Vigh Csaba fotóiból nyílt kiállítás szeptemberben a Szociális Gondozó Központban, a képek még szeptember 30-ig láthatók. Az alkotóval a kiállításmegnyitó után beszélgettünk, egy hűvös őszi kora estén. Csaba munkából jött, nem fotózásról.

Meséli, hogy világéletében vendéglátózott. Miért pont ezt a hivatást választotta?

Kisgyerekként, ha megkérdezték, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, határozottan rávágtam, hogy cukrász. A középiskolában szakács, cukrász, pincér végzettséget szereztem, és elhelyezkedtem egy termelő cukrászatban. Négyen voltunk napi ötezer sütire, 13-16 órákat dolgoztam egyhuzamban. Később pincérként helyezkedtem el, huszonhárom évig dolgoztam a Náncsi Néni Vendéglőjében. Pincér voltam, majd sommelier. Nagyon szerettem ott dolgozni, de belefáradtam. Kaptam egy állásajánlatot, amit elfogadtam: a Teve utcai rendőrpalota konyháját vezetem 2019 óta.

Mi tartozik a munkakörébe?

Minden. Ma pincérkedtem, és barista is voltam. Irányítok embereket, meghallgatom őket, ha kell, döntőbíró vagyok, pszichológus, barát. Vagy szakács. És mosogatok, ha kell. Én írom az étlapot is. Változatos munka, nagyon szeretem.

Hogy jött az életébe a fényképezés?

Mindig is ott volt. Egyik kedvenc fényképem gyerekkoromból származik: bőr rövidnadrágban, fehér zokniban, szandálban állok, a nyakamban édesapám Zenitje. A mai napig megvan. 1982-ben, másodikban, a húgommal együtt voltunk egy csereüdülésen NDK-ban. Ott vettem meg az első saját gépemet a zsebpénzemből. Faék egyszerűségű gép volt, de nagyon szerettem vele fotózni. Megvan még ez is, ahogy az akkori negatívok többsége is.

Sosem gondolt arra, hogy a fényképezés hivatásként legyen jelen az életében?

Nem. Amikor a Náncsi Néniben dolgoztam, a főnököm unszolására elvégeztem egy sommelier-tanfolyamot, aztán még egyet, és olyannyira megtetszett, hogy elmentem egy kétéves borászképzésre, majd egy borbírálóira, és megcsináltam egy sajtkészítő és -bíráló tanfolyamot is. A fényképezés ezek mellett valahogy mellékvágányon volt. Idén, év elején, a feleségem a netet böngészgetve talált rá a Fotó Art Fotóiskola hétvégi tanfolyamára, ő ajánlotta, hogy menjek el. Így is tettem, és nem bántam meg, folytatom is a Pro tanfolyammal.

Volt már kiállítása?

Csoportos igen, a fotósuli végzőseivel. Ez az első egyéni. Nagyon nehéz volt kiválasztani, mit hozzak magammal. A kedvenceimből, amelyekkel nagyon sokat foglalkoztam, szerettem volna úgy válogatni, hogy nagyjából mindent megmutasson, amit csinálok. Legyen benne absztrakt, tájkép, egy-két portré, állatfotó. Első körben százhét kép lett, de mikor eljöttem felmérni a lehetőségeket, kiderült, hogy csak harmincöt fér el. A végső szelektálásban a feleségem is segített, és bizony voltak komoly vitáink.

A makrók nagyon különlegesek. Hol készültek?

Érden, a kertünkben. Szerencsésnek érzem magam, hogy van kertünk, és nagyon sokat foglalkozunk vele. Van egy kis tavunk is, a vizében egész nyáron keltek ki a szitakötők, csodás képeket tudtam róluk készíteni.

Ilyenkor, ha valami szépet lát, beszalad a fényképezőért?

Ilyen is előfordul. De ami a legtutibb dolog – és ezt mindenkinek ajánlom – kiülni a kertbe egy könyvvel, egy kávéval, a kutyával, no meg a fényképezővel. Egész délelőtt el tudunk így lenni. Ez a világ legjobb dolga.

A tájképek is érdiek?

Sok közülük igen, mint például a templom a félholddal. Kutyasétáltatás közben fotóztam. Mindig, mindenhova viszem magammal a gépet, hogyha olyan a téma, le tudjam fotózni. Hoztam olyan képet is, ami Pesten készült, illetve Tatán – mint a kristálygömbös. Egyszer elkísértem a feleségemet egy érdi boltba, karkötőt vásárolni, ott láttam meg a kristálygömböt. Azonnal megvettem. Különleges képeket tudok készíteni vele.

És az absztrakt fotók? Honnan jött az ötlet, hogy így fényképezzen le egy pohár vörösbort?

Ez mi ez? címmel meghirdetett az iskolám egy kihívást. Úgy kellett lefotózni egy tárgyat, hogy ne derüljön ki, hogy valójában mi az. Készítettem egy sorozatot, amiről még a tanáraim sem tudták megmondani, milyen technikával és miről csináltam. Amit a nézők látnak, az a fürdőszobánk, illetve konyhánk LED-világításának egy darabja. Nagyítóval és domború tükörrel, a fény optikai tulajdonságait kihasználva készültek ezek a képek.

Van egy kis műhelysarkom, rengeteg nagyítóval, tükörrel, a bolhán veszem őket. Jó velük játszani. Mikor kicsit elkattanok, kimegyek a konyhába, előveszem az állványt, beállítom a fényeket, aláteszek valamilyen alátétet – fehéret, ezüstöt, szürkét, feketét, amihez épp kedvem van –, és egy pár órát elmolyolok velük. Ha vidámabb akarok lenni, kitöltök egy pohár bort, és azt fényképezem. Persze, közben bele-belekortyolok. És ahogy csökken a mennyiség, egyre absztraktabb képek születnek.

Hogy fogadta a fotóit a közönség?

Nagyon jól. Többen odajöttek, elmondták, melyik a kedvencük, és beszélgettünk pár szót az adott képről. Mindenki mást lát bele egy-egy fotóba. Volt, aki megkérdezte, hogy az Életfa című képen miért egy kiszáradt fa van. Mondtam, hogy a fa nem száradt ki, csak februárban fotóztam. De hát a gyökerei – válaszolta. Azok nem a gyökerei, hanem az árnyéka – feleltem. Az a jó a fotózásban, hogy hiába egy adott, fix dolgot fényképezel, mindenki mást lát.

Szokott-e pályázatokon indulni?

Igen, és volt, ahol a több mint száz pályázóból ötödik lettem.

Vannak-e vágyai, céljai a fényképezést illetően?

Szeretnék megtanulni ételt fotózni, tervezem, hogy beiratkozom egy ilyen jellegű képzésre is. Jó lenne lecserélni a rendőrpalota étkezőjének falán az ételfotókat. Ami a távlati terveket illeti, még keresem az utamat, de valószínű, hogy ez az absztrakt fotózás lesz.