Nagy-Rakita Melinda: Bohóc
Tarka köntösbe bújt
Karját kitárta
A bezárt ajtó mögött
És magához ölelte
A belsejéből kiszökött ürességet
Ez itt az én életem
Mondta
S várta a választ a semmiből
S az nem jött
Egyedül vagyok
Bár társra vágyok
Meghalok
Bár élni szeretnék
Tarka köntösöm övén
Bánat hintázik
Szám sarkán nevetés
Vakít el
Mindenkit
Aki rám néz
Munkám a móka és kacagás
Életem rideg éj
Bohóckabáhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg alatt
Vacogó szív feszül
Szemem sarkából könny
Lelkemből
Nincstelen vándor
Figyel
Rendületlenül
Kovács F. István: Egyedül
Éjszaka a holdon üldögéltem,
Körülöttem halvány csillagok.
Alvó arcod néztem elmerülten,
Míg a vén hold lassan ballagott.
Közöttünk az iszonyú távolság,
Mégis vélem voltál, oly közel,
Megpróbáltam lehajolni hozzád,
S rádöbbentem, nem érhetlek el.
Láttam, amint suhannak az álmok
Képzeted hullámzó tengerén,
Mosolyt dajkáltak a lágy hullámok,
S egy csónakban ott utaztam én.
Aztán lassan tovatűnt az álom,
A kis csónak a mélybe merült,
Én pedig csak ülök itt a holdon,
Talán mindörökre egyedül.
Tarnócziné Barabás Irén: Melankólia
Az éjszaka
mélykék,
nyomott és puha,
alacsonyan csüng belesimulva
a végtelen minden
elérhetetlen csillaga.
Lassan sétál
fenn a fehér hold,
a harmat ezüstösen csillog,
sápadt fény szitál
az erdő fáira,
fázós rügyeik
bújnak önmagukba,
lebegő levelek hullnak
álmodó avarba.
A harmat jótékony
ezüst takarót borít rá
és a fák alatt
lombillatú sötétség lapul.
Az ősz csupaszra vetkőzött
és csendbe burkolózott.
Az októberi szélben
zizegve mozdulnak
a csupaszodó fák alatt
a színváltó fáradt,
ernyedt levelek.
Szívemben zizegnek
apró dallamok,
befagyott, olvadásra kész
régi gondolatok.
Régóta elnyel
mindent ez a csend
bár egy-egy tekintet
új és új szavakért eseng,
s pillangó létem
évgyűrűi egyre
sokasodnak.
Kósa Márta: Áprilisi tréfa
Fut
rohan
előttünk szalad
kibicsaklott évszak kavalkádban
korai veszedelmes kalandor
rügyfakasztó bolondos tavasz
felkavar
bátran
s
ránk hajol
nyáriasan lenge tarka ruhában
első
szerelem
friss illatát szitálja
felzengő füttyben éledő virágra
barkás faóriások ringanak a fényben
kék egekre vadóc firkákat festenek a szélben
vállaimon csókod zápora
szívünkben
múlt idők szétmálló bánata
korán
ébredő
ablakomra bukó
zsenge levelekkel harsogó orgona
hajamból eltévedt szirmokat simítasz
fülembe súgod legszebb titkainkat
szívmederben enyhült
félelmet
vádakat
gyökeret vesztett libegést idéző
felsíró hangokat
kénsárga pillék
meglódult
billenő
világban
szomjasan pihegnek forrósodó lázban
szigorú tél után
kóbor nevetéssel
jutalmazó tavaszban
ég felé nyújtózó mezítelen törzsek
szétáradó csendben
szövetséget kötnek.
Szabó Aida: Nyáreste
Kis könyved tartva kezemben
bűvölet köde száll felém.
Varázsszőnyegére ülve
légen át utazom feléd.
Gondolataid felkapva
friss gondolatok ébrednek.
Már más tájakon járva
új haikuim élednek.
Lépdelő szavad nyomában
illatos virágok nyílnak.
Nyárestén ébred csillagegén
Holdanyó virágzó réten.
Zümmögő réten bogárszárny,
estén felhőangyalok szállnak.
Alkonypír világnál futó
felhők közt szavak cikáznak.
Szókelyhekből nyiladozó
pilletollú gondolatok,
szavak közt guruló édes
almák görögve gurulnak.
Villanó, fellegcsillanó
cseppek tánca. Rezgő fűszál,
eső fuvolázta dalán
légtáncos lábakon járja.
Idő perclábán suhanva
szállnak az órák. Hajnalodik
lassan az ég alján. Pihenő
világ is ébredezik immár.
Habos László: Néha…
Néha jó lenne hallgatni,
s meghallani tiszta hangjait
az árván maradt csendnek.
Néha jó lenne letenni
a vállamra nehezedett terhet,
majd lehunyt szemmel felvenni
a halomból a legnehezebbet.
Néha jó lenne rálelni
elkeskenyedésére az útnak,
s nem tétovázni,
menni, amerről a szelíd szelek fújnak.
Néha jó lenne hinni,
s mustármagként növekvő hitemből adni
a hitét vesztett hitetlennek.
Végre jó lenne tudni
e kimért időben megtudni
igazságát az időtlenségbe menekült igazságnak,
s vérző lelkem fekete vermében
széttaposni csíráját
minden embertelenné tevő gazságnak.