Glavati Éva csodás természetfotóiról többször írtunk már. Madarakat, pillangókat és mókusokat fotóz – és eteti, itatja is őket a Beliczay-szigeten felállított kis lesében. A Duna-part kedves és fontos helyszín Éva életében, de nem az egyetlen: férjével hosszú házasságuk alatt bejárták a világot.

Férje tavalyi halála gyökeres és nagyon fájdalmas változást hozott Éva életébe. E rendkívül nehéz időszakban merült fel az ötlet: egy barátnőjével és a húgával elindulnak az El Camino zarándoklaton.

Barátnője, Margit egyszer már megtette a közel nyolcszáz kilométeres utat. Ezen felbuzdulva most hármasban készültek nekivágni. Tudni kell, hogy a Camino de Santiago (Szent Jakab-út), ami a spanyolországi Santiago de Compostela katedrálisához vezet, nem egyetlen út, hanem egy Európát átszövő úthálózat, több, különböző hosszúságú és nehézségű zarándokúttal.

Éva és két társa a portugál utat választotta (El Camino Portugués). Hatvanon felüli nőként, hátizsákkal, túrabakancsban vágtak neki, és meg is csinálták: 260 kilométert mentek 13 nap alatt, Portótól  Santiago de Composteláig. Hazatérve pedig Éva mesélt nekünk – és az olvasóknak – az út nehézségeiről, szépségeiről és kihívásairól.

Hogyan készültetek fel egy ekkora útra?

Egész télen tervezgettünk. Nem szerettünk volna zarándokszálláson aludni, így előre kijelöltük az utat és lefoglaltuk a szállásokat. Megvettük a repülőjegyeket, és március 28-án elindultunk. Szinte végig az Atlanti óceán mellett, a Camino jelzéseket követve, vagy erdőben vezetett az utunk, nagy emelkedők, nehéz szakaszok nem voltak.

Azért ez így is elég nagy terhelés, főleg hatvan év felett. Edzettetek rá?  

Nem. Mindannyian szeretünk és szoktunk is túrázni. Egy kicsit féltünk, hogy bírjuk majd a 20-30 kilométereket, de nekivágtunk. Azt mondják, három nap alatt bele lehet jönni úgy is, hogy nem edzel előtte.  A barátnőm is biztatott, hogy nem  gond, ha elfáradunk. Leülünk, levesszük a cipőt, pihenünk egy fél órát – ráérünk, nem hajt minket senki. Így is tettünk, a magunk tempójában haladtunk.

Ami nem volt bekalkulálva, az az, hogy a 8-9 kilós hátizsákot is cipelni kell. Ami otthon kicsit nehéz volt, de még bírható, az húsz-harminc kilométer után már elviselhetetlen teherré vált. Az első három nap, amíg hozzá nem szoktam a plusz súlyhoz, és rá nem jöttem, hogy kell úgy beállítani a szíjakat, hogy a zsák jól feküdjön a hátamon, nagyon kemény volt.

Két hétre való cuccot cipeltél?

Dehogy, mindenből a minimumot, mégis sok volt. Így útközben megváltam attól, aminek nem vettem hasznát, például a könnyű pokróctól meg a túrabottól, amit a deszkapallókon úgyse tudtam használni, csak hátráltatott. Otthagytam egy szálló előtt. Érdekes helyzet volt, mert én nehezen válok meg a dolgaimtól, de itt meg tudtam szabadulni attól, ami felesleges.

Ha újra csinálnád, máshogy pakolnál?

Hogyne. Bőven elég egy-két váltás, mindenhol lehet mosni. És nem hagynám itthon az esőkabátomat. Az utolsó pillanatban kiraktam a hátizsákból, mert az előrejelzés jó időt ígért – ehhez képest volt részünk olyan felhőszakadásban, viharban, hogy tetőtől talpig eláztunk. Tocsogott a cipőnkben a víz. Szerencsére a szálláson mindent meg tudtunk szárítani.

Milyen nehézségekkel kellett még megküzdenetek?

Nem gondoltam volna, hogy a kényelmes, bejáratott túrabakancsom majd feltöri a lábamat… Lett egy óriási vízhólyagom, a lábujjam begyulladt és még az egyik lábkörmöm is ráment. Szerencsére a húgomnál volt ezüstkolloidos fertőtlenítő, azzal ápoltuk, bekötöztük, így rendbe jött. A következő napon az utunk felét vonattal tettük meg, nem voltam képes többet gyalogolni. Ez sajnos előfordul: amikor olyan helyzet áll elő, hogy nem tudunk továbbmenni, muszáj könnyíteni a terhelésen, hogy folytatni lehessen az utat.

Amikor többen mennek, más a tempó, mások az igények. Jól tudtatok alkalmazkodni egymáshoz? 

