De miért ilyen nehéz betartani ezeket a korlátozásokat, amikor egyrészt nyilvánvaló, hogy a járvány tényleg komoly veszélyt jelent, másrészt az is egyre egyértelműbb, hogy a közösségi távolságtartás valóban segít a vírus terjedésének lassításában? Persze akadnak olyanok, akik még most is úgy gondolják, hogy ez az egész koronavírusosdi csak médiahiszti, és a szabálykövetési hajlandóságban is lehetnek nagy egyéni eltérések. De ezek mellett általános emberi okai is vannak annak, hogy még a legnagyobb jószándék mellett is nehéz huzamosabb ideig a négy fal között, a rokonoktól, a barátoktól, vagy csak úgy általában az emberektől elvágva léteznünk.
Hallgassa meg interjúnkat Petrus Márta coach-al, arról, hogy miért olyan nehéz a távolságtartás járvány idején?
Az ember természetéből adódóan keresi a társai közelségét. Őseink már a kőkorszak óta ultratársas lények, mert rájöttek, hogy csoportba verődve és együttműködve hatékonyabban tudnak a fennmaradáshoz szükséges mennyiségű élelmet gyűjteni. A fenyegetések elleni védekezés is könnyebbnek bizonyult összefogva, mint egyedül. Az emberi kooperáció az evolúciónk során jóval széleskörűbbé és hatékonyabbá vált annál, mint ami más fajoknál megfigyelhető.
A közösségi kooperáció az idők során egyre inkább kiterjedt. Míg őseink idején kis önellátó csoportok végeztek minden olyan tevékenységet, amelyre a közösség életében szükség volt, mára mindannyian nagyban hagyatkozunk a világban szétszórtan élő ismeretlen embertársaink tudására és képességeire. Ennek a munkamegosztásnak az eredménye a korábban példátlan mértékű egymásrautaltság. Ezért az izoláció nemcsak egyéni, de társadalmi szinten is próbára teszi az embereket.
A fizikai kontaktus és mások társasága biológiailag is hatással van ránk. A társas érintkezés olyan neurotranszmittereket és hormonokat – főleg endorfint, szerotonint és oxitocint – szabadít fel, amelyek hozzájárulnak a boldogságérzetünk növekedéséhez. Ezt nemcsak az ismerősökkel való találkozás válthatja ki, hanem az a sporteseményeken, koncerteken és hasonló tömegrendezvényeken tapasztalható közösségi élmény is, amelyet a közös szurkolás vagy éneklés, a másokkal megosztott tapasztalaton keresztül létrejövő kötődés érzete jelent. A magány ezzel szemben tartós stresszhelyzetté alakulhat, amely a mentális és a fizikai egészséget is veszélyezteti: a huzamosabb egyedüllét depresszióhoz, magas vérnyomáshoz, szív- és érrendszeri problémákhoz és alulműködő immunrendszerhez vezethet.
Na de mégis mit lehet tenni, hogy járványügyi távolságtartás idején se őrüljünk bele a társas kapcsolatok hiányába?
Miután leírtuk a nyilvánvalót, hogy a fizikai kontaktust nem tudja kiváltani a virtuális kommunikáció, jöhet is az egyik legfontosabb tanács: kommunikáljunk minél többet virtuálisan! Attól még, hogy a testi érintkezést nem váltja ki, felbecsülhetetlen eszköz a szeretteink, barátaink eléréséhez. És nem csak a videócset vagy az online hanghívás, hanem a hagyományos telefon is: épp a járvány által leginkább veszélyeztetett korosztály, az idősek viselhetik legrosszabbul a társas korlátozásokat, őket pedig nem feltétlenül Whatsappon vagy Viberen érdemes keresni.
Összefoglalva: akivel lehetőségünk van, érintkezzünk, akivel nincs, azzal tartsuk a kapcsolatot, és együtt reménykedjünk, hogy a kényszerű remetesors hamarosan véget ér – viszont amíg a járvány nem csillapodik, igyekezzünk tartani magunkat a korlátozásokhoz, mert minél többen szegik meg ezeket, annál tovább fognak tartani.
