Meggy körüli sétánkat az Elvira majorban, az Érdi bőtermő születési helyén kezdjük, ahol Kovácsné dr. Békefi Zsuzsanna kutató kalauzol körbe minket. Az érdi Elvira major az 1950-ben alakult Kertészeti Kutatóintézet egyik telephelye volt, ahol elsősorban csonthéjas gyümölcsök értékelésével, cseresznye, meggy, dió nemesítésével és génmegőrzéssel foglalkoznak.
„Akkor még nem voltak olyan megbízhatóan nagy termőképességű fajták, amelyek alkalmasak lettek volna nagyüzemi telepítésre, magyarázza a szakember, az ismert »nagy nevek« – Brózik Sándor, Maliga Pál, Szentiványi Péter – itt kísérletezték ki a nagyüzemi gazdaság igényeinek megfelelő, több 100 hektáron is megbízhatóan termő, alkalmazkodó fajtákat, amely munka megalapozta a hazai gyümölcstermesztést.”
Békefi Zsuzsa ifjú kutatóként együtt dolgozott Brózik Sándorral. Úgy emlékszik rá, mint aki rendkívüli érzékkel választotta ki a kiváló fajtatulajdonságú fákat. Járták az országot, és ő már messziről meglátta, melyik a jól termő fa, amely a betegségnek is ellenáll. „Képes volt hazavinni 10 kg birset, fölvágni, és egyenként megszámolni, hány mag van az egyes gyümölcsökben. Kitalált egy számkulcsos gyümölcsleíró rendszert is, amit a magyar kutatók ismernek, de külföldön nem publikálta, mert nem tartotta fontosnak. Ma már van egy nemzetközileg elfogadott hasonló rendszer.”
A kutatók tehát járták az országot, és létrehozták az első fajtagyűjteményeket a Magyarországon megtalálható fajtákból itt, az Érd határában levő Elvira majorban. Több ezer fajtát gyűjtöttek össze egy-egy gyümölcsből, ezeket leírták, megfigyelték, mit tudnak, és a legjobb tulajdonságokkal rendelkezőket próbálták keresztezni. A 70-es évektől már kevesebb pénz volt erre, egyre kisebb lett a kutatógárda, de közben az eredmények látványosan tejesítették az elvárásokat. Az érdi meggyfajták világhírűvé lettek.
A kísérleti célokra szánt beültetett terület jelenleg kb. 50 hektár, de szükséges egy viszonylag nagy pihenő terület is, amelyet, amikor „pihen”, bérbe adnak, általában gabonatermesztés céljára. A gyümölcsültetvényeket kultúrától függően 10-20 évente újra kell telepíteni, előírások vagy az ültetvények elöregedése miatt.
Anyafa, apafa
„Az Érdi bőtermő fajta két szülője az önmeddő, keveset, ám igen jó minőségben termő Pándy, és a Nagy Angol meggyfajta – avat be minket a nemesítés rejtelmeibe Békefi Zsuzsanna. – Maliga Pál és asszisztensei évente több ezer meggyvirágot kereszteztek: a tavaszi virágzáskor megporozták az anyafát (az Érdi bőtermő esetben a Pándy meggyet) az apa fajtáról (pl. a Nagy Angol) kigyűjtött virágporral. A termések kötődése után azokat begyűjtötték, és az így keletkezett évi több száz hibrid magot elvetették. A következő évben ezeket kiültették, és megfigyelték őket. A magoncok, vagyis a pici fák, mind különbözők – ahány, annyiféle, ahogyan két szülőnek sem lesz két egyforma gyereke. Maliga Pál kiválasztotta a sok százból a legjobb tulajdonságokkal rendelkező, legnagyobb termőképességű egy-két magoncot, és ezeket sajmeggy alanyon sokszorosította. (Azért használunk sajmeggyet alanynak, mert jól bírja a száraz klímát és a mostohább talajt is). A kiválasztott hibrideket, az ország különböző részeire kiültették, és a gyümölcseit, termőképességet, fatulajdonságokat évekig értékelték. Mire azt lehetett mondani, hogy na, ez tényleg egy bőtermő, megbízhatóan termő, kiváló gyümölcsminőséget adó fajta, merjük ajánlani a termesztőknek, eltelt 15-20 év.”
A nemesítés szempontjai olyan szempontból nem változtak, hogy még mindig a kiváló gyümölcsminőségű, betegségekkel szemben ellenálló fajták kikísérletezése a fő cél. A cseresznyére Nyugat-Európában a Drosophila Suzuki nevű muslica jelenti a legfőbb veszélyt, amelynek a kártétele elrothasztja a gyümölcsöt. Nálunk még a málnában okozza a legnagyobb kárt. A meggytermesztésnél a monília az örök probléma. Virágzáskor jelentkezik, elszáradnak a levelek, elhal az ág. Úgy néz ki a fa, mintha leforrázták volna. Fontos, hogy a beteg ágakat le kell vagdosni, egészen az egészséges részig, mert ha továbbterjed, akkor az egész fa kiszáradhat.