Ó, hogyne! Egymásra hangolódtunk teljesen. Persze, voltak olyan napok, amelyek nehezebbek voltak: például amikor harminc kilométert terveztünk be. Nem elég, hogy elfáradtunk, de el is tévedtünk, sötétben, este kilenckor értünk a szállásra, hullafáradtan. Sajgott a vállunk, a lábunk, azt hittük, nem tudunk másnap továbbmenni. De muszáj volt, hiszen előre lefoglaltuk a szállást… Így aztán pihentünk egyet, és másnap reggel haladtunk tovább.

Hogy oldottátok meg az étkezéseket? 

Mindenhol vannak boltok, este pedig amikor beértünk a városkába, ahol szobát foglaltunk, mindig találtunk egy kisvendéglőt, pizzériát, halas éttermet.  Nagyon jólesett az egész napi járás után egy pohár sör is.

Nem volt unalmas két héten át csak menni, menni?

Bár utunk főleg a tengerparton – és néha erdőkben – vezetett, annyira változatos volt a táj, hogy egy pillanatig sem untuk. Nem tudtunk betelni a hatalmas hullámokkal. Az erdő is fantasztikus élmény volt: sose felejtem el azt a szakaszt, ahol egy kálaerdőn haladtunk keresztül –  mindenütt kálák nőttek a fák alatt. Sokszor megálltunk gyönyörködni, fotózni.

Az emberek is nagyon segítőkészek és kedvesek voltak, igaz, nemigen beszéltek angolul, de a fordítóval boldogultunk. Ami még jó volt, hogy márciusban még kevés volt a zarándok, így az úton nem volt nagy forgalom. És meleg sem volt, viszont mindig erősen fújt a szél. Vagyis a március ideális hónap: jövőre szeretnénk bejárni a zarándokút másik szakaszát, akkor is így tervezzük az indulást.

Nehéz lelki teherrel indultál útnak. Sikerült letenni?

Nem ez volt igazából a cél. Bár spirituális szempontból is sokat adott ez az út, igazából a látvány, a sok élmény volt az, amiért nekivágtunk. Nagy kihívás volt, hogy meg tudjuk-e csinálni, a határaink feszegetése és átlépése.

Mi volt a legnagyobb élményed?

Mielőtt beértünk Santiago de Compostelába, egy nagyon szép erdőn haladtunk át.  Tán fél órára voltunk utunk végállomásától. Egyszer csak halk zongoraszó ütötte meg a fülünket. Elképzelni sem tudtuk, honnan jöhet. Aztán egyre erősebben hallatszott, és végül kiderült, honnan jön a zene: egy férfi elektromos zongorán játszott nekünk, zarándokoknak, kint az erdő közepén. Ez annyira meghatott, hogy kitört belőlem minden érzelem…

A Santiago de Compostelai Szent Jakab-székesegyház is mélyen megérintett, számomra szebb volt, mint a római Szent Péter-bazilika. A katedrális előtt sok zarándok fotózkodott. Nagyon felszabadító érzés volt, hogy megcsináltuk – sosem felejtem el. Sajnos, olyan fáradtak voltunk, hogy nem tudtunk elmenni az esti misére, pedig állítólag azon felolvasták az aznap beérkezett zarándokok neveit.

Tudták, hogy megérkeztetek?

Hogyne, útközben számos templomba betértünk, pecsételtettünk a zarándok-útlevelünkbe, és bejelentkeztünk az utolsó állomáson is. Mindannyian kaptunk egy-egy névre szóló oklevelet, hogy végigjártuk az utat. Csak azt sajnálom, hogy nem maradhattunk még egy-két napig pihenni, gyönyörködni. De délután értünk oda, másnap hajnalban pedig már indult a repülőnk hazafelé, búcsúznunk kellett.

Fotós szemmel milyen volt az út?

Sajnos, fényképezőt nem tudtam vinni, az több kiló plusz súly lett volna, de a telefonommal folyamatosan fényképeztem. Rendszerint én voltam az, aki lemaradt, és fotózta a többieket. A tenger folyamatosan változó képe magával ragadott, az erdők és a húsvéti díszbe öltözött kisvárosok is rabul ejtettek.

Mit tanácsolnál annak, aki zarándokutat tervez?

Ne vigyen sok holmit. Esőkabát, jó túracipő legyen, meg egy-két váltásnyi ruha. És körültekintően tervezze meg a napi távot. Mi például túl sokat vállaltunk: a harminc kilométer kimerítő volt, de a tizenöt simán ment. Jövőre már ezzel a mennyiséggel fogunk számolni, amikor az út hosszát és a szállásokat tervezzük. 2027-ben nem Portóból indulnánk, hanem Észak-Spanyolországból jönnénk le Santiago de Composteláig.

Mit tegyen az, aki szívesen útnak indulna, de nincs sok szabadideje?

Lehet menni akár három-négy napra is, nem kell egyszerre végigjárni a zarándokutat. Miénk a választás. Csak azt tudom tanácsolni mindenkinek: ne halogassa, vágjon bele!