koka2_220828

Fél évszázad az érdi kultúra szolgálatában

Kóka Rozália mesemondó, népdalénekes, néprajzkutató portréja.

1941 májusában a bukovinai székelyeket Bácskába telepítették, onnan 1944 októberében menekülniük kellett. 1945 márciusában a Völgységben, Felsőnánán telepítették le a családot. Itt végezte el az általános iskolát, majd a szekszárdi Garay János Gimnáziumban tanult tovább. A Kaposvári Felsőfokú Tanítóképzőben szerezte meg a tanítói oklevelet. 1962-ben szüleivel Érdre költözött, és Tárnokon lett tanító. Bukovinai székelyek a történelem országútján című könyve most jelent meg.

Hogy bírja energiával, népdalkör, újság- és könyvírás, előadások…?

Tudom én, hogy mire gondol, de az az igazság, mintha semmi nem változott volna az életemben azon kívül, hogy megfájdult itt is, ott is. Foglalkoztatnak, hívnak, szeretnek. A világon az egyik legkedvesebb alkotómunka a könyvírás, ha onnan nézem, hogy nekem mi ad örömet. A cikkírás is hasonló. Olyan csodálatos, amikor jönnek a gondolataim, nem is kell kalapáccsal verni a fejemet, szépen jön, pereg. Azon gondolkodtam valamelyik nap, hogy éppen csak leteszem a kezemből a kéziratot és útjára bocsájtom, már ott tolakodik egy másik ötlet. Kicsit lazsálok még, de már dolgozik a fejemben az új ötlet. Egyszer csak leülök, és megcsinálom.

A könyveiben rengeteg adat, tény van. Azokat hogyan szedte össze?

Nem tudom, hogyan működött ez nálam, de mindig rengeteg jegyzetet készítettem. Vacak kis cédulákon fontos időpontok, események vannak feljegyezve. És megtalálom, amikor kell… Rendszerezésről szó sem lehetett, sosem volt rá idő. 1969-ben már írtam naplókat. 37 évig gyűjtöttem egy moldvai halottlátó látomásait és élettörténetét. A Néprajzi Egyetem megjelentette egy szöveggyűjteményben. Utána kezdtem gondolkodni, hogy én 37 évet fektettem ebbe a kutatásba, és nem jutott a közönség kezébe. Nem azt akarom, hogy a miszticizmusa jelenjen meg a nyilvánosság előtt, hanem a költőisége, szépsége, a bibliai világlátása. Az az érdekes, hogy egyáltalán nem ellenkezik a bibliával. Most abból akarok egy nagyon szép, olvasmányos, könnyű és mégis a tájszólásra utaló szöveget szerkeszteni. Szárnypróbálgatásként a folkMAGazinban már megjelent három rész, és lesz még három. Vannak még titokban várakozó szép mesekönyvek is. Ha az ember a nép leánya és mindig szolgálatban van, akkor azt nézi, hogy mi az, ami praktikus, azonnal bevethető és használható. Minden mesekönyvemet úgy írtam, hogy a mesemondó versenyeken jól használható legyen. Rájöttem, hogy a legszebb, legnagyobb tündérmesék kimaradtak. Nem elég, hogy szóban kimaradtak a társadalom életéből a nagy mesék, de már le se írjuk? Gyimesből elszármazott mesemondók tündérmeséit fogom egy kötetbe rendezni legközelebb.

A nemzet iránti szolgálat hogyan és miért jött? Nem bánta meg, hogy ezzel töltötte az életét?

Nem bántam meg. Szüleim nemzeti érzelmű emberek voltak, mindketten nemzeti kisebbségben születtek. Nem saját elhatározás volt, ilyen lettem. Lépésről lépésre. Mindig nagyon szorgalmas, nagyon érzékeny, segítőkész voltam. Érzékeny a nemzeti ügyekre. Végtelenül szerettem a történelmet, nagyon korán kezdtem olvasni, őrült sokat. Sokat gondolkodtam, sokszor méltatlankodva is, hogy ki a fene mondhatja nekem, hogy csináljam ezt vagy azt. Nem tudom, ezt már küldetésnek lehet nevezni? Vagy hivatás? Tárnokon volt az első munkahelyem mint tanító néni. Felnőttek lettek már a kis tanítványaim. Azt hiszem, hogy ezt kaptam feladatomul a bölcsőmben, hogy menjél leányom és talpalj, küzdj! Felsőnánán, a falumban, ahol felnőttem, kezdtem el gyűjteni ’68-ban. 1969-ben már a hivatásos néprajzosok látókörébe kerültem, segítettek, büszke vagyok rá, néha nem is érdemeltem meg talán. Mindjárt Diószegi Vilmos néprajzkutató vett a szárnyai alá. Mondta, hogy mit kell csinálni. Már itt laktunk Érden. Egy este eljött egy kutatótársával, és hosszan beszélgetett velem. Két nap múlva kaptam levelet, hogy milyen módszereket kövessek. Milyen sorrendben keressem meg a feladatokat. Az nagyon helyes, hogy Felsőnánán gyűjtöttem először, kincsesbánya volt az a falu, nem csak nekem, másoknak is. Az is nagyon helyes, hogy utána Tolna és Baranya megyébe mentem. Amikor sorra vettük a magyarországi székely csoportokat, akkor a határon túli, kirajzott csoportokhoz irányított, a dél-erdélyi, majd az al-dunaiakhoz. Aztán azt mondta: menjek el Kanadába. Ezen nagyon kezdtem nevetni, addig életemben egyszer voltam külföldön, Szlovákiában. Nem volt pénzünk, nem kaptunk vízumot. Nem voltam hivatásos néprajzos, és mégis mindent megvalósítottam.