Köpött magból
A kertészeti kutatóintézetet 2014-ben összevonták több más agrárkutató-intézettel, 2020 februárjában újabb átszervezés következtében az Elvira major a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) alá került, a kutatómunkát azonban ez az átszervezés nem befolyásolja. A kutatóintézet egyik fő feladata a termőhelyek minősítése. Ahol valaki gyümölcsöst akar telepíteni, ott az Elvira egyik szakembere megvizsgálja a termőterület alkalmasságát, és szakvéleményt ad – ez újabban már nem kötelező, csak ajánlott. Érd környékén – kivéve a fennsíkot – a mezőségi talaj domináns, magas humusztartalommal, viszonylag magas mésztartalommal.
„Ha van egy szívünknek kedves öreg fánk otthon, azt lehet még dédelgetni, megifjítani – ajánlja Békefi Zsuzsa. – Ha az ifjításra nincs mód, akkor szaporítsuk le, oltsuk vagy szemezzük egy alanyra. A kedvenc fánk alatt nőtt magonccal viszont nem érdemes foglalkozni, mert nem tudhatjuk, mi porozta be, és mit örökölt a szüleitől. Innentől kezdve nem tudjuk, milyen fánk lesz. Sokkal lassabban is fog nőni a »köpött« magból lett fa, mint az, amelyet rászemeztünk egy alanyra, vagy megvásároltunk egy faiskolában. A nemesített fa három év múlva már meghozza az első termést, míg egy vadon nőtt magonc az ötödik-hatodik évben kezd teremni.”
A meggyről az a tévhit él, hogy nem kell metszeni. Pedig bizony kell, mert nagyon be tud sűrűsödni, illetve hajlamos „ostorképződésre”: olyankor megnyúlik és felkopaszodik az ág, és ha nem vagdossuk vissza, nem lesz rajta termés. Magyarországon azért is van annyi meggyfa, mert ebben a térségben a meggyet frissen is fogyasztják, míg például Nyugat-Európában és Amerikában inkább csak a kipréselt levét isszák. Ha nem kézzel szedik, hanem lerázzák, akkor fontos, hogy a kocsánytól könnyen elváljon a gyümölcs, tehát más vidékeken más fajtákat preferálnak, mint nálunk. Ezért is fontos, hogy a mi térségünkre jellemző gyümölcsfajták megmaradjanak, hiszen nálunk a piacra kocsánnyal együtt szedett meggyet kell vinni.
Bár másfélék a szempontjaink, a nemzetközi piacon nagyon keresettek a magyar meggyfajták, a nemesítési programokban is előszeretettel használják őket. Például a drezdai kutatóintézetben is a magyar meggyfajtákból indult ki a nemesítés. Amerikában az Újfehértói fürtös igen elterjedt, még külön nevet is kapott: Balatonként ismerik, az Érdi bőtermőnek pedig Danube lett a neve. Az Elvira majorban található kutatóintézetben nemcsak nemesítés folyik – állami kötelezettségként génbanki gyűjteménynek is helyet ad a kísérleti telep 80 hektárja. Ez a fajtagyűjtemény Közép-Európa legnagyobb csonthéjas génbankja – a mintegy 2000 tétel mindegyikéből két példány van.
Ha olvasóink valami hatalmas hűtőházra asszociálnának, ahol fagyott magok lapulnak az idők végezetéig, lelki szemeik előtt inkább egy telepített fákkal teli gondozott ültetvény jelenjen meg – ez itt egy élő, eleven génbank. Vannak benne például nagyon értékes erdélyi körtefajták, a körtekutatás legnagyobb szaktekintélyétől örökölte meg a telep. Vannak kínai barackok, amelyek persze nem itt őshonosak, de rendkívül édes jó fajták, és hát ez is fontos eleme a génmegőrzés szempontjainak. A génbankok elsődleges szerepe ugyanis a biodiverzitás megőrzése, és mellette persze a Közép-Európában őshonos fajták megőrzése is. „Lehet, hogy most mindenki csepp vagy harang alakú almát akar enni meg lapos barackot, de 10 év múlva lehet, hogy inkább a pirosbelű jönne divatba, és más kórokozóknak és kártevőknek kell ellenállniuk a gyümölcsöknek. Ezért kell megőriznünk a tulajdonságok tárházát, ahová bármikor visszanyúlhatunk.”
