A Komárom-Esztergom megyei horgászegyesületek kongatták meg a vészharangot a húsvét utáni napokban. Egy április 24-i Facebook-bejegyzésben az olvasható, hogy előző nap a táti mellékágban mintegy 650 kg, négy nappal korábban öt mázsa tetemet szedtek össze az esztergomi sódergödörnél. Csak semmi pánik, nyilatkozták a horgászegyesületek képviselői, a tavaszi halpusztulás természetes folyamat: tavasszal elhullnak azok a halak (zömmel busák), amelyeknek gyengébb az immunrendszerük.

Ám vajon hány tetemig természetes az elhullás, és mi van, ha mégis mérgezés történt? Ennek próbáltunk utána járni.

Elsőként az Érd és Környéke Horgászegyesületet hívtuk. Kiderült, hogy az első napokban a Dunapartot naponta járó horgászok nem látták okát, hogy bejelentést tegyenek, így az egyesület elnöke, Berényi Andrásné tőlünk értesült arról, hogy az érdi szakaszon is megjelentek haltetemek. Elmondta, hogy a Horgászegyesületek Pest Megyei Szövetsége arról tájékoztatta, hogy Budapestről lefelé már szedik össze a haltetemeket.

Érdig úgy látszik, még nem értek el, a horgászok pedig a jelek szerint nem estek kétségbe néhány oszladozó hal látványától. További információért valamilyen hatóságot igyekeztünk elérni. Ez nem volt könnyű, mivel az origó ilyenkor a megyei katasztrófavédelem szokott lenni, a szóvivő azonban a kormányhivatalhoz irányított minket, ahová, mint oly sok minden, ami ma Magyarországon azonnali intézkedést kíván, ez is átkerült tavaly októberben.

Hétfőn egy reggeli telefonnal betörtem a kormányhivatali adminisztrátorok zaklatott életébe, és az élelmiszerbiztonsági lánc mellékét kapcsolták. Az adminisztrátor elmondta, hogy még nem érkezett bejelentés halpusztulásról. Hát akkor ezt most tekintse annak, közöltem, és egyben kérdezem, mi a normál eljárás egy ilyen bejelentést követően?

Némi csend támadt a vonal túloldalán, miközben az adminisztrátor tájékozódni próbált. Majd közölte, lehet, hogy a halászati-vadászati főosztályhoz fog kerülni az ügy, vagy a „környezetvédelmisekhez”, de legyek szíves először leírni, hogy miről van szó, és majd kinyomozzák, kihez tartozik. De mi ilyenkor a hatósági protokoll, kérdeztem, kapcsolja, aki ezt el tudja mondani nekem. Most nem tud senkit kapcsolni, mondta, mert többnyire adminisztrátorok ülnek a telefonnál, akik nem tudnak segíteni. „Írásban tessék kérelmet benyújtani!”

Nos, ezt megtettem, és az alábbi kérdéseket küldtem el a kormányhivatalnak, valamint az Országos Vízügyi Főigazgatóság sajtóosztályának:

1. Mi a bejelentés és a kivizsgálás hatósági folyamata? Milyen telefonszámon, hol tehet bejelentést az észlelő állampolgár, és mely hatóság intézkedik?
2. Mostanáig egyedül a horgászegyesületek nyilatkozatai alapján lehet tájékozódni a halpusztulásról, a civileknek pedig ugye legfeljebb feltételezéseik lehetnek.Szerintük e mostani halpusztulás természetes folyamat. Amennyiben ez így van, ennek mértéke is természetes-e? Illetve mekkora az a mennyiség, körülmény, amely már kivizsgálást igényel? Mely szerv végzi ezt el ilyen esetben?
3. Mi okozza a halak természetes pusztulását tavasszal, mitől függ ennek aktuális mértéke, és milyen körülmények játszhattak közre most?
4. Tapasztalható-e már e mostani halpusztulás nyomán vízminőségromlás? Mivel már legalább 10 napja kezdődött a tetemek megjelenése a Komárom-Esztergom megyei szakaszon, gondolom, a Pest megyei kormányhivatalok már értesülhettek a dologról, és van is kialakult vélemény.

A kérdések egy részére kaptunk is választ a kormányhivataltól, így:

„A Pest Vármegyei Kormányhivatalhoz is érkezett bejelentés busa pusztulásról a Duna egyes szakaszain, de ez nem tekinthető tömegesnek, tekintettel arra, hogy a kormányhivatal nyilvántartásában szereplő vízterületeken jelenleg nem érte el a tömeges (50 kg/ha) szintet az elhullás mértéke. A halgazdálkodásra jogosultak a vízterületeken folyamatosan gyűjtik és szállíttatják el a haltetemeket. A jelenlegi jelentések szerint az elhullás leginkább busa halfajok egyedeit érinti, amely idegenhonos invazív faj, jelenléte kifejezett káros az őshonos halállomány számára. Az érdi Duna-szakasz a Horgász Egyesületek Fejér Megyei Szövetsége halgazdálkodási hasznosításában áll, ennek a területnek a nyilvántartása a Fejér Vármegyei Kormányhivatalnál található.”

