A válogatás 15 alkotó harminc képén keresztül mutatja be az alkotótábor első évtizedét. Aknay János, Csetneki József, Eőry Emil, feLugossy László, Győrffy Sándor, Hudák Mariann, Kalocsai Enikő, Karsch Manfred, Kéri Mihály, Kovács Johanna, Puha Ferenc, Fritz Rautner, Székács Zoltán, Sz. Varga Ágnes, Wrobel Péter műveit méltatta, a művésztelepet bemutatta Balázs Sándor művészeti író.
Csaknem mindegy, hogy az alkotó milyen témát választ, valahogy mind mögül majd kissé kilóg, kitekint a személyiség jellegzetes érdeklődése, még akár az elvont képek mögül is, mint amilyen például a geometrikus vagy az absztrakt festészet – mondta elöljáróban Balázs Sándor. A néző pedig igyekszik, szereti meglesni az alkotót, a képeket nézi ugyan, keresi azokat a pontokat, amelyekben érintettségét felfedezi, de szeretné meglátni azt a személyt is, aki a művet létrehozza, aki reményei szerint hasonlatos hozzá. Így szemlélhetjük, láthatjuk most egy alkotótelep évtizednyi termését, ízelítőt abból a kortárs gyűjteményből, amely Érden épül az évről évre visszatérő alkotók munkája nyomán, akik rendre egy-egy művet hagynak hátra egy majdani, reménybéli városi képtár javára. Egy évtized már elegendő idő, hogy megmutatkozzon egy kezdeményezés életképessége. Az Érdi Művésztelep – ahogy ezt Kéri Mihály művészeti vezető szokta mondani – helyet és talán nem túlzás állítani, rangot is kivívott már magának a hazai képzőművészeti életben.
Rendre jelennek meg az itt folyó munkáról publikációk a szaksajtóban, bemutatkoztak már a művésztelepek országos seregszemléjén, s a művekkel is járják az országot, hiszen számtalan galériába hívták már bemutatkozni őket, így jutottak el most Sárvárra is, ahol, mintegy előfutárként, az elmúlt években már önállóan kiállíthatott Kalocsai Enikő és Karsch Manfred, akik meghatározó tagjai az alkotóközösségnek. S ha már a tagokról esik szó, megállapítandó, hogy az első évek után kialakult a meghívott művészek szinte állandó köre, amiben legfeljebb tragédiák vagy jelentős életsorsváltozások követelnek ki változtatást.
Ez a stabilitás több puszta névsorazonosságnál, sokkal inkább jelenti egy összeszokott alkotócsoport – ha nem érzenénk olykor közhelyesnek, mondhatnák, hogy közösség – kialakulását, amelynek jelei nemcsak a közös vacsorákon, a telepzáró pikniken vagy a műtermi beszélgetésekben nyilvánulnak meg, hanem a művekben is, ahogy ez a sárvári tárlaton is tetten érhető: a sokféle gondolatiságból táplálkozó, sokféle technikával készült, formailag is rendkívül színes és változatos anyag valamiféle egységet sugall, ahogy ezt a szakértő is mondta a részt vevő alkotókról:
„Művészközösséget alkotnak széttartó szálakkal, amelyek mégis erősebbek, mint az együvé fonók, mármint a művészi elképzeléseket illetően, ám éppen ez az alapja a méltányló és egymás iránti érdeklődést kiváltó odafordulásnak. Az eltelt évek egymás szomszédságában állnak, miként az alkotók: viszonylagos műtermi magányban, de egymás felé mindig nyitva, miként az ajtók is, hogy egymás számára megközelíthetők legyenek. Ez nem csupán lehetőség, de szükség is: megosztani a bizonytalankodásokat, megerősítést nyerni, oldódni.
Azért szép vagy érdemi az évente sorra kerülő érdi művésztelep, illetve a művek jelen együttes kiállása, mert különböző alkotói gondolkodásmódok találkozásának helyszínévé válik. S az alkotók így lesznek egyenlők különbözőségükben – láthatjuk be magunk is, s igazolva egyben a művésztelep létrehozásának értelmét – ahogy ezt zárszóként a megnyitóban is hallhattuk –, miszerint „az alapító gesztus, ismétlődőn minden évben, az érdi művésztelepen létrehozott alkotásokban nyer megújuló megerősítést. A jelenlét minden évben úgy ér véget, hogy valami megtörtént, valaminek utána vannak az ott alkotó művészek, ami ugyanúgy, még egyszer nem történhet meg. És már kezdődik a várakozás: jövőre, másképpen, miért ne történhetne meg”.
