Munkái Érden sem ismeretlenek, hiszen a törökbálinti Asztal Társaság tagjaként már bemutatkozott a városban egy csoportos tárlaton mintegy fél évtizeddel ezelőtt. Most 2013 óta született műveiből láthatunk az Érdi Galériában kiállítást, amelyet Hemrik László művészeti író nyitott meg.
Vankó István festői pályája azzal kezdődött, hogy 1990-ben csatlakozott a Dési- Huber István Rajzkörhöz, ahol a technikai alapokat elsajátította. Azóta rendszeresen részt vesz nevesebb országos tárlatokon, tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Festők Társaságának és a Csepel Galéria Egyesületnek.
– Ami rám rakódik a hétköznapokban, azt festem ki magamból egy érzés formájában, folyamatosan átgondolom, átértékelem a dolgokat. Mindig az adott nap hangulatát, érzéseit, fogalmazom meg a képekben – mondta a megnyitó előtt tömör ars poeticaként.
Hemrik László ennél komolyabb kapaszkodókkal is szolgált Vankó István képeinek befogadásához, elemzésében egészen a II. világháború utáni időkig nyúlt vissza, amikor semmi sem volt már olyan, mint korábban, így a művészet is új utakat keresett, ezekhez a törekvésekhez kapcsolódó elemeket Vankó munkáiban is felfedezni vél. S azt sem tartja véletlennek, hogy a művész éppen a 2013-ban kezdődő korszakának terméséből válogatott, mert akkor következett be az ő személyes képi fordulata:
„Korábban markánsabb vonalakkal, nagyobb egységben megrajzolt humanoid figurákból épültek fel a kompozíciói, amelyek klasszikus, centrális, még ha olykor aszimmetrikus természetűek is voltak, hogy aztán egyre több alak, alakzat kapjon helyet bennünk”.
E változások ellenére is érvényesnek tartja a megállapítást, miszerint a művész munkáira egyszerre jellemző a líraiság és a groteszk iránti érdeklődés, az irodalmi ihletés, a festői és a grafikai elemek ötvözése és az erőtől duzzadó expresszív és leegyszerűsítő figuraképzés is. Az említett fordulóponthoz köthető változások a szakember szerint számosak, logikusan egymásra épülők, s jobbára egyenlők a felülírással – erre utal a tárlat címe is: Felülírás 2.0 –, ami igen autonóm, bátor tett a művészetben, hiszen szembenézést, újrakezdést jelent, de nem megszabadulást a mögöttünk hagyottól – véli a méltató, s hozzáfűzi még: ez annyit tesz, hogy nap mint nap valódi kontaktusba lépjünk az életünkkel, sőt ha kell, konfrontálódjunk is vele. De a művésznek nem csak életével, de a művészetével is ezt kell tennie. Ennek jegyében Vankó 2016-ban egy hónapon keresztül napi három grafikát készített, ez az őszinte stratégia természetes szövetségesre talált a gyermekrajzban, a firkában, a felülírásban, mindazokban az eszközökben tehát, ami ábrázolásmódjában tetten érhető.
A kódexmásoló középkori szerzetesek időnként a lapszélre írták bajaikat, nyűgeiket, vágyaikat, Hemrik szerint ehhez hasonlatosak a Vankó István képein megjelenő szövegtöredékek, ha úgy tetszik, széljegyzetek, ha nem is annyira személyesek, mégis informatívak és hatásosan reflektálnak az adott képi látványra, a művésznek az alkotáshoz fűződő pillanatnyi viszonyára. Mindez Vankó művészetének filozófiája, és ennek tárgyiasításában kap szerepet a firkatechnika, amely nála sok-sok indulattal, vággyal, illúzióval telített képi forma, megszelídíti, feladattal látja el azokat, így lesznek képeinek csoportokat, sőt, tömegeket alkotó propagandistái: csak nézegessük őket, mit is csinálnak, mivé válhatnak – mivé válhatunk? Mert a firka természetéhez eredendően hozzátartozik a magát mindenütt otthonosan érző, mindenütt megtelepedni képes szabadság.