Némi szövegértelmezéssel arra jutottunk, hogy toxikológiai vizsgálatot akkor végeznek, ha a halpusztulás mértéke meghaladja a „természetesség” határát (50 kg/ha), akkor merül fel egyéb ok gyanúja.

Mivel a halpusztulás elsősorban busákat érint, amely köztudottan invazív faj a Dunában, tovább kérdezősködtünk az okokról.

„Természetes vizekben a halpusztulások legjellemzőbb oka az, hogy az alga mennyiségének növekedése következtében lecsökken a víz oxigénszintje – tudtuk meg Ujj Zsuzsannától, a Magyar Természetvédők Szövetségének természetvédelmi programfelelősétől. – Az alga felszaporodását jellemzően a tóba kerülő tápanyag, szerves anyag okozza.

Tavasszal ez azért gyakoribb, mert télen minden életfolyamat lassabb, így a télen a vízbe került szerves anyag lebomlása is. Tehát tavasszal, amikor az élet elindul, a sok tápanyag egy ideig az algáknak kedvez. Aztán a tápláléklánc egyensúlya helyrebillen és az oxigénszint is javul.

Tehát a halak tömeges (vagy tömegesnek tűnő) halpusztulása is lehet természetes folyamat. Persze okozhatja vízszennyezés is, és ha erre gyanakszunk, akkor a megyei kormányhivatalnál kell bejelentést tenni. Érdemes minél pontosabban megfogalmazni a problémát (pl. hány tetemet észlelt a bejelentő), pontos hely és idő megjelölésével, fotó, videó csatolásával.”

A természetvédelmi szakember kiemelte, hogy érdemes szólni a helyi horgászegyesületnek és az illetékes nemzeti parki igazgatóságnak is, mert ők ismerik a területet jól, és meg tudják állapítani, hogy a halpusztulás mértéke veszélyes vagy még normális mértékű.

„A haltetemeket a szél és az áramlás egy helyre sodorja, ettől tűnhet ijesztően soknak is. A helyi szakemberek és horgászok ráadásul általában jól ismerik a potenciális szennyezési forrásokat is. A halpusztulás rengeteg tényezőtől függ (élőhely jellege, fajok, időjárási körülmények, hosszú távú trendek, stb.) és normális mértékének megítélése alapos helyismeretet igényel.”

A szakember felhívta a figyelmet arra, hogy Magyarország vizes élőhelyeinek (tavak, ártéri területek, patakok) jelentős részét elveszítette. A maradék számos terhelésnek és különféle használati módnak van kitéve, ami ökológiai szempontból káros, csökkenti a biodiverzitást.

Sajnos olykor szándékos emberi károkozással is szembesülni kell, mint például februárban Tata környékén, ahol az Által-ér felett átívelő hídról olyan nagy mennyiségű rovarölő szert (piretroid származékot) öntöttek a vízbe, amely több mint nyolc mázsa halat pusztított el.

De az olyan normál, „hétköznapi” emberi tevékenységek is jelentős környezeti terhelést jelentenek, mint például a műtrágyák, illetve gyomirtók túlzott használata.

Az átgondolatlan árvízvédelmi és hajózási beruházások, a folyók, patakok szabályozása, a partok beépítése, a kis patakmedrek kiegyenesítése, kibetonozása nemcsak nagy területek kiszáradásához, de az élőhelyek megszűnéséhez is hozzájárult.

A horgászat sokak számára kedvelt időtöltés, megvan a kultúrája. A horgászok szeretik a halakat, különösen kifogni, és ennek módja nem mindig kedvez hosszú távon a halállomány természetes megújulásának. Korábban számos inváziós fajta (pl. a busa) betelepítése okozott károkat, illetve a horgászat bizonyos gyakorlatai (pl. bojlizás, stégek fenntartása számos helyen) sem tettek jót a vizek élővilágának.

Mint az a természetes környezetünk valamennyi területén elmondható, az ökológiai szempontok a lakossági és/vagy üzleti szempontok mögé szorulnak. A látszólagos érdekellentétekből mindenkor a környezet kerül ki vesztesen, miközben a valódi károsultak mi magunk vagyunk, csak egyelőre nem látjuk a fától az erdőt.

Nem is csoda, hiszen mi magunk irtottuk ki.