mikor a főiskolán végeztem, volt egy fantasztikus edzőm, dr. Csizek Antal, Tóni bácsi,  aki, bár alacsony, vékony srác voltam, látott bennem fantáziát. Azt mondta: nem kell NB I-es szinten játszani. Ha tanár leszel, add tovább a tudásodat a tanítványaidnak. Mikor Pécsett tanítani kezdtem, az volt az első, hogy a gyerekek általános képességeit fejlesszük, csak ezután a labdaérzéküket. Büszkén mondhatom: egy csapatra való NB I-es játékos került ki az iskolánkból. Aztán megszűnt Pécsett a kézilabda, én pedig ezzel párhuzamosan otthagytam a tanári pályát, és húsz éven keresztül a felnőttképzésben dolgoztam.

Ez, gondolom, plusz tapasztalatot jelentett.

A Batthyány-is évekre és az érdi kézilabdára biztos jó hatással volt, hogy előtte húsz évig felnőttekkel foglalkoztam. Jobban tudtam így a szülőket motiválni, és olyan személyes kommunikációt kialakítani, amelynek az volt az eredménye, hogy nem volt lemorzsolódás nálam.

Hogy került Érdre?

Aktív felnőttképző tanárként úgy gondoltam, nem mehetek nyugdíjba addig, míg vissza nem tértem az általános iskolás korosztályhoz és a kézilabdához. 2014-ben kezdtem tanítani a Batthyány iskolában – öt évet terveztem, a nyugdíjba menetelemig, de idővel belecsöppentem a varázslatos kézilabdacsaládba. Ez tényleg egy csoda, a játékosoktól az edzőkön át a vezetőkig. És a szurkolók… Akik a diákolimpiai meccsen ott ültek, és olyan hangulatot teremtettek, hogy az iskolában nem lehetett tanítani, és az igazgató úr minden diákot felhívott a csarnokba… Ha nem kétszázötven kilométerre lennének a gyerekeim és a házam, lehet, hogy talicskával tolnának el Érdről, amikor már nem tudok menni. Nagyon jó az edzői stáb, olyan a légkör, a vezetés, hogy a kollégák szeretnek odajárni, várják, hogy edzeni menjenek, és ez a gyerekekre is kisugárzik – folyamatosan nő az utánpótlás létszáma.

Időnként azért eljön egy-egy meccsre?

Hogyne! Már várom, mikor lesznek a hazai meccsek. Nem bírnám ki, hogy ne menjek. Pénteken beülök a kocsiba, irány Érd, és vasárnap vagy hétfőn hazajövök. A szülőkkel, gyerekekkel interneten így is tartom a kapcsolatot. Nem lehet elszakadni ettől a közösségtől, és nem is szeretnék.

Mivel tölti a napjait?

Most a tüzelőt szerzem be, aztán a pincét hozom rendbe, és segítek a gyerekeimnek is. Itt vannak a kutyáim, róluk is gondoskodnom kell. Földem van, gyümölcsfáim, szőlőm, amit gondozok, hamarosan jön a szüret. Nem unatkozom. De őszintén megvallva, a kézilabda hiányzik. Sokszor arra ébredek, hogy egy új figurát kellene leírnom, de most már felesleges.

Nem szeretné a tudását átadni az ön után jövőknek?

Természetesen átadom, ha van rá igény. Az új edzőnek megígértem, ha szüksége van rá, megmutatom a gyakorlatsorokat. U 8-10-es edzőknek is tartottam már bemutatóedzést, a kézilabda-szövetség felkérésére.

Az ön munkáját nemcsak Érden ismerik, ismerték el. Melyik eredményére a legbüszkébb?

Nem az eredményekre, hanem inkább a tényekre: az elmúlt években az érdi utánpótlásbázis alapja lett a Batthyány iskola. Négy és fél év alatt 47 érmet szereztem a gyerekekkel. A Magyar Kézilabda Szövetség tavaly augusztusban a Hónap csapatává választotta az U9-es csapatunkat, decemberben pedig a Ferenczy kupán a csapatunk egy gólnál többet nem kapott egy NB I-es utánpótláscsapattól sem. Erre nagy büszke vagyok, ahogy a miniszteri kitüntetésre és az Érdi Sport Díjra is. Meghatottan emlékezem vissza a kézilabdás évzáróra: jó arra gondolni, milyen szeretetben köszönhettem el a kézilabdától. Visszatérve az Érdi Sport Díjra: nagyon sok jó sportoló van Érden, akik hozzám hasonlóan megérdemelhették volna ezt a kitüntetést. Azt, hogy egy ilyen messziről jött ember, mint én, megkaphatta, külön megtiszteltetés. A legnagyobb élmény az volt, hogy a szeretteim is ott lehettek velem, és annak is nagyon örültem, hogy a városvezetők, akikkel beszélgettem, naprakészen tudták az NB I-es csapat edzőmérkőzéseinek eredményét. Úgy gondolom, Érden a kézilabda csak erősödni fog.

Ádám Katalin