Agrárbárók
Az Elvira major kísérleti telepe az alapfeladatain túl tehát azzal is foglalkozik, hogy szakmai tanácsokkal segítse a hazai gyümölcstermesztést. Bármennyire is minden adottságunk megvan ahhoz, hogy Magyarország Érd környéki régiója gyümölcsöskertté változzon, lépéshátrányban van a gyümölcstermesztés a nagyüzemi gabonatáblák terjeszkedésével szemben. Talán bizony nem éri meg? – kérdeztük Érd egyik neves meggyes gazdálkodóját, Makay Miklóst, aki az Elvira majorban a Magyar Kertészeti Szaporítóanyag Nonprofit Kft. fióktelepének vezetője, és mostanáig az Elvira területeiből bérelt meggyültetvényt. „Attól függ, mi a cél? – kérdez vissza a szakember. – Aki nagy konzervgyári ipari beszállító szeretne lenni, annak más a szempontja, és más a birtokmérete is, mint aki kis helyi értékesítésből szeretne megélni. Legjobb áron a piacon lehet eladni ilyenkor a friss gyümölcsöt, hétvégeken – 700-800 Ft-ért kilóját. A konzervgyárak 100-200 Ft-ot fizetnek a lerázott meggyért. A magyar meggy értékesnek számít a világpiacon, népszerű az Érdi bőtermő, elterjedt és sikeres a később termő Újfehértói, a Debreceni és a Kántorjánosi meggy is. A friss gyümölcsöt nem igazán tudjuk exportálni, viszont a konzervgyárakban szívesen fogadják ezeket a fajtákat. A Magyarországon működő konzervgyárakból talán kettő van még magyar kézben, a többi külföldi tulajdonú.”
Arra a kérdésünkre, hogy miért szorul vissza Magyarországon a gyümölcstermesztés, Makay Miklós azt felelte: azért, mert a szántóföldi gazdálkodás sokkal egyszerűbb. A gyümölcsfák felnevelése, gondozása sokkal drágább és összetettebb feladat, a szántóföldi növények életútja rövidebb, és a termesztésük hamarabb megtérül. A földalapú támogatás viszont ugyanannyi a gyümölcs, mint a gabona esetében. Az ajánlott birtokméret is nagyon relatív: a friss gyümölcs piaci eladására akár néhány fával is érdemes benevezni, míg aki 3-5, maximum 10-20 ha-on foglalkozik gyümölcstermesztéssel, az inkább a konzervgyárakat célozza meg. Ekkora területen már muszáj gépesíteni, mert a kézi szedésre nagyon nehéz embert találni. Úgy néz ki, hogy pusztán a gazdasági racionalitás alapján, ha van valakinek néhány hektár földje, és nem kifejezetten szeret gyümölcsfákon matatni, akkor bizony jobban megéri szántóföldi gazdálkodást folytatni.
De vajon vannak-e egyéb, a kertgazdálkodás mellett szóló érvek? Pláne, ha itt van nekünk ez a csodálatos minőségű Mezőföld, vajon jobban járunk-e, ha lakó- és ipari parkokat építünk rá, mert rövid távon ezek hoznak bevételt a városnak? Igaz, hogy ezek a bevételek messze túlszárnyalják azt, amennyit a kertgazdaságok hoznak, ám ha a fenntarthatóság szempontja felől tekintünk arra a kérdésre, hogy milyen gazdaságfejlesztésnek lenne jó Érden utat nyitni, akkor már nem olyan egyszerű a válasz. Magyarországon az agrárszektort túlnyomórészt a szántóföldes nagy gazdaságok teszik ki, és az európai uniós agrártámogatások – sőt, a hazai vidékfejlesztési támogatások egy része is – a nagy agrárbárók boldogulását szolgálják.
„Sok hektáron monokultúrás termesztést folytatni a legegyszerűbb dolog, nem kell hozzá más, mint sok föld, és onnantól igazán nagyot lehet szakítani – helyezi politikai kontextusba a kertgazdálkodás vagy nagybirtok kérdést Tetlák Örs, az LMP politikusa. – Ez a Csányi Sándorok, Simicska Lajosok, Mészáros Lőrincek biznisze. A gigantikus birtokokat még csak sövény- vagy erdőfoltok sem törik meg, az ország ezen területei a biodiverzitás és a természetes élőhelyek szempontjából sivatagok, nincs árnyék, nincsenek beporzó rovarok, az itt megbújó élőlények száma elenyésző ahhoz képest, amennyi a kiskerti gazdálkodás környezetében megtalálható. A talaj totális túlhasználata miatt agyon kell műtrágyázni és vegyszerezni. Az ökológiai gazdálkodó ezzel szemben folyamatosan megteremti annak a lehetőségét, hogy a talaj tápanyagtartalma újratermelődjön. Jelen pillanatban az Európai Unió is a monokultúrás termesztést részesíti előnyben, és ennek Magyarország az egyik élharcosa, mert itt az agrárbárók érdekei felette állnak a kis- és közepes gazdálkodók érdekeinek. Ezért aztán, akinek csupán néhány hektár területe van, annak nem érdemes a gabonatermesztés felé kacsingatni, sokkal inkább megéri a kis méretben jövedelmezőbb kertgazdálkodás felé fordulni.”