Moldvába is járt gyűjteni. Hogy jutott el oda?

Először itt Magyarországon mentem el a három baranyai faluba, ahol moldvai csángók éltek, akik szintén 1941 után jöttek át Magyarországra. Utána elmentem az első moldvai faluba, Lészpedre. Akkor találkoztam a halottlátó asszonnyal, 1969 júniusában. A szépségét, a gazdagságát, az érdekességét most látom.

Ritkaság, hogy egy folklór együttes megéri az 50. születésnapját, és az alapító 50 év után is aktív tagja.

Az Érdi Bukovinai Székely Népdalkört ebben a házban alapítottam. Olyan személyek voltak jelen, mint Csoóri Sándor, Takács Imre költő, dr. Morvai Péter néprajzkutató, Faragó Laura és a testvére Klárika, énekesek. Főztünk egy jó székely ebédet, tejfeles csirkét máléval. Kitalálták, hogy nekem népdalkört kell alapítani, ami ellen nem tiltakoztam. Néha nemcsak belső sugallatból jön a feladat, hanem külső nyomás által is. Volt egy Bíró Jeromos bácsi, aki azt mondta nekem, „Rózsi, te, nem szégyelled magadot, már mindenki a tv-ben énekel, csak mi nem? Mi mindenkinél szebbeket tudunk, és te nem csinálsz semmit.” Ez a biztatás és a szidás egybeesett. Természetesen ez sok nehézséget okozott, örökös lázban égtem a népdalkör miatt. Nagyon nehéz volt, de szegényebb lett volna az életem nélküle.

És az asszonyoknak milyen jó volt, hogy a tudásukat, ami a torkukban meg a fejükben van, mások is elismerik.

Büszke vagyok rá. Mi minden helyet megjártunk. Most már ők is megöregedtek, nehéz próbákra járni. De azért még most is el-el megyünk, meghívásunk van Bécsbe, a Stefánia-palotába, a Várkert bazárba. Nagy a büszkeségem és az örömöm, hogy vannak már köztünk olyan gyerekek, akik ugyan nem székelyek, de gyönyörűen éneklik a dalainkat. Juhász Gáborné Galambos Regina vezeti most a kört, én tanácsadó vagyok, ez így jól is van. Nagyon lelkes és sok mindent megtanult, elment népdalkörvezetői tanfolyamra. Életem egyik legjobb ötlete volt a népdalkör megalapítása. Akkor is rengeteg örömöt lelek benne, ha nem én vagyok a vezető. Hatalmas élményem az is, hogy beválasztottak a Magyar Művészeti Akadémiába, a népművészeti tagozatba. Az egyik legnagyobb elismerésem a Népművészet Mestere cím.

Névjegy

Bajmokon született 1943. március 12-én, édesapja bukovinai székely, édesanyja bácskai magyar. Magyar Örökség-díjas mesemondó, népdal- és népmesegyűjtő, népdalénekes, néprajzkutató, újságíró, író, a Népművészet Mestere. 1971-ben alakította meg, és máig aktív tagja az Érdi Bukovinai Székely Népdalkörnek. 1987-ben jelent meg első könyve, a bukovinai székely, gyimesi és moldvai népi szerelmes történeteket tartalmazó Egy asszon két vétkecskéje. 1991-ben ő és népdalköre hagyományőrző tevékenységéért Európa-Díj a Népművészetért kitüntetést kapták. 1964 óta a Magyar Néprajzi Társaság; 1989 óta a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület tagja, a Vass Lajos Népzenei Szövetség alapító titkára, örökös tiszteletbeli elnöke. Kutatási területe a bukovinai székelyek, moldvai csángók néprajza. Néprajzi gyűjtéseket végzett Erdélyben, Moldvában, Bukovinában, a Belgrád mellett élő al-dunai és a kanadai bukovinai székelyeknél. A Magyar Földrajzi Múzeumban a bukovinai székely néprajzi gyűjtemény létrehozója (1988). A bukovinai székelyek hazatérésének 50. évfordulóján a Bukovinai Székely Világtalálkozó szervezője (Érd, 1991. május 9–12).

Bartos Csilla

Fotó: Balogh Alex

További cikkeink

További cikkeink

Facebook

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on pinterest
Pinterest
Share on reddit
Reddit
Share on telegram
Telegram
Share on whatsapp
WhatsApp
Share on email
Email