Soha ennyi segítségre szoruló állat nem került még az érdi állatmentőkhöz a nyári hónapokban. A hőség miatt fészkükből kieső mókusoktól a kóbor macskák tömegén át egészen a városba szoktatott vaddisznókig számos jelenség arra figyelmeztet, hogy egyre nagyobb nyomás nehezedik a természetre. Erről beszélgettünk Soós Péterrel, az Érdi Civil Állatmentő Alapítvány elnökével.

Egy apró mókus kapaszkodik Soós Péter tenyerébe. Néhány hete még egy fenyőfa alatt feküdt mozdulatlanul, vérző orral. Ma már kíváncsian nézelődik, és még mindig naponta többször cumisüvegből kap tápszert.

A városkép podcast vendégeként Soós Péter arról beszélt, hogy a rekordmeleg nemcsak az embereket, hanem a vadon élő állatokat is súlyosan érinti.

A két kis mókus is a negyven fok feletti hőség idején került hozzájuk. Valószínűleg a kiszáradás és a forróság miatt zuhantak ki a fészkükből. Egyikük olyan rossz állapotban volt, hogy vérzéscsillapítóra, antibiotikumra és fájdalomcsillapítóra is szüksége volt, mire stabilizálódott.

Az állatmentők azonban nem dédelgetni akarják a vadállatokat. Épp ellenkezőleg: a cél, hogy minél kevesebbet találkozzanak emberrel.

„Naponta három-négy alkalommal etetem őket, alkalmanként néhány percig. Ennyi az egész. Minél kevesebb emberi kontaktus, annál nagyobb eséllyel tudjuk őket később visszaengedni a természetbe” – mondta.

Ha minden jól alakul, augusztus végén vagy szeptember elején a két kis mókus már ismét szabadon élhet.

Sokan felteszik a kérdést: vajon mindig helyes-e beavatkozni a természet rendjébe, minden magára hagyott állatot meg kell menteni?

Soós Péter szerint nincs minden helyzetre egyforma válasz. Egy védett mókus esetében természetesen igen, hiszen természetvédelmi értéket is képvisel. Egy őzgidánál viszont gyakran éppen az a legjobb segítség, ha békén hagyjuk, mert az anyja csak elrejtette.

Ezért azt tanácsolja: aki bizonytalan, inkább telefonáljon, hívja a szakembereket. Naponta többször is elmagyarázza például, hogy a földön ugráló rigófiókát nem kell megmenteni, mert a szülei tovább etetik. De a mentési kísérletek még mindig jobbak annál, mintha valaki egy valóban sérült állat mellett menne el segítségnyújtás nélkül.

Ha van téma, amelyben az állatvédők kezdik elveszíteni a reményt, az a kóbor macskák helyzete. Az Érdi Civil Állatmentő Alapítvány jelenleg egyáltalán nem tud újabb kölyökmacskákat befogadni. Nem azért, mert nem szeretnének segíteni, hanem mert egyszerűen nincs több hely.

„Ez nemcsak nálunk van így, hanem gyakorlatilag minden környékbeli szervezetnél.”

A probléma gyökere szerinte az ivartalanítás hiánya. Hiába sikerült korábban több mint száz macskát ivartalanítani egy akció keretében, országos szinten ez szinte észrevehetetlen eredményt hoz. Úgy látja, az állami segítségnél is fontosabb lenne a társadalmi szemléletváltás: ahol kinti macska él, ott gondoskodni kellene az ivartalanításáról.

Közben az örökbefogadásnál is szigorú szabályokat alkalmaznak. Kölyökmacskát főút mellé például egyáltalán nem adnak, elsősorban kizárólag benti tartásra keresnek gazdát.

Az országos sajtót is bejárta az a videó, amelyen egy érdi férfi gyerekkel a karján kézből etet egy vaddisznót. Soós Péter szerint ez korántsem ártatlan jelenet. A malac már korábban hozzászokott az emberekhez, de ettől még bármikor kiszámíthatatlanná válhatott volna. Elég lett volna egy másik kutya vagy bármilyen váratlan inger. A rendszeres etetés ráadásul hosszú távon is komoly probléma.

„Egyre beljebb jönnek a városba, és végül mindig az állat húzza a rövidebbet.”

Éppen ezért arra kér mindenkit, hogy sem a vaddisznókat, sem más vadállatokat ne etessék.

A beszélgetés végén természetesen szóba került Hope is, az a súlyosan sérült kiskutya, akinek történetét az egész ország megismerte.

Az egykor járni is alig tudó kutyus ma már boldog családban él, rendszeresen jár fizioterápiára, és látványosan fejlődik. Augusztusban néhány napra visszatér majd az érdi állatmentőkhöz, amíg gazdái nyaralnak. Soós Péter szerint talán már nem is fog emlékezni rájuk.

Sokkal fontosabb, mondja, hogy Hope ma már olyan életet élhet, amelyről megmentésekor még senki sem mert álmodni. És talán ez az állatvédelem legnagyobb sikere is: amikor a mentett állatnak már nincs szüksége arra, aki megmentette.