Érdi bőtermő
Azok, akik a fenntarthatóság szempontjai szerint tekintenek az agráriumra és az élelemtermelésre, régóta mondják, hogy a globalizált gazdaság függővé vált az olcsó nyersanyagoktól, a vegyszerektől és a gépesítéstől. Az élelmiszerpiac irányítása egyre inkább néhány multinacionális vállalat kezében összpontosul. A kistermelők és kisvállalkozások kiszorulnak a piacról, és ennek rajtuk kívül a biológiai sokféleség látja kárát, illetve az emberiség hatalmas tömegei, akik éheznek, és a másik oldal, akik elhíznak az ócska és olcsó táplálékoktól. A fogyasztóknak mindeközben egyre nehezebb kiigazodni azon, hogy honnan származik az, amit megesznek. A „Termelőtől az asztalig” (Farm to Fork) jelszóba sűrített koncepció hívei régóta szorgalmazzák, hogy állami, illetve kiemelt uniós támogatást kellene adni a helyi, fenntartható módon termelt élelmiszerek előállításának.
Tetlák Örs szerint nemcsak Ausztriában, Bajorországban, Dániában működik a kis és közepes farmok között az eszközök megosztása, hanem már Magyarországon is vannak erre szórványos példák, akár itt Érd és Batta határában is. Így nem kell minden gazdaságnak traktort és egyéb drága eszközöket venni, hanem ezeket közösen használják vagy bérlik. „Törekszem arra, hogy az Elvira és az érdi megy a város identitásának kikerülhetetlen alapja legyen. Ha magunkra gondolunk, akkor a világ legjobb minőségű meggye jusson eszünkbe. Ausztriában nincs olyan helyi cukrászda, ahol ne az ottani gyümölcsből készítenének süteményt, fagylaltot. Érdnek is ide kellene eljutnia. Legyen minden pékségben helyi meggyből készült pite, rétes, és minden kertben legyen Érdi bőtermő meggyfa. Ha azt mondod, »érdiÍ« az egész országban rávágják: »bőtermő«. Erre büszkének kellene lennünk, erre fesztiválokat kellene szervezni minden évszakban, a virágzáskor, az éréskor, a befőzéskor. Hogy miért nem csináljuk már ezt? Talán mert mi magunk sem tekintjük értékes márkavédjegynek az érdi meggyet. Ezért lenne fontos – a budaörsi barack mintájára – oltalom alá helyezni az »érdi meggyet«, ezáltal jelentősen nőne a piaci értéke, valamint a helynek a szellemi értéke is, ahonnan származik.”
Mit tehet mindezért az önkormányzat? Az alpolgármester fontosnak tartja, hogy az országban sok helyen tapasztalható gyakorlatnak ne legyen folytatása, álljon meg a területhasználati funkciók spekulációs célú átsorolása. „Nem értem, hogy a »zöldmezős beruházás« miért nem számít szitokszónak Magyarországon? Nem a zöld mezőkkel kéne az ingatlan- és egyéb gazdaságfejlesztőknek foglalkozni – pláne nem az agglomerációs településeken és a fővárosban –, hanem a rozsdaövezetekkel, amelyek nagy mennyiségben állnak rendelkezésre. Nem 40 ha-os akkumulátorgyárakat kellene idetelepíteni, hanem olyan innovatív vállalkozásokat, amelyek néhány hektáron is meg tudják valósítani a céljaikat a rozsdaövezetekben. Csak ahhoz kvalifikált munkaerőre lenne szükség, minőségi oktatásra és teljesen más kormányzati akaratra. Amíg az országba összeszerelő üzemeket akarnak hozni, és az olcsó munkaerő ígéretével roadshow-znak vezetőink a világban, addig erre nem sok remény van. A spekulációs földszerzést úgy lehet visszaszorítani, hogy nem hagyjuk, hogy a levendulás helyére lakóparkot építsenek, mert akkor az összes befektető itt fog kopogtatni hasonló igényekkel a polgármesteri hivatal ajtaján. Hasonló átminősítések következtében fogytak el az erdők, a rétek, a zöldterületek, és ha ez folytatódik, akkor leszünk igazán faltól falig beépítve úgy, hogy lassan már egy-egy közparknak is alig találunk helyet a városban.
