„A hősökért vagyunk itt, akik meghaltak a szabadságért, de előtte még szép verseket írtak. Meg azért, mert a barátok is itt vannak, és jó a buli.” 175 évvel a forradalom és szabadságharc után nagyjából így foglalható össze, hogyan értékeli a 14 év alatti korosztály a legjelentősebb nemzeti ünnepünket. Hozzátéve, hogy tiszteletük jeléül az Érdligeti Általános Iskola diákjai esőben, hidegben – sokan a szüleikkel együtt – másfél kilométert legyalogoltak fáklyával a kézben, a Diósdi és Balatoni úti csúcsforgalmon is átevickélve, és végighallgatták a záró műsort is, ez bizony nem kevés!
Sok mindennel szembesít, hogy egy nemzeti ünnep mának szóló üzeneteként mit kristályosítanak ki az évtizedek/századok. Vajon gondolunk-e valamit arról, milyen az, amikor „hí a haza”, és „itt az idő, most vagy soha”? És hogy amikor a gyerekek a hazáért hősi halált halt történelmi alakokról szavalnak, mit gondolunk valójában arról, aki az életét adja valamiért, amiben hisz? Vajon hány honfitársunknak van/lehet ma olyan ügye, amiért egyáltalán a fotelből kikászálódik? Vajon miért a „hősi halált halt” Petőfi neve jut eszébe minden gyereknek, és nem Kossuth Lajosé, aki 92 évet élt, hosszú száműzetésben, és haláláig kitartott amellett, hogy az ország teljes függetlenségét ki kell vívni. És miért halványult el a kettős cél „forradalmi” oldala – a jobbágyfelszabadítással, a nemesi előjogok eltörlésével, ami egyébként valamelyes sikerrel utat nyitott később a polgári átalakulásnak -, és maradt meg 1848-49 „elbukott szabadságharcnak”, amikor a magyarokkal megint jól elbántak?
Ez is egyike a sok megkövült történelmi tradíciónak, amiről nem beszélünk. Azért ha ki-ki otthon felteszi magában e kérdéseket, közelebb kerülünk ’48 valódi szellemi örökségéhez.
Íme, így szerették a gyerekek a fáklyás felvonulást